Dermesztő hajsza

Bölcs elhatározás az, ha egy rendező ugyanazt a művét életében kétszer is elkészíti? Így tett Hans Petter Moland azzal, hogy – felteszem: főleg a nagyobb büdzsé és Liam Neeson sztárereje okán – vállalta a Dermesztő hajsza rendezését. Öngólt lőtt vele: egy bizonytalan műfajú thriller-komédia hibridet prezentált, ami minden vacak kis mellékszereplőbe stílust próbál injekciózni, mégse lesz több vontatott sablonmunkánál, ami Neeson nélkül teljesen motor nélkül rekedne a hóban.

Nels(on) Coxman egy síközpontként elhíresült városka hókotró-sofőrje, aki épp az Év Polgára címet kapta meg, mikor tragikus hír éri: fiát holtan találták. Ám mivel a rendőrség közönyösen heroin-túladagolásként könyveli el az esetet - holott a fiú Nels szerint sose drogozott – saját kezébe veszi az igazságosztást. Azzal viszont nem számol, hogy tetteit a rendőrség és a helyi drogbáró a helyi indián-kartell-nek tudja be, és ezzel balfélről háborút robbant ki.

Neeson-ra nincs panaszom: karakterének háttere kicsit jobban megírt is lehetett volna, de a színészóriás boldogul vele. Hihető volt, hogy egy átlagember, aki ódzkodik az erőszaktól, mégis megtanítja magát arra, hogyan likvidáljon bűnözőket, lehetőleg észrevétlenül. Pont ezért kicsit óvatlanságnak tartom, hogy mikor „hivatásos” gyilkost is felfogad, nem számol vele, hogy az ki is játszhatja őt a még zaftosabb üzlet reményében – még akkor is, ha a szintén óvatlan bérgyilkos pont ezért hülye módon kinyírják. 

Gyászgyülekezet a negatív oldal, elsősorban maga a főgonosz. Trevor „Viking” Calcote, a droglord antagonistánk egy ripacs síróbaba, aki mintha Gary Oldman Leon, a profi-beli rosszfiúját parodizálná: végigcsikarta az idegeimet, valahányszor  hallgatnom kellett! És őszintén szólva már a premissza is címeres hatökröt csinál belőle: amikor már a 3. embere válik köddé, eltökélten és zihálva győzi meg magát arról, hogy helyi indiánok egyszer csak úgy felrúgták vele a status quo-t. (Az mondjuk egész vicces pillanat, ahogy Coxman egy fatörzset küldött keresztül a kocsiján...)

Két területen süllyed átlagon alulra számomra ez a produkció: az egyik a hatóságok banális inkompetenciája. Az egyetlen Coxman-re gyanakvó rendőr, Kim Dash csak koloncként lóg a történetben; egyetlen szóváltása is Nels-szel olyan ügyetlen mindkét fél részéről, hogy abban semmi feszültség nem generálódik. 

A másik, hogy a Fehér Bika vezette indián csoport sztereotip rosszfiúhorda. Fehér Bika fiát Viking megölte, így ő a fejét akarta: „fiút fiúért”. Végül Viking halott, összes emberével, és ő ott van Coxman mellett az ülésen, hogy őt is lelője. Ettől eláll, és együtt utaznak. Ez trehány rendezés, mert átugorja azt a kulcsfontos részt, ami a 2 fő sztorivonalat, Nels bosszúját és a helyi háborút összekapcsolná. 

Hiányzik egy világos, egyértelmű perc, ahol Fehér Bikában ténnyé válna, mi Coxman valódi szerepe ebben az egészben. Úgy már LENNE értelme ennek: Nels akaratlanul bűnbakot csinált Fehér Bikáékból, ami vérontáshoz vezetett. De ha az megtudja, hogy Nels az egészet csak a saját fia megbosszulásáért tette, akkor dönthet úgy, hogy megbocsát neki. Ugyanaz motiválta őket, ugyanaz az őrült vetette el tőlük gyerekeik életét. 

Olcsó húzásnak tartom, amikor a műfajával vagy stílusával takargatják egy film tartalmi hiányait és átgondolatlanságát. A sok céltalan jelenet és a szereplők közti kiaknázatlan kapcsolódási rendszer vastag hóba temeti a Dermesztő hajszát, amely így túl kába és összeszedetlen marad. 

2/5-öt adok rá.