Az oltalmazó

Évtizedes blogolgatás alatt szinte mást se láttam Liam Neeson karrierútján, minthogy a szakma folyton ebbe a sekélyes és hazug Taken-skatulyába gyömöszöli a sztárt. Nem csoda hát, ha idézőjelbe téve "ugráltam örömömben" a híresztelésnek, miszerint Az oltalmazó az utolsó akciófilm, amelyre rábólintott. Nem kellett volna: bár műfajilag ez inkább egy action-road-immagration (akció-országúti-illegális bevándorlós) hibrid, füle botját se mozdítja egyik zsánerben sem az eredetiségért. Így aztán persze, hogy nem lesz több, mint Neeson karizma hajtotta hattyúdala, illetve Robert Lorenz rendező hanyag tisztelgése egy régi munkatársa, Clint Eastwood előtt.

Az eladósodott, idős özvegy, Jim Hanson  márcsak egy vígaszt lel az életben: a határőri munkáját. Mikor egy Rosa nevű mexikói nő a kisfiával, Miguel-lel átmenekül a határon egy kartell emberei elől, a nőt lelövik, de utolsó leheletével még Jim-re bízza fia eljuttatását chicago-i rokonságukhoz. Az esetkor viszont Hanson lepuskázta a bandavezér Mauricio bátyját, így azok hamis papírokkal a nyomukba erednek amerikai földön.

 

Hányszor kerül még a szemünk elé olyan molyrágta sablondömping, ami Neeson nélkül végig az árokban vergődne – sőt, nem egyszer vele együtt is? Az ő rutin arcjátékát, plusz az arcra szimpatikus anyukát kivéve nincs itt semmi, ami emberileg hatással tudott volna rám lenni. Nem sokat követel egy filmestől egy ilyen klisékből összeragasztott, álmos road-movie: szűkmarkúan mutat egy-két kötelező tájkelléket, valódi ihletés meg sehol az éterben. Mi az, hogy: a kölyköt, Miguel-t szabályosan ki nem állhattam a tapló, arrogáns, „haza akarok már menni”-stílusával! Golyósérülést nem kaphatott volna legalább, ha már a csupaklisé forgatókönyves mocsárban kell halódnunk majd’ 2 órán keresztül…?

 

 

Eredetiség mellett az építkezéshez is feltűnően lusta ez a mű: a cselemény a legsimább A-ból B-pontba vetődés pár hosszú pihenővel – egy olyan semmilyen főgonosz elől, akit egy Jason Statham-moziban kiröhögnénk. Hangulata még lenne, de azt a forgatási helyszínek és Neeson veteranizmusa adják, illetve pár kósza, egész ígéretes mozzanat – pl. 

1. mikor Miguel és Hanson a kartell lopott pénzét égeti el a tűzön
2. vagy mikor Jim a lerobbant kocsiját fedezéknek használva veszi célba Mauricio-ékat. 

Ha bármilyen ötlet a fő sztoriszál vagy a szereplők hátterét illetően felmerül, azt a The Marksman szinte garantáltan veszni hagyja.

 

Se az öreg, se a gyerek gyásza nem kap valódi figyelmet, csak műsoridőt. Pedig 2 eltérő ország, rassz, nemzedék és osztályréteg szülöttét – akik vadidegenek is – összerakni a legkönnyebb módszer karakterdinamikát csiholni. Robert Lorenz tompa, életlen rendezése és a lusta szkript miatt viszont semmi se lesz belőle: a főgonosz magát nyírja ki végül, Hanson meg abban a szekundumban, hogy a fiút keblükre ölelik chicago-i rokonai, sebesülten elillan, hogy egy buszon kilehelje a lelkét. Nem tudom, ez a zárás vajon a rendező ötlete volt-e, vagy Neeson kérése, hogy ezzel jelezze önkéntes „halálát” az akciófilmek zsánerében, de iszonyú fantáziátlan és lapos.

 

Politikaszagú munkának sejtem Az oltalmazót: semmi igazi indíttatás vagy motor nincs mögötte, kb. minden összetevőjén ugyanaz a fáradtság és erőlködés tükröződik, mint a főhős auráján. Az ilyen Sicario-hoz hasonló, divatos mexikói-amerikai határmozik jócskán megérettek már a paródiára, de még ezt se merem javasolni Hollywood-nak, 8 évvel a Scary Movie 5. után.

 

Kegyelemkettessel köszönök el tőle, és kívánom, hogy Neeson végre-valahára egy hozzá méltó projekt arcaként ünnepelhesse jövőre a 7. X-et!