Kong: Koponya-sziget

Nem voltam hajlandó puszta látványfilmnek eltaksálni a Kong: Koponya-szigetet. Túl sokszor használják ezt a mondvacsinált kifejezést a stúdiók ürügyként, hogy bíztató ötleteket riszáljanak meg előttünk - főleg látványtéren -, amik végül sehová nem vezetnek. Ez a darab simán okosabb lehetett volna, mint amilyen lett. Korrekt kezdése után végig a kalandfilm-sémák kusza erdejében bandukol, ahonnét - akár a filmbéli katonák nagy része - sose jut ki a szabadba.


Ugyanígy fáj a trend, hogy a moziverzum-építéshez még ma is lecsupaszítják az egyes műveket azok vonzó külsőségeire, eladási pontjaira. Ennyire csökkenti a felismerhető sablonsztori a piaci profitrizikót? Mert ezt olvasom ki eddig a Warner új "Szörnyetegverzumából", ami eddig nagyon a képregényfilmek ösvényén épülget.

Nagyon negatívan indítottam, pedig első megnézéskor igenis megfogott engem a Kong: Koponya-sziget hangulata, és nemcsak kizárólag a látvány miatt. 

A Vietnam végén indított expedíció a Föld utolsó érintetlen szigetére ígéretes történet. A felvezetés a misszió szervezésével lekötötte a figyelmemet, az archív felvételek használata rásegít a korhűségre. 

Festőiek a tájképek, bája és lüktetése van a Koponya-sziget világának. Változatosak a különféle szörnyfajok, és a halálok a PG-13-Szindróma ellenére is hatásosak. Hogy melyik a kedvencem, azt majd lentebb írom.

"Király Kong" ellenben végre igazi vad kolosszus lett. Most kedveltem az összes eddigi filmje közül a leginkább: ereje teljében mutatkozó védőisten a helyi törzseknek, és szövetséges a szigeten rekedt civil csoportnak. Jelenléte tiszteletet parancsol, élethű, küzdelmei szó szerint is keményen ütnek. 

A Hank Marlow nevű karaktert találtam még úgy érdekes színfoltnak az emberoldalról. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem bejött a komótos, néha sötét humora. Utolsó jelenete a hazatérésével 2 okból is tetszett: 

1. egyrészt a kevés tényleg emberi pillanat egyike volt, 
2. másrészt így 1 db kalandfilmes klisét elkerültek az írók: a sok éve a helyszínen ragadt fehér remetét, aki a csoportot útba igazítja egy darabon, mindig kinyírják a vége felé. Ezúttal nem.

Van még itt-ott néhány pozitívum, de épp ez a probléma: ami jó vagy legalább stílusos, az elszórtan hever mindenfelé. Eredeti fordulatok és érett témapásztázás helyett ismét csak a felfedezős szörnyfilmek ősi kellékeit kapjuk meg ömlesztve: (titkos sziget; kutató-katonai csapat; céltalanul ténfergő óriásszörnyek; ide-oda futkosós cselekmény; cérnavékony románc; filléres "ne légy militarista barom!"-tanulság). 

A másik annyiszor eljátszott rondítás, hogy direkt felszínesnek hagyták meg a szereplőket. A jól reklámozható színészgárda se tudja elkendőzni, hogy csupa típusfigurát látunk (a megszállott tudós; a félős asszisztens, aki a végére megfickósodik; a vitéz felderítő; a szenzációhajhász fotóriporter; a kínai [lány]; a társaiért bosszúért görcsölő parancsnok; a hajótörött kalauz), akiknek a stáblista után a nevükre sem emlékszünk. Túl sokáig hagyják rajtuk a kamerát Kong rovására, aki hol felbukkan, hol eltűnik. 

Az világos, hogy mi motiválja Kongot az ún. Koponyarágók elleni harcban. Családját kiirtották azok a dögök, és most Bill Randa és segédei előcsalták őket, mikor szeizmikus bombákkal vizsgálták a felszínt. De ennek az egésznek nem Kong a lényege, pedig a küzdelmeit - ami voltaképpen bosszú is - szívesen elnézegettem. 

Ahogy 3 éve Godzilla viadalát is a Mutókkal. Itt is van egy megkockáztatom tökéletesen animált kaiju-legenda, aki köré eszkábáltak egy kiszámítható és bátortalan történetet.



A feltérképezés, mint eredeti cél egyébként hamar elfelejtődik. Miután Randa és a többiek Packard parancsnok (Samuel L. Jackson figurája) helikopterein átjutnak a sziget körüli vihargyűrűn, az egész felváltva séta és rohanás. 

Egyedül a pacifista fotósunk, Weaver fényképez folyton, hogy úgy tűnjön, mintha még bármit is dokumentálni akarnának az itteni természeti csodákból. Tudóskáink helyében én tűnődtem volna kicsit pl. azon, miként épülhetett ki egy ilyen abnormális ökoszisztéma, csupa óriási szörnyegyeddel. (Komolyan megsajnáltam egy botsáskaszerű lényt, mikor az egyik hülye katona rátüzel, holott nem is akart rátámadni.) 
A forgatókönyvírók se sokat agyalhattak ilyen bonyolult kérdéseken, mert a legvégén éppen a fotós csaj sugallja azt a többieknek: hagyják meg titoknak az expedíciót, ne tárják a világ elé, amit találtak. 

Rendben, hogy így talán mások se háborgatják többé az őslakos törzset és magát Kongot, aki végülis megmentette mindannyiukat. De kicsit sem érzik ettől úgy, hogy akkor minden a semmiért volt, beleértve az odaveszett katonák halála is?  

A Jurassic World-ről úgy tartom: jó film, ha a szörnyeket vesszük főszereplőknek az emberek helyett. Itt mindkét mind a két fél veszít, mindenki szigorúan a séma és látvány tartozékai. És bár a látottak lehengerlőek, nem tudja elkendőzni, hogy a film hasonlóan üreges belül, mint a sziget felszíne.


Horrorba hajlik és felüdülés volt nekem a szörnytemetős rész, amelyben Kong szüleinek csontja is hevernek. "Túl sok ilyet láttam már ahhoz, hogy ne ismerjem fel."

A Koponyarágók kinézete ugyan elég fantáziátlan, de ott a dögszagú ködben így is tapintható a veszedelem, ahogy lecsapnak áldozataikra. Egyszerre találtam murisnak és döbbenetesnek, hogy épp John Goodman Randáját falták fel először a ködben támadó dögök. 

A Kong: Koponya-sziget az eldobált lehetőségek tárháza. Csakis hagyományos túlélő-szörny-moziként "akarja" mutatja magát a közönségnek, egyformán kiszúrva emberi és szörnyeteg- karaktereivel. 

Ha a Warner - mint azt én gondolom - már attól drámának hisz valamit, hogy mélyebb sztorit és szereplőket kap, akkor az ő logójuk alatt egyik marvelmajmoló "cinematic universe" sem fog tartalmas szórakozást nyújtani nekünk. Ahhoz ugyanis eredeti tartalom kéne végre.

A Kong: Koponya-szigetre 3/5-öt adok, és ebbe legalább annyit rak le az első megnézés élménye nekem, mint a tartalom. Nem nézhetetlen, de sajnos feledhető darab.