Amerikai szépség

"Elítélem és ellenzem az önök társadalmát! Fölösleges etikai normák mögé rejtenie romlott lelkét!"

:
(Nemo kapitány és a víz alatti város)
.
.

Az Amerikai szépség családi szatíra. Arra törekszik (és ebben hasonlatos pl. A pankrátorhoz), hogy végképp leszámoljon az ősitől is régibb sztereotípiával, miszerint a polgári családmodell a nyugalom és boldogság célállomása. Hogy az átlagos élet követendő minta, a célegyenes lenne. Ereje és hatása abban rejlik, hogy tökéletesen illusztrálja a mai, kapitalista társadalom egyik óriási devianciáját: minden emberi kapcsolat megalkuvással jár. Ha valaki nem uniformizálódik, feladva egyéniségét, örökké megfelelve mindenkinek, annak a gyakorlat szerint nincs esélye megélhetést és családot teremteni.
.

Nem véletlenül kapott Sam Mendes legelső filmje 5 Oscart és kritikai vastapsot. Könnyítő/paródizáló eszközök nélkül, nyers feketehumorral vágja az arcunkba, hogy mennyire üressé, képmutatóvá torzulhat ez a családias viselkedésforma. Mennyire csak ezért él így a a legtöbb ember, mert biztonságban érzi magát a rideg külvilággal szemben. "Egyedül csak magadra számíthatsz." Mint egy láthatatlan börtön, ami ki van jelölve a kisembereknek.

Na most, ez a movie a környezet reakciójának legrosszabb változatát ragadja meg. Amikor senki nem támogatja az egyén "belső forradalmát", sőt épp "szerettei" támadják legjobban, akikkel már rég elidegenedtek egymástól. És mégis: kell nekik a megszokás biztonsága. A kontroll. S miután ez észrevétlenül eltűnik, a káosz, a visszafogottlan ártó szándék fogja kioltani a főszereplő életét a végén. Értelmetlenül és észrevétlenül. Az "Amerikai szépség" cím alapján még azt hihetnénk, holmi béna, tinilányos hülyeségre szánunk 2 órát. Ehhez képest a társadalomkritika az utolsó percekre már pszichothrillerré festi át a filmet. (Ilyen akarhatott lenni Jim Carrey A kábelbarát c. filmje is, de ott a tónus és a színészi játék abszolút nem volt a helyén, egész a tetőpontig.)

Tehát Lester Burnham egy tipikus türelmes városlakó, akinek életében a törést az fogja elhozni, mikor lánya, Jane bemutatja neki az osztálytársát, Angelát. Az önelégült szőke bombázó felébreszti Lesterben a férfiúi büszkeséget; elhatározza, hogy megújítja szokásait. Ezzel pedig nemcsak magát, de közvetve feleségét és gyerekét is elindítja a maguk ön-felfedező útján. És a tudat, hogy környezete ellenzi a magabiztos új énjét, csak még inkább ösztönzi Lestert: "Fantasztikus érzés rádöbbenni arra, hogy még meg tudod lepni magad."

Félelmetesen higgadt marad, mikor új munkahelyén rajtakapja Carolynt annak riválisával, Buddy Kane-nel enyelegni a kocsijukban. Ez az az eset, mikor a megváltozás nem a megfelelő személy közelébe sodor: Kane azt javasolja, egy ideig ne találkozzanak. Ezzel megfosztja Carolynt a jobb irányba változástól, visszalöki az imidzsétől apránként kifelé evickélő asszonyt. Adott tehát az indíték, miért oltotta volna ő ki Lester életét: férjét okolta.

Erről majd később...

. 
.

. 

Megkönnyebbültem, hogy a produkciónak sikerült jól használnia a megszokás és a mozdulatlanság elemeit a sztoriban. Nem volt vontatott, uncsi vagy lagymatag. Nem csekély munka jár vele, ha épp a közönyt, a megszokások és frusztrációk fogságát akarják bemutatni, teljesen átlagkörülmények közt, mindenféle ideál és teatralitás nélkül.

A Burnham-család közös étkezéseinél a háttér végig mozdulatlan. Mintha ez lenne a korábbi békés pillanat, amire a bonyodalom konfliktusai során nosztalgiával kéne visszagondolni. Valójában ez a fizikai kivetülése Lester valódi, legfőbb ellenségének: a merev, kompromisszum-követelő polgári értékrend, a hétköznapok kötelező monotonitása. Ez ellen lázad fel, amikor

• elkezd edzeni, hogy tetsszen Angelának,
• visszatérően ellentmond felesége utasítgatásainak, 
• munkahelyén szép summát zsarol ki - jogosan -,
• és olyan vörös Pontiac-ot vesz, amilyet mindig is akart. 

.

Lester engem kicsit emlékeztet Stanley Ipkiss karakterére, abban az értelemben, hogy lúzer pénzügyi alkalmazott némi öniróniával, akit 1 nagy fordulat indít el az önfelfedezés útján. Még az is hasonló, ahogy piperkőc felettesét helyre teszi: tétovázás nélkül arcába vágja, hogy az adóhivatal tapsolna meghallván, hogy a "seggfej főnöke" nőkre költi az intézmény pénzét. Bőven akadnak csattanós poénok a dialógusokban.

.

.
.

Izgalmasnak találtam figyelni, ahogy mindegyik szereplő egy-egy begyakorolt ál-személyiséget mutat a világ felé. A Burnhamek és új szomszédaik, a Fitts-ek olyanok, mint egy rozsdás érme 2 oldala:

1. Egyik egy jól szituált, a meghittség látszatához görcsösen ragaszkodó család, kertes házzal, meg mindennel, amire két keresetből telik. Lester a papucsférj apa, Carolyn a sznob, előkelőnek látszani akaró feleség. (Ahogy Dr. Neuman mondaná: "társadalmilag elfogadhatóbb álcát" viseltek.) Jane pedig a csendes, életunt, önmagával megbékülni képtelen tinilány.
2. A másik família még rosszabb. Ők jóval kevésbé igyekeznek palástolni a sötét dolgaikat. Viszont nem önámítóak. Szokásaik szélsőségesek, és vállalják őket: az apa egy agresszív, homofób, fasisztoid ezredes, az anya pedig rezignáltan élő, mindent tűrő háziasszony. Fiuk, Ricky pedig bizarr művészlélek, aki a gátlásait már régen félredobta, olyan dolgokban keresve a szépséget, amely a legtöbb emberből visszatetszést váltana ki (egy döglött madár, egy megfagyott hajléktalan meg ehhez hasonlók).

.
.
.

Jane és Ricky egymásra találása üdítően nyálmentes. A klasszikus értelemben vett "romantika" itt nem jellemző. Inkább olyan, mint a Sin City-ben, ahol mindenki csak a mának él, s ha találsz valakit, ráhajtasz, oszt kész. Jane először még perverziót lát Ricky filmezési mániájában. Másrészt a fiú egyenessége és önvállalása friss tapasztalat a magányos lánynak: ez segít neki elhinni, hogy Ricky tényleg lát benne szépséget, amit ő maga nem. És nem veszi át Ricky szokásait attól, hogy megérti az észjárását, amelyen Ricky elkalauzolja őt. Például mikor megmutatja neki azt a felvételét, amire eddig a legbüszkébb, egy szélfútta szatyorról:  "Táncolt velem... mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen keresztül."

Ám persze ő se annyira "őszinte", hajdan majdnem megölte egy iskolatársát, ma pedig füvet árul, egy csomó drága cuccot beszerezve így. Mikor a végén Jane-nel megtalálják Lester holttestét, ugyanaz a kíváncsi mosoly jelenik meg az arcán, mint mikor kamerával vesz föl valami rendkívülit. Itt nincsenek kiszámítható reakciók: Jane sem sikít föl, nem rohan hívni a rendőrséget. Mindig lenézte az apját: Rickynek még azt is bevallja, hogy megölhetné Lestert, hogy "valaki megszabadítsa őt a nyomorúságától". És bár ezt bevallottan csak viccből mondták, ebből látszik, miért nem rendül meg tőle, hogy most valaki de facto kinyírta a faterját. Döbbenetet érez, nem riadalmat - ahogy Carolynon látjuk. 

. 

. 

. 

Minden karakternek van legalább 2 arca, és ez alól Angela sem kivétel. Egyszerre a cselekmény kerete és katalizátora. Lesternek a film legnagyobb részén ő az elérendő cél, a fő motiváció. Rengeteg hasonló film belerondít a koncepciójába azzal, hogy holmi bugyuta kangörcsnek vagy kapuzárási pániknak állítja be a Nagy Nő színre lépését a férfi életében. Jane és Angela is ezt gondolják róla. De a vágyképzete több a szexuális fantáziálástól. Eszményinek képzeli el Angelát, illetve a pillanatot, mikor majd közel engedi magához. Az ikonikus képsor, ahol a lányt egy rózsaözön kaleidoszkópjába képzeli, nyilván a szenvedély metaforája, és a mozi legszebb képsora.

Mint nagy filmkedvelő, egyből sejtettem, hogy Angela milyen énjét próbálhatja palástolni: a bátortalan szüzet. Ugye fennhangon dicsekszik fiktív szexuális élményeiről, Jane-nel pedig elsősorban azért haverkodik, mert a lány szürkesége fokozza az ő imidzsének színességét. Egy ilyen lány persze, hogy lecikizi azt a Rickyt, aki minden és mindenki felszíne mögé lát. Örültem a hármas felállásnak, mikor Ricky, Jane és Angela mintegy "felfedik lapjaikat", és kimondják a véleményeiket egymásról.

.
.
.

Lester meggyilkolása a szívszorító, szomorkás dallammal remek katarzist nyújtott. Ügyes és finoman kezelt tragikum, hogy Lester élete épp akkor szakad félbe, hogy elérte, majd félretette a filmbéli célját. Angela felkínálja magát Lesternek. Főként nyilván, hogy bizonyítsa: készen áll a valós szexre. Ám mikor bevallja, hogy szűz, Lester visszalép. Nem az etika kongat vészharangot a fejében; azon már túljutott. Felismeri, hogy a lány is egy imidzset mutatott a világ felé: a vágyképzet és a valódi személy többé nem azonos. Ezért nem férfiként segít neki, hanem emberként: betakarja és megnyugtatja. Jutalma az addigi jellemfejlődéséért pedig gyilok.

Elsőre nagyon kilógott nekem az, hogy a rendező rejtélyt sző a gyilkos kiléte köré. Mire föl? Mit ad ez hozzá a tragédiához, hogy Lester mintha a semmiért dobta volna el régi kopott életstílusát?
Fitts-et a produkció annyira démonizálja, hogy az már túlzás. Megpróbálja úgy beállítani, mintha egyfajta restauráló, rendteremtő elemet, a társadalmi elutasítás megszemélyesítőjét:

1. Ahogy rátámad Rickyre, valahányszor úgy véli, hogy tett valamit.
2. És ahogy ráerőlteti a figurára a gyilkos szerepét. Megpróbálta lesmárolni Lestert, így lett egy oka megölni őt, és végén véres pólóban látjuk, amint a nyomokat próbálja eltüntetni.

Logikusan szerintem 2 magyarázat lehetséges. Vagy Carolyn tette, és utána megriadt saját tettétől... vagy valaki megelőzte őt, és újonnan beszerzett fegyvere miatt tudta, hogy ráterelődne a gyanú. Bárhogy is legyen, ez gyilkosság nekem valahogy nem illeszkedik szervesen az addigi eseményekhez.

.
.
.

Összességében kellemes meglepetésként könyvelem el az Amerikai szépséget. Tanulságos, szókimondó és rendkívül kritikus hangvételű az átlagpolgár életével szemben.

Úgy vélem, megérdemli az 5 pontot az 5-ből.