A csendőr és a földönkívüliek

"Maguk ál-csendőrök, rájöttem! 

Tapsolnék, ha lebuknának!"

Korábban írtam róla, hogy a Csendőr-filmek a kedvenc filmes sorozatom a 60-as évekből. Frenetikus humorú volt, könnyed, jópofa és olykor lelkesítő, 

olyan szereplőkkel, akiknek egyszerre tud az ember drukkolni és kacagni a gyarlóságaikon. Vígjátéketalonnak számított már 1977-ben, amikor a Star Wars világhódító útjára indult Amerikából. Az új szenzáció a sci-fik virágkorát hozta el.

• 1978: Az első Superman-mozifilm és az Invasion of the Body Snatchers remake-e.
• 1979: Az első Star Trek-mozifilm és az Alien űrhorror-klasszikus.
• 1980: Superman 2. és A Birodalom visszavág.

Jean Girault már majdnem 1 évtizede nyugdíjazta a saját mesterművét, mikor a divathullám őt is "elragadta". Nem hibáztatom érte: Cruchot/Lütyő őrmester eddig már hadakozott nudistákkal, műkincs-tolvajokkal, késelőkkel, a saját fiatalabb kollégáival, sőt egy elszabadult holdrakétával. Mennyi sok ütős csattanó és vicces szituáció kerekedhetne abból, ha most űrből jött bűnözőktől kell megóvnia a rendet, sőt akár az egész várost?
...Nem tudom.
Ettől a filmtől hiába vártam a választ.


Már tizenéves koromban is kicsit idegenkedtem A csendőr és a földönkívüliektől, de nemrég jöttem csak rá, miért nem tudtam soha megszeretni az 5. részt. Ez a felvonás nem Lütyőről szól, sőt nem is a csendőrökről. Ők csak fogadóbrigád az idegeneknek, akikről fárasztóan sokáig azt se hiszik el, hogy léteznek. Hihetetlen számomra, mennyivel vérszegényebb ez a darab az elődeihez képest. Pedig a stáb ugyanaz, a fél színészgárda szintén, és a prológus Lütyő közúti kiruccanásáról megidézi a régi Csendőr-produkciók hangulatát.

A csendőr és a földönkívüliek két nehezen összeházasítható, egymással nem egyenrangú félalkotás ötvözete, ami sci-fi-nek túl zagyva, vígjátékként pedig feltűnően fáradt és erőlködő. Gyakran a humor egyáltalán nem ér célba, sok a karót nyelt, műízű párbeszéd, forgatókönyvi hézag (pl. a csalicsészealj a végén, vagy ahogy Bimbula karakteréről menetközben elfelejtik, hogy ő volt az UFO első tanúja a csendőrségről). A földönkívüliek jelenetei, a zene, a világítás teljesen egy amerikai sci-fi-thriller atmoszféráját keltik, nem egy Csendőr-vígjátékét. 


30 évvel később a Kristálykoponya Királysága szintén ebből az UFO-s ötletből próbált egy kései új részt hozzátoldani az Indiana Jones-trilógiához. És bár a célját bebukta, az legalább tényleg Dr. Jones, a régész története volt. Felismerhető maradt az egésznek a kalandfilm jellege, és fő sztárja, Harrison Ford sem veszített a régi kisugárzásából. 

Máig kiráz a hideg néhány földönkívüliekről szóló képsortól, pl. 

• a ráközelítések az űremberek szemére, mikor tüzelnek;
• a telihold átváltozása csészealjjá, mikor Lütyőt épp csapdába csalnák; 
• vagy amikor Gabaj végignézi, amint egy kipurcanó idegen karján szétrepedezik és lebomlik a bőr! 

Ez nem fér sehogy se a fejembe. Mit keresnek ennyire bizarr, horrorszerű ötletek egy Csendőr-epizódban? Ha ezek mondjuk egy Spielberg- vagy Kubrick-alkotás elemei lennének, akkor még működhetnének is. Na de Lütyő őrmester Saint-Tropez-jében...?


A földönkívüliek tervének még a paródia szintjén sincs koherens értelme. Egyikük azt állítja Bimbulának, hogy ők mindössze megfigyelők, épp tanulják a földi szokásokat. Nekem ez sokkal inkább egy nagyon béna, pihent lopakodó megszállásként jön le; ahogy ide-oda járnak-kelnek a körzetben, vagy civil vagy csendőr álcát öltve. "Bárkinek az alakját magunkra venni, és hangját utánozni számunkra gyerekjáték. Mi ennél többet tudunk. Sokkal többet." 


Ha ezt így mind a sci-fi műfaj parodizálásnak szánták a készítők, úgy nagyon nem működik. Ebben a franchise-ban nem. A tónus túl morbid és ijesztő, a szereplők alig figyelnek egymásra, a humor pedig 1 órán át ugyanazt az 1 árva helyzetkomikumot erőlteti. Nevezetesen, hogy a bujkáló Lütyő folyton összekeveri a hús-vér lakókat az acélemberekkel. Girault szemmel láthatóan úgy véli, hogy csak mert divatos sci-fi-klisékből tákolt egy új ellenfelet főhősének, az egyből viccessé is válik Louis de Funes komikusi zsenije folytán. 


Lütyő eléggé unszimpatikus figura lett itt. A régi részekben egy hóbortos, viccesen elhivatott tiszt benyomását keltette, aki sose tágít elvei és elhatározása mellől, mégis egy törődő, embertársait megbecsülő valaki volt. Itt pontosan azzá a túlbuzgó, rátarti fogdmeggé fakul a karakter, ami akár már az első részben is könnyen lehetett volna - rosszabb írók és egy de Funes-tól kevésbé virtuóz színész mellett.

Lütyő új paranoiája közel se olyan szórakoztató, mint az, mikor New York-ban keresgélte a lányát. Az világos, hogy miért pörög be ennyire, miután kétszer is szemtanúja volt az idegeneknek: előbb távolról, aztán az őrsön. Ordít a tetteikről, mennyire nem tekintik magukra érvényesnek a földi szabályokat:

• egyikük tárgyakat lő szét Lütyő szobájában,
• másikuk meggyújtja a sapkáját.
• Bitorolják mások személyazonosságát,
• uniformist viselnek törvénytelenül,

és ki tudja még, idővel meddig merészkednek majd.

Ehhez képest Girault elérte, hogy sokkal inkább Lütyőt lássam a történet rossz-fiújának. Megjátszott és kifejezetten erőszakos az, ahogy mániákusan nekiesik Gabajnak, és ahogy az ezredes hátsó fertályán véres sebet szúr, az őrsön! A műsoridő java azzal telik, hogy véletlenszerűen szúr ki gyanúsítottakat, akikkel vagy nem bír, vagy kínosan felsül. Ez nem vicces, csak önismétlő és szánalmas. Lütyő ténylegesen több kárt okoz, mint az idegenek, ezért sem tudom beleélni magam ebbe az egyszemélyes hadjáratba, amit művel. "Csendőrruhát öltenek magukra, csókolóznak nőkkel, hogy minket nevetségessé tegyenek a lakosság szemében!"


Nem tettek jót a személycserék sem. Fütyeszt és Pacuhát teljesen kiírták a sorozatból, de a helyükre lépő Bimbula és Topsi olyan semmilyenek. Fütyesz kiírását még csak-csak megértem; őt a nősül a nyalizó, a New York-ban és a nyugdíjban pedig a kieső csapatjátékos szerepkörébe helyezte, ami hosszútávon azért nem tehetett valami jót a figura megítélésének. Azt is elismerem, hogy Bimbulát később, A csendőr és a csendőrlányokban már kicsit jobban kedveltem, mint emitt.

De akkor is rejtély számomra, miért rostáltak ki mindjárt 2-t is a 6-ból, mikor a többiek se tudnak érvényesülni. Lütyő és Gabaj képtelen összefogni, az új fiúk karakterekként is konganak Fütyeszhez és Pacuhához képest, Beléndek és Agykár meg alig szólal meg másfél óra alatt. Aki nem hord tiszti váll-lapot, azok gyakorlatilag mind csak a 6 fős létszám kedvéért szerepelnek ebben a moziban.

Maga a régi sorozat szellemisége az, ami nagyon elhalványult, és aminek hiánya miatt olyan hervasztó egybe végignéznem az 5. részt. A bajtársias köteléket Gabaj, Lütyő és társaik között sokáig sehol nem találni, megrekednek a sima beosztott-felettesi kapcsolat szintjén. A dialógusok tele vannak poénra vett ködösítésekkel, félrebeszélésekkel. Amíg Gabaj a saját szemével nem látja meg az igazat, addig képtelenek szót érteni egymással a főszereplők. Az idegenekkel és a civilekkel meg még azután se. 

Joséphát/ Ludovicát ezúttal másik színésznő, Maria Mauban alakítja. Rosszindulat nélkül írom, hogy a hölgy közel sem alkot olyan jó párost Louis de Funes-vel, mint Claude Gensac. Nem a színésznővel van gondom, hanem az összjátékkal: Lütyőnek több bizalmas pillanat jut a feleségének álcázott idegennel, mint a valódival! És ez így marad egészen a végéig, amíg a nő elő nem bukkan az ünnepi tömegből. 

A néhány jól eltalált humorú jeleneten túl is tetszettek apróságok. Az ufó külső tervezése, a landolás szekvenciája fenomenálisak: függetlenül az effektek minőségétől, azóta is ez a kép él bennem a klasszikus ufókról. Az, hogy olajat kell inniuk a fémcsontvázuk miatt, vagy a testműködés kritikus állapotát jelző óra okos ötletek lennének egy másmilyen produkcióban. És mókás belegondolni, hogy épp a végső parádén rogynak össze az ál-csendőrök, miközben járművükkel Lütyőék az öböl fölött spárgáznak. 

Ez pl. ékes bizonyítéka lehetne, hogy lám: még a nép hőseinek bőrébe bújt űrimposztorokat is megfékezik Saint-Tropez csendőrei. Újra megmutatják, hogy érdemesek a lakosság megbecsülésére. Kár, hogy az utolsó negyedóráig nemhogy épkézláb haditerv nem volt, nemhogy alig éreztem késztetést, hogy nevessek velük vagy rajtuk, még az elemi "léteznek/nem-léteznek" lépcsőfokon se bírtak túljutni. 

Ránézésre nem tűnik másnak a csendőr és a földönkívüliek, mint amilyen az összes többi rész, de határozottan ezt tartom a széria Achilles-sarkának. Elődei humora, lendülete, bája, szelleme, sőt több ismerős arca is hiányzik. Ikonjai megfakultak, a cselekmény húzza az időt azzal, hogy Lütyőnek senki se hisz, ő pedig kötelezően túlpörög. A mű nagy keresztje, hogy természetesnek veszi azt, hogy majd nevetünk az alapötlet abszurditásán, a régi csapaton és az UFO-kliséken, így tudtán kívül válik erőtlenné és hamiskássá. 

Az 5. részre 2/5-öt adok. Süllyedés a szégyenbe a múlthoz képest, de önmagában is gyenge vígjáték. Nem gyenge sci-fi: gyenge vígjáték. Szerencse, hogy nem ez lett végül az utolsó alkotás, ahol Michel Galabru-t és Louis de Funes-t egy csapatként láthattuk.

"Legyen korrekt. 

Legyen korrekt!"