Rambo V. - Utolsó vér

Dacára annak, hogy csak a legelső Rambót még 1982-ből tartom érdemesnek a hírnevére, valahogy az Utolsó vér közben nem éreztem: 

1. késztetést, hogy a legyőzhetetlen női hősikonok hiánya miatt reklamáljak, mint az amerikai SJW-hangadók;
2. hiányt azért, mert a záróakkord nem tér ki a többi Rambo-folytatás történetfonalára, vagy hogy ne nőné túl azok szintjét;
3. okot a panaszra, amiért „megin’ a gonosz mexikói drogkartell sztereotípiáját nyomják le a torkunkon”;
4. vagy türelmetlenséget amiatt, hogy "Á, mikor érünk már oda a jó véres/mészárolós részhez?" 

És még így is kissé csalódott voltam.

Nem nézem jó szemmel ezeket a kései „búcsúztató filmeket.” Tudjátok: mikor egy neves filmszériát – melynek a maga idejében már készült is hattyúdala vagy zárórésze – sok-sok év után kirúgdossák a sírjából, hogy egy ilyen balgán tákolt, romos cégtáblát kapjon befejezésül. Igazából már a John Rambo is mindössze ennyi volt: cégérfilm, ami szinte sztori és jellemek nélkül mutogatta Stallone morgó képét és feszülő izmait, majd vicsorgó hentelését. Hiába elképesztő, milyen formában van 70 fölött a színész, de a saját keze munkája még mindig olyan, mintha egy lelkes tinirajongójára bízta volna a forgatókönyvet.

John már egy évtizede arizóniai farmján él idős hölgybarátjával, Maríával és annak unokájával, Gabrielle-lel, akit gyerekként mentett ki szemét apja fennhatósága alól. A lány választ akar kapni rá, miért hagyta el apja őt és anyját, így mikor rátalál, John intése ellenére átszökik hozzá a határon. Közben viszont a rettegett Martinez-fivérek kartellje elrabolja, és bedrogozza, hogy később eladhassák őt. John a lány nyomába eredve (á lá Taken) a kartell nyomára bukkan, ám nemcsak csúnyán helyben hagyják őt, de elrettentő példaként Gabrielle-t is túladagolják. A gyászoló Rambo búcsút vesz Maríától, és vérbosszút esküszik a Martinez-banda ellen.

Jó: elfogadtam az elején, hogy John-nak valahogy sikerült szert tennie erre a kis családféleségre élete alkonyán. De a bonyodalmat úgy kell vonszolni egyik erőltetett indokból a másikba. Gabrielle-nek muszáj a józan eszét a pajtában felejtenie, hogy elszökjön a szar alak faterja után egy másik országba, otthagyva nagyanyját és az apjaként tisztelt John-t, érdemi helyismeret és védelem nélkül. És mint ő, Rambo is minden további nélkül sazzézhat ide-oda a kontinens legőrzöttebb határán, mintha csak a szomszéd városba ruccanna ki. Persze, sima ügy...!  

Jelentem: Stallone-nak sikerült kedvelhető mellékszereplőket írnia! Ezért fájó, hogy nem tudja okosan mozgatni őket a táblán; Gabrielle elvesztését még át is éltem volna, ha lett volna a lánynak elemi veszélyérzete. A többiek se vastagabb karakterk: Gabriel apja, a hazug barinő, María, valamint a riporternő, aki a sérült John-t megmenti, mind egyszerűen kámforrá válnak a film egy-egy pontján. John búcsúzva feléjük fordul, t'án még mond is nekik valami cifrát, és nincsenek többé. 

Jobb írással ez, ahogyan a kevés arc az életében eltűnik mellőle, súlyosabbá tette volna Rambo tragédiáját. Főleg az előző részek tükrében tűnik úgy, mintha átok ülne rajta: bárhová sodródik az életben, ott erőszakba és gyászba ütközik. De ehhez még szükség lett volna pl. kidolgozottabb történetre, jobb szereplőhasználatra és kevésbé bugyuta párbeszédekre. Komolyan mondom, John monológjain érezni a legtöbb agyalást: a lezáráskor, amint elvesztett szerettei emlékén mereng, vagy amikor a riporternőnek magyarázza a bosszúja értelmét. „Azt akarom, hogy érezzék a gyászunkat.”

Szóval miután lefejezte az egyik főszemetet és a ranch-ra csalta a másikat, jön a nagy leszámolás a föld alatti járatokban. Nem mintha nem járna adrenalinlökettel, ahogy Rambo jó szokásához híven sorozatgyilkosokat aprít föl, de ha már szegény hülyék mind lemennek utána, nem lenne célszerűbb rájuk robbantani az egészet? A főgonosz halála is csak puszta látvány marad, az erőtlen dramaturgia nem tudja katartikussá fokozni Rambo vendettájának beteljesedését. 

A vélhetően utolsó Rambo-filmre a női mellékszereplők miatt adok meg egy nagyon nagylelkű 3/5-öt. Akadtam már össze sokkalta rosszabb Stallone-filmekkel is, de attól emez még nem lesz jó, felemelő vagy méltó zárás, inkább csak melankólikus. Égető szükség lett volna itt egy külső konzulensre a forgatókönyvíráskor, mert ami vagy aki ígéretes papíron, azt az alkotók nem tudják kibontakoztatni, és kipotyog a kezükből. Pedig nem is kell messzire mennem hozzá, hogy egy ilyen "búcsúztatófilmre" pozitív példát hozhassak: a 2006-os Rocky Balboa.