Midsommar (Fehér éjszakák)

„Nem hiába mondják, sok példa van rá: hogy ájtatos arccal, kegyes gyakorlattal becukrozzuk magát az Ördögöt.” 

(V mint Vérbosszú)

Többször csámcsogtam már azon, milyen kézenfekvő kritikamódszer az ember befogadókészségére hivatkozva, kerülőúton méltatni akár hentelős, akár pszichológiai horrorfilmeket. Mikor így ajánljuk, hogy „nehezen emészthető”, vagy „nem mindenkinek fog bejönni”, akaratlanul is bizonyítani akarjuk az ellenkezőjét. Szerintem ez a szlogen eleve kihúzza az érdemi vita talaját a fogyasztó lába alól, és nem nehéz kiszúrni egy rendezői vízión – bármilyen kiépített is –, ha ezt sugallva zárja ki az ellenvéleményt. Ha nem kerülsz a vízió hatása alá, akkor tuti te nem vagy elég készséges annak befogadására. Ugye…?

Ezért tartom túlzásnak a hírnevet, melyre Ari Aster Midsommar-re szert tett a kritikusok zöme részéről. Kétségkívül létező erényeivel takargatja a foghíjakat is, pedig közel se működnek olyannyira jól, mint a magabiztos rendezés és képi világ beállítja nekünk. Történetvezetése nagyon huzatos, menthetetlenül túl van nyújtva (2 és fél órás!), miközben ki se látszik a már fárasztóan sok ködösítésből, ájtatos önfényező mellébeszélésből. Többet bíbelődik túldíszített jelkép-rendszerével, mint azt a sovány rémtörténet indokolná; a feszültséget rendre kikezdi az unalom és a megjátszottság. 

NEM vitatom a film pszichológiai erényeit: tényleg képes felkavarni, dezorientálni a nézőt. Bizonyos fokig ráveheti, hogy leeressze előítéletei páncélingjét, hogy feltárja magát az élménynek, mint ahogy a szereplők is igazodnak a zárt svéd közösséghez, a divatos „kulturális elfogadás” jegyében. Ügyesen rá tud játszani az ismeretlentől és meg-nem-feleléstől való félelmünkre, melyen az egész koncepció nyugszik. Csupa mosoly, patyolattisztára mosott ruha (és agy) mindenfelé, csak a napfényes természet lágy öle.

Ezt a szociális finomterrort ragadja meg egészen jól a film, bár némi szatirikus túlzásokkal. Úgy hat ez az egyénre, akár a drog, amit Dani és útitársai szó szerint is bekapnak: a mentális közeg kis adagokban, lassan veszi rá őket egyre jobban a megnyílásra, az énfeladásra. Ki hamarabb, ki később eszmél rá, hogy ez egyet jelent a teljes kiszolgáltatottsággal, de az eleve véráldozatnak odacsalt civilt már könnyű elkeríteni, megmérgezni és kivégezni. Régi rituális-horror-képlet, csak egy kicsit lélektanibb elővezetéssel, a háttérben tartott gore-ral.  

Szóval Dani és Christian egyszerű nyugati fiatalok, párkapcsolati válságban: Christian nem mer 4 év után szakítani a lánnyal, mivel az lelki válságban van egy családi tragédia utóhatásaként. Egy Svédországban megismert haverjuk elhívja őket és néhány egyetemista haverjukat vakációra egy svéd faluba, ahol a napforduló tiszteletére épp ünnepséget tartanak. A tolerancia és kikapcsolódás jegyében lenyelik a falusiak fura hitvilágát, melyről túl későn ismerik föl, hogy fanatikus; a nem-"családtagok" életét elvenni is a részét képezi. 

Nem nehéz a szakítás rút allegóriájaként értelmezni mindazt, amit a szekta a fiatalokkal művel, a természeti körforgás jegyében. Dani nem tud kötődni Christian-höz és haverjaihoz, kívülállónak érezte magát köztük. Ám amikor a „haverok” lesznek a kívülálló kisebbség, éppen hogy nem látja "párján" az aggódást eltűnésük miatt. Ügyes elmetrükknek tartom a szektától, hogy mire a két fiatal – részben persze a kábítóital miatt – már feladták méltóságukat egy-egy abszurd rítushoz, az egyikük bűvöletével fokozzák a másikét: 

Amikor Dani meglesi, hogy Christian szexel egy helyi lánnyal, hisztérikus sírását a többi lány terápiaszerűvé lényegíti át, ahogy szimpátiakiáltást hallatnak vele. Ugye: a párkapcsolat megszakítása, a fájdalomtól szabadulás az új kezdet előtt. (Gondolom, ettől mosolyoghat a végén Dani, a felkoncolt srácok máglyája előtt.)  

Látom én, miért nem adott Aster vastag jellemet a külön figuráknak, sem tempót a eseményfolyásnak: egyetlen delejező látomással invitál belső utazásra minket, fogódzók nélkül. De ez a látomás inkább a cár új ruhája, mintsem jelentéssel bíró, meditatív tapasztalat. A tónus fátyla mögött alig van tartalom, és ez szerintem nem hárítható el azzal, hogy "ó, ez csak egy horrorfilm".

Előkerül az egyedüllét témája, az összetartozás kötelékének szerepe, a beilleszkedés kétélűsége. De csak míg a tipikus ifjú horror-áldozatok végleg bent rekednek az idilli csapdában. Már a startnál, szektás haverjuk csalihívása előtt se látok értékeket, veszélyérzetet Chris-en és a többieken, így kegyetlen végzetük is kevésbé tud szíven ütni. 

A zárás sem igazán azt a morbid, feszült extázist, vagy önvizsgálatra intő félelmet keltette bennem, amire Aster hajt – inkább csak ürességet és tárgytalan rosszérzést. (Mellesleg: csak nekem jutott eszembe a Christian-re adott medvebőrről Nicolas Cage a The Wicker Man remake-ből?) 

Tapétányi ábrával vannak kidíszítve a jelmezek és díszletek, és épp ez a baj. Aster elveszlik az észak-európai folklór bogarászásában, mintha inkább dokumentumfilmet készítene. A sok szimbólum elnyom valami közvetlenebb, igazibb nyelvezetet és értéket – valamit, aminek semmi köze a „biztonságérzetünkhöz". 

Míg a tavalyi Mandy nyíltan gyilkos, pokolszerű őrületet generál, a Midsommar egy ál-Mennyország burkoltan gyilkos víziójával törekszik beszippantani minket. Van érzéke a zsigeri ingerlésre, de a tartalommal félmunkát végez. Kivehető a lelki elváltozás az áldozatokon, de azok így is csak eldobható bábuk, elpusztításuk pedig egy zavaros és kétértelmű allegóriát fejez ki. Nem lett volna ez rossz napfényes alászállás a lélek sötét zugaiba, de a sok stílus mellől hiányzik az életszerű, érett személyes kálvária. 

Komfortzónám mentegetése nélkül „húzom le” tehát a Midsommar-t egy 3/5-re.