A
gyászoló asszony átkának főszereplője Anna, egy gyermekvédelmis fiatal özvegy,
aki a 2 gyerekét egy démonná „tisztátlanodott”
női entitástól próbálja megóvni. És ez az egyik legszerencsétlenebb, a türelmemet leginkább próbára
tevő zsebhorror az elmúlt évekből. Felidézte benne az Apáca unalmát és ragadozó démonát a sajátjával: fájóan ostoba, körkörös, létjogosultság
nélküli levélnehezék-produkció.
Ez
a kritika most kurta lesz, mert már így is szándékos időrablással vádolom a film készítőit.
A
„felvezető” első óra, úgy ahogy van, kuka. Nem működnek benne sem a karót nyelt karakterek, sem az étlapon elférő történet, sem a filléres jumpscare-ek, és ami a
legfájóbb - ami borítja az egészet -: a misztikum megalapozása sem! Ez a film még ködösíteni is valahogy olyan erőtlenül próbál.
És még nem ez a legrosszabb. Pálcát törnék annak a kezén, aki a párbeszédeket papírra öntötte: a szereplők teljesen fantáziátlanok, és az őrületbe kergeti az embert, ahogy szakadatlanul elbeszélnek egymás
mellett a film nagy részében.
Maga
a gyászoló asszony, azaz „La Llorona” a maga sátáni, rikácsoló szupererejével
még menti a menthetőt. A film 2 felében szabályos ostrom alá veszi Annát és
gyerekeit, akik csak a helyi ex-pap, Olvera atya révén tudják tartani magukat a házban.
Az a baj, hogy a légkör, az alapozás és az interakciók mellett még a szörny
háttere is béna. Van ez a néhai latin feleség-anya, aki férje miatti felindulásból
megölte gyerekeiket, bánkódott, majd halála után valamiért démonná fajzott a lelke.
Nem tudom tragikus vagy érdekes lénynek látni, egyedül azzal a primitív extravaganciával ad pici kraftot az egész filmnek, mikor már nyíltan támadja a kis csoportot. De ez túl kevés, túl későn.
Több bekezdést nem is vesztegetnék A gyászoló
asszony átkára: az első 2/3-a dögunalmas értelmi döglődés, az
utolsó félóra pedig egy legalább már félizgalmas értelmi döglődés. Trash-moziktól is megkaphatja az ember ezt a típusú "extázist."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése