Brightburn - A lángoló fiú

A Brightburn rég megérdemelt ellenkampányfilm Superman, meg úgy általában a „szuperhéroszfilmek” képébe. Nincs valós köze a DC-hez, de egy már gyanúsan hasonló példával példázza, mi lett volna, ha a jó Kal-El már a felnőtté válás előtt gonosszá lett volna. Nem külső hatás, pl. a vörös kriptonit miatt – bár itt az űrhajó vöröses fénye árulkodó utalás -, hanem mert ilyen a valódi természete. Mi van, ha nem kapott kellően szilárd morális értékrendet szülőfiguráitól, és a gyengék segítése helyett azok elnyomására van meg benne a hajlam?

Megint egy bíztató alapötlet, amit intelligenciahiány tart vissza a teljes kibányászástól. A Brightburn-t David Yarovesky rendezte, de valójában ez afféle családi projekt James Gunn producertől: öccse, Brian és unokatestvére, Mark Gunn írták a forgatókönyvet, ami sajnos nem olyan okos és ötletnyüstölő, mint amilyen simán lehetett volna. Pedig a feszültség és a sokkerő ott lüktet a filmben, csak az erőtlen írás miatt nem tud érdekfeszítő egésszé kiépülni.

Szóval a premissza félig-meddig Superman: Brandont egy lezuhant űrkapszulában találta meg a farmer házaspár Tori és Kyle Breyer, magukhoz vették, és a fiú eleinte nyugodt, intelligens srácként élt egy amerikai kisvárosban. Aztán 12 éves korától egyre több furcsaságokat tapasztal magán: ezek előbb megrémítik, majd megrészegítik őt. Egyre nehezebben tűri a „szabályokat” maga körül, arrogánssá és manipulatívvá válik. Rövidesen pedig belekóstol a gyilkolás örömébe is...

Mikor csírázik már ki a gondolat ezeknek a nyugati filmeseknek a fejében, hogy a horrorba igenis ÉRTELMES, gondolkodó szereplőket kell írni?! Szükség van rá, hogy a szereplőkkel együtt, a bőrükbe zárva tudjuk átélni a rettenetet, amit a történet réme elhoz. Különben az ostobaságuk kipárolja a légkörből a helyzet vérkomolyságát. Itt, az itteni szörnyalaktól valóban van oka és késztetése rettegni a nézőnek! De sajnos szurkolni is van oka arra, hogy Brandon mielőbb hentelje le ezt a sok egydimenziós, sivárelméjű barmot egyesével – köztük sajnos még az örökbefogadó szüleit is. 

Jackson A. Dunn alakítása a film lelke: tökéletesen adja a mások félelmét érzékelő, sőt azon élősködő, egyre tudatosabb rohadékot. Bár Brandon átalakulására bántóan vékony a magyarázat, a már elaljasult szuperfiú igazi jelenség. Vérfagyasztó látni, ahogy a nemrég még szimpatikus srác arcára kiül a vegytiszta eltiprási vágy, illetve ahogy az emberek arcába hazudik képmutató, sőt fenyegető mosollyal.

Brandon engem Knives karakterére emlékeztet a Trigun-képregényekből. Adott egy űrben született fiú, emberfeletti képességekkel; egy barátságos nő neveli, és kezdetben ő is úgy viselkedik másokkal. Ám titokban ráébred, hogy az emberek az ő fajánál alávalóbb lények, és könyörtelen gyilkosságot követ el sokuk ellen, amit még élvez is. Ő a felsőbbrendű humanoid, aki felnőtté válva majd a hitvány emberiség végítéletét fogja elhozni.

De itt messze nincs ilyen szinten átgondolva és végig vezetve a folyamat. Úgy jön le az egész, mintha valakinek egyszercsak kedve szottyant volna bekapcsolni Brandon agyában a "Pszicho-gombot". Mintha egyik napról a másikra megszállta volna őt egy vörös szemű démon, és annak a gyilkos egzaltációját látnánk egy másik valakin kivetülni, pl. Katie esete a Paranormal Activity-ben. És még az se lenne olyan rossz így elgondolás szintjén. 

A készítőkben nem volt elég önfegyelem fölépíteni egy lélektani transzformációt, és a környezet reakciója rá is lehangolóan buta. Apja a kamaszodással magyarázza ki a dolgot - holott pontosan tudja, hogy egy űrhajóban leltek rá Brandon-ra. Nem jutunk be se Brandon, se a szülei fejébe; James Gunn-t sajnos nem érdekelte a többi ember kidolgozása, így nincs, ami árnyalná kicsit a fiú metamorfózisát. Akinek istenszerű hatalma van, bármit megtehet, tombolnia kell, a többiek úgyis mind marhák! Gunn szerint pusztán ennyi az oka, hogy Brandon intelligens jófiúból szociopata mészárossá vedlik. 

Pedig tényleg feláll a szőr az ember hátán tőle! A pokrócból kreált csuklya és köpeny ötlete módszeresen szétzúzza Superman erkölcscsősz jófiú-imidzsét a hagyományos DC-mitológiából. Végig a lappangó brutalitás veszélye telíti a hangulatot, ahogy valaki szóban vagy tettben épp felelősségre készülne vonni Brandont. Érzékeltetni tehát erősen sikerült azt, hogy is nézne ki, ha egy szuperember megrészegülne a korlátlan hatalomtól, erkölcsi gátlások nélkül. De a film nem elég okos előszedegetni az ebből adódó helyzetek és következmények sokféleségét, nincs meg az érdekes kontraszt a fiú mindent elsöprő pusztításvágyával szemben.

Az 1 pillanat, ahol végre megcsillan valami a Brandon régi, emberi oldalából, az az, mikor Tori – végre belátva, hogy a fia egy szörnyeteg – egyetlen gyengéjével, az űrkapszula egy szilánkjával készül megölni. A gyenge anya-fia szál itt akaratlanul is megerősödik, sőt némi üzenetet is kap. Nem tudhatjuk biztosan, vajon Brandon akkor is megölte volna, ha komolyan gondolja azt az aggódó ölelést. De mikor a jószándékú arcot csak egy színjátékhoz vette föl, amivel a gyilkos szándékát palástolta, pontosan úgy tett, mint maga Brandon. Azzal, hogy a fiú több kilométer magasból elengedi anyját, átvitten is „elengedi” őt az életéből, a régi énje maradványaival együtt.

Összefoglalva: üdítően merész alapvetésű, hatásos, de sokáig száraz és egyensúlytalan film a Brightburn. Túl sok időt fordít építkezésre, ahhoz képest, hogy amit épít, az rozoga: a főszereplő szinte egyik percről a másikba gonoszul meg, és mindenki mást hülyének ábrázolnak. Ha ezt egy filmcsokor - ne adjisten egy egész Antiszuperhős-univerzum - nyitányául szánták, akkor kérem: hagyják ki belőle a Gunn-famíliát! Ha A Sötét Lovag Trilógia író-rendezőjének nevét úgy odacsaphatják Az Acélember utáni DC-mozikhoz is, hogy azok kreatív munkájában sose vesz részt, miért ne lehetne ugyanezt megtenni A Galaxis Őrzői-Trilógiáéval is?

 

A Brightburn – A lángoló fiú tehát a szememben kapufa, egy közeli mellérúgás, ami könnyedén lehetett volna gól.