HHhH

Himmlers Hirn heißt: Heydrich

Ha a II. világégésről készült minden filmet egy képzeletbeli sorfalba állítunk, a HHhH biztos nem lógna ki szakadt külső vétsége miatt. Csak épp a sapkáján virít ott a kiszámíthatóság bélyege, alul és felül meg mintha két külön nemzet egyenruháját viselné, gyűrötten. 

Reinhard Heydrich elcsapott haditengerész-tisztből a náci ranglétra tetejére küzdötte fel magát, kíméletlen alaposságával hírszerzés és "ellenségei" likvidálása terén egyaránt. A lelketlen tömeggyilkosnak azonban volt egy gyengepontja: az arrogáns tévhite, hogy ő érinthetetlen. Ezt kihasználva ölték meg őt 1942-ben a cseh ellenállás emberei: az egyetlen sikeres merénylet volt magas rangú náci tiszt ellen.

Ha nem lennék már torkig Hollywood világháború-mizériájával, akkor is leértékelném a HHhH-t. Olyan ez, mintha két külön filmet passzintottak volna össze ügyetlenül:

1. Az első fele egy régimódi életrajzi album Heydrich pályafutásáról,
2. A másik a merényletet vállaló fiatalok felkészülése, és hősi halála az akció után.

A film két fertálya nemhogy külön-külön nem tudta megtartani a figyelmemet, még összeilleszteni se tudták őket rendesen. Mutatós jelenetek sorával előbb adnak nekünk egy nem túl megnyerő főszereplőt, végigdarálják a brutális karrierjét és a fényes családi életét. Majd a készítők olyan hosszan veselkednek neki a kinyírásának, hogy közben az ember már elunja magát. 

Cédric Jimenez rendezése két dolgon vérzik el leginkább: a személytelenség, és a feszültség kínzó hiánya. Heydrich életén eleve gépiesen haladunk végig úgy, hogy sose jutunk be igazán a gondolatvilágába. A csehekre térve meg aztán végképp semmi nem marad, ami lekötné a nézőt. Hiába kerül elő újra és újra, mekkora kockázatot vállal ezzel a két fiatal merénylő: az akciót és egyáltalán a mozgalmat olyan szürkén tálalják a készítők, hogy esélyem se volt reagálni a fejleményekre.

Egy-két izgalmas tűzharcot kivéve nem találni semmit, ami mozgatja előrefele az eseményeket. És amit gyakran mondok gyenge karakterekkel teli filmekre: a szereplők legérdekesebb vonása a haláluk. Igen: majdnem olyan kevéssé izgatott, kik és hányan halnak itt meg, mint magát Heydrich-et. Az ő végóráját legalább jól föl(melo)dramatizálták azzal, hogy épp kimúlás előtt még átadja az Endlösung tervét a meghatódó Himmler-nek. 

Heydrich-ről magáról nem sokat tudtam meg: "vasszívű", alapos, ért a hírszerzéshez,  ismeri a férfiak alantasabb ösztöneit. És minél feljebbre jut a ranglétrán, úgy válik egyre ridegebbé és könyörtelenebbé. "Szóval a kommunista párt az egyetlen párt, ami a munkásokat védi?!" Sikerei és véres hatékonysága tették olyan önelégültté, hogy testőrség nélkül furikáztatta magát, egy SS-rendszámú kocsiban. Egy ilyen emberből kinézem, hogyha valaki megtámadja, a vadászösztönét követi a józan helyzetértékelés helyett. 

Jason Clarke, mint "H" és Rosamund Pike, mint a feleség valamicske életet vittek a náci házaspár kapcsolatába, ami aztán teljesen közönybe fullad, a gyerekeik meg eleve csak díszek. Sántít nekem ez a film sugallta teória is, hogy Heydrich-et az erős neje terelte a náci párt berkeibe, miután egy affér miatt kirúgták a tengerészettől. Nem néztem külön utána, mi igaz ebből, de az biztos, hogy legjobban a nácis korszaka előtt produkálja magát, ahogy szobájában szétveri a bútort.

Egy jó színészekkel előadott közepes darab vált félúton egy vérszegény összeesküvés-sztoriba, aminek egyetlen valós célja körítést adni a "főhős" kimúlásához. Nem elég tartalmas, nem lüktet, távolról sem eredeti; nem tudunk egyik fél látásmódjával sem azonosulni. Ha az egész Heydrich életrajzára figyel, átlagmunkának könyvelném el, de a film másik fele sokat rontott számomra az élményen. 

Gyenge háborús szériatermék.