Űrvihar

Guberálós filmeknek fogom mostantól hívni azok a produkciókat, amik meg sem próbálnak bármi eredetiséget felmutatni. Az Űrvihar poszterétől effektjeiig sablontermék. Dean Devlin rendező ugyanazt a játékot játssza velünk, mint régi alkotótársa, Roland Emmerich: Érdeklődj, ha tudsz! Próbálj érdeklődni bármilyen szál, szereplő vagy jelenet iránt, amit eléd pakolnak; akinek a legtöbb dolog iránt sikerül, jutalmul megveheti a Blu-Ray vagy DVD-kiadást! 

2019-ben az ENSZ szakemberei egy különleges műholdhálózatot hoztak létre a Föld időjárásának szabályozására, egy központi űrállomásról felügyelve.

A rendszer azonban egyszerre meghibásodik, és időről időre természeti katasztrófákat idéz elő a Föld különböző pontjain.

Ezért behívják egykori tervezőjét, a magának való Jake Lawson-t, hogy segítsen megoldani a problémát. Jake viszont műszaki hiba helyett szándékos szabotázs nyomaira bukkan, amely kormányzati szintekig vezethető vissza. 

Egy süteményt analizálhatnék annyi erővel, mint ezt a filmet. Nem elég, hogy semmit megjegyezhető vonása vagy szereplője nincs, még a népszerű "látványfilm" címkét ráaggatni is hazugság. Végig a Lawson-testvérek unalmas szimatolására - meg néha civakodására - helyezik a hangsúlyt, amitől nem kevésbé látványfilm az Űrvihar, csak így még a látványát se tudja kiaknázni. Minden összetevőnek ugyanaz a jól ismert tucattermék-bukéja van: 

• a fő szálat adó összeesküvés alibi-történetnek nem áll meg; 
• az ütemtelen vágás miatt a látvány sose hat grandiózusnak;
• a csipetnyi akció benne szánalmat keltő;
• a dráma hullaszagú, személyes és globális vonalon egyformán;
• a karakterekre is minden ráfogható, csak az nem, hogy megjegyezhetők volnának. 

Le se tagadhatná az Űrvihar, hogy az Emmerich-művek uncsitesója: kötelezően bolygóméretre szabva kapjuk a CGI-pusztítást, a krízis közepette pedig az USA fontosságát és világban betöltött szerepét mutogatják az alkotók. 

Persze, hogy a civilizált világ megóvása múlik a szabotázs megfékezésén. És naná, hogy az amerikai elnök az erkölcsös jófej vezető, akik buzgón asszisztál hőseink nagy akciójához.

Legfeljebb az egyik alantas minisztere lehet a főkolompos, aki a népirtás-ellenes "elnök úr" tudta nélkül áldoz föl emberéleteket. Ezt az orrfacsaró propagandabűzt végül az a komikus perc tette nekem elviselhetővé, mikor a miniszter rakétavetővel lő a kocsira, amiben hite szerint a főnöke ül.

Lefokozom magamban Gerard Butler-t megélhetési színésszé. Az ilyen "amcsi profi megmenti a világot"-fajta akciófércek talán egyesek szerint jól állnak neki, de ennyi erővel a 300 folytatását is bevállalhatta volna. És a "drámai tetőpontnál", mikor Butler figurája épp készül feláldozni magát: hát ember legyen a talpán, aki képes azon a baltaarcon meghatódni!

Ki-ki maga sztereotípiájában zörög végig a cselekményen. Mintha direkt úgy írták volna a szerepeket, hogy ne izgasson minket, mi lesz velük: van egy hiper-szuper csúcsrendszer 30 körüli agytrösztje, aki a fél világnak kikürtöli bunkóságát, és még a semmilyen lánya is erőlködik, hogy tisztelni tudja. Tesókomplexusos öccse gerinctelen szemétláda, aki előbb kirúgja, majd visszahívja úgy, hogy a képébe hazudik. Közben egyszerre nyal a Fehér Háznak, és kefél egy szöszi titkosügynököt, aki pornóhitelességgel szajkózza a fenenagy kötelességtudatát. "Én esküt tettem!" 

Ennél többet nem érdemes mondani az Űrviharról. Devlin egyszerűen kipróbálta, milyen egyszerre írói, rendezői és produceri minőségben csinálni ugyanazt a művét, mintának pedig egy sikeres, de sekélyes munkatársat választott. Arra talán alkalmas darab, hogy lobbizzanak vele a klímaváltozás szabályozása mellett, de ha mondjuk egy TV-műsorprogramba kerül, ott inkább csak szennyezi a környezetét.

1-es erősségű-nek könyvelem el az 5-ös skálán.