Életrevalók

"Igen, és mi lesz, ha nem megy?"
"Csak legyen önmaga, uram. Bármi történjék, ezt az egyet nem vehetik el öntől."

(Szerepcsere [1983])

Rokkant vagy sem, mindannyiunknak könnyű beleélni magunkat az Életrevalók alaphelyzetébe. Mint a filmben Philippe-nek, nekünk is szükségünk van rá időnként, hogy egy kényelmetlen alak felrázzon minket a tespedésből, és megint úgy istenigazából elkezdjünk élni. Kérdés, hogy mennyire merünk kiszakadni a kényelmi zónánkból, és kockáztatni. 

Philippe gazdag párizsi arisztokrata, aki nyaktól lefelé bénultan él. Ahogy állásinterjúkon kerestet ápolót, kíváncsiságból pont azt a nagyszájú szenegáli ex-sittest szúrja ki, aki csak egy igazolásért jött. Miközben Driss beletanul főnöke gondozásába, amaz egyre jobban értékeli a különc férfi társaságát.

Valahol félúton vagyok a lelkesedési skálán Hollywood és Európa között:

1. amerikai kritikák általában diszkréten, de azért méltatni szokták,
2. míg itt sok országban bombasikert aratott; 2012. kora tavaszán „a legjövedelmezőbb, nem angol nyelvű film” rekordját állította fel.

Természetességével tudja lefegyverezni a nézőt ez a produkció. Vígjátékként kacagtató Driss szabadossága és szópoénjai, drámaként pedig igazán mélyre hatol, megtanít az élet értékelésére, élvezetére. Egész nap elnéznénk a beszélgetéseket közte és Philippe között: Driss-ről kiderül, hogy van érzéke a művészethez, az özvegy rokkant pedig az extrém sportoknak is híve: ejtőernyő-ugrás közben érte a végzetes gerinctörés. Philippe kockázatvállaló típus, és ezért tud Driss stílusa teret kapni mellette, energizálva a környezetét.

Két, ellentétesnek tűnő ember barátságáról sok drámamozit láttam már, de itt frissnek és üdítőnek hatott. François Cluzet és Omar Sy csodás párost alkotnak: egyik a szókimondó trágársága dacára segítőkész, másik modorossága mellett is toleráns, kedvelhető fickó. Ugyan kicsit hihetetlen az, hogy mennyire elnéző Driss-szel, de legalább hihetően megindokolja: a többi szakápoló fatökű puhány, családja és ismerősei is csupán a komfortzónája tartozékai, mindig körbesajnálják őt az állapota miatt. "Lecsekkolják, hogy élek-e még." "Ez kell nekem: semmi irgalom." Ezért tudja Driss nemcsak felvidítani, de rá is ébreszteni őt arra, hogy teljes életet élhet. A tolószék nem akadálya pl. az intim kapcsolatnak, vagy hogy akár 12 km/h-val közlekedjen a járdán.

Hibák helyett csak azt az 1-2 dolgot írnám le, amik egy csöppnyi hiányérzetet okoztak. A film egyértelműen a két hapsi barátságára fókuszál, és hogy miként csiszolják egymás egyéniségét. A mellékszereplők azonban tényleg csak mellékletek: Philippe mostohalánya, Elisa, az asszisztensei, Yvonne és Magalie. Visszatérő poén csupán, hogy Driss csapja a szelet a vörös hajú Magalie-nak, és a nagy csattanó, hogy a nő, nos... mondjuk úgy: másik csapatban játszik. 

Driss háttere a másik, ami nekem valahogy a levegőben lóg. Jó: fél éve nem lakik otthon, anyja látni sem akarja, testvérei közül az egyik valami balhéba keveredett. Csakhát ezek azért jelentékeny műsoridőt kaptak, és érdekelt volna, hogy pontosan hogyan oldódnak meg. Annyi sejthető - még a zárófeliratok előtt -, hogy már nem fog az utcán rekedni, hisz amatőr festményét Philippe 11000 euróért adta el külföldön.

A film egész hangulata valahogy pihentető, és külön megdicsérném Ludovico Einaudi munkáját. A zenetémák, köztük is főleg a befejező és a nyitózene nagyon megható zongoraszámok. A zárójelenet  tökéletesen volt elővezetve: Driss az étteremtben közli Philippe-pel, hogy randevúja lesz a levelező társával, Eleonore-ral. És mosolyogva lép le, mikor látja, hogy sikerült a találka, rá már nincs szükség. Egyszerre búcsú ez Philippe-től és tőlünk, a nézőktől, és csodásan szívmelengető az érzés.

Az Életrevalók egy valóban nagyszerű kis dramady: egyszerre szórakoztatja és érinti meg az embert, részben mert magáról az életkedvről szól. Arról, hogy a legkiszolgáltatottabb fizikai - vagy szociális - állapotban is, mindig lehet okot találni a nevetésre, és hogy örüljünk az életnek.

Egy nagyon erős 4-est adok rá. Évének egyik legszebb hozománya.