Én, Frankenstein

Harvey "Kétarc" Dent után Aaron Eckhart ismét egy önmagára szörnyként tekintő, tragikus antihőst alakít a Frankenstein-mítosz remake-jében. Eckhart maga is hős: az ő alakítása nélkül ez a film 1 pennys látványszórás volna, mely szembeszökően nem törődik a logikus cselekvés alapszabályaival sem, nemhogy a természetfeletti cuccok hihetőségével.

1795-ben Victor Frankenstein életre keltett egy több hullából összefoltozott humanoidot, és mikor meg akarta ölni, az bosszút állt rajta.

"Nem "az": ő!"

Ó, elnézést...

Szóval mikor ő, Adam 200 év múltán visszatér a civilizációba, belekeveredik a titkos háborúba a vízköpők és démonok között. A démonherceg Naberius Frankenstein naplóját és kreatúráját arra akarja felhasználni, hogy a valaha megölt összes démon lelke sok ezer, Adaméhoz hasonló korpuszba jusson. A vízköpők épp ezért nem szívlelik Adamot: puszta léte közvetett veszélyt jelent nemcsak a vízköpőkre, de az általuk vigyázott emberiségre.

Minden idők talán legrondább, legocsmányabb amerikai animációs filmje a Food Fight, melyet 65 millió $-ból készítettek. Miért hozom ezt most föl hirtelenjében?
Ugyanennyi volt a büdzséje az Én, Frankensteinnek is. És ugyanúgy nem látszik ebből a pénzből abszolút semmi a látványvilágon:

1. a maszkmesterek átlagos munkát végeztek a nem emberi lények külsejével,
2. a díszletek eredetiség és stílus terén is gyengélkednek,
3. a CGI-effektek pedig az online PC-játékok színvonalát környékezik.

Aki alacsony színvonalra törekszik bármiben, könnyen alulmúlhatja magát. Az Underworld producerei pontosan ezt tették. Adott egy érdekes kontrasztlehetőség ember, démon, és a Mihály arkangyaltól eredeztetett vízköpők között. Adammel a közepén, aki egyik fajhoz sem tartozik, nem is akar; mégis ő, az ő létformája lesz az egész konfliktusnak a megoldókulcsa. Annyi mindent lehetett volna üzenni azzal, ahogy a démonok romlottságból, míg Leonore királynő gargoyal-jai kötelességtudatból törnek ellene. Tipikus eset, mikor mindkét vitafél a kívülállóra orrol meg.
Mindez azonnal elfelejtődik, mihelyt lehetőség nyílik az olcsó akciózásra ebben a műgót közegben. Mezei effektusmozihoz képest süt az egészről a fantáziátlanság; például ahogy a démonok tűzcsóvává porladnak, mintha a régi vámpírszabályt vegyítené a Szellemlovassal. Nem a természetfelettit látjuk itt életre kelni, hanem hogy az Underworld teremtői effektekre maszturbálnak a nagyképernyőn. 



Álmomból fölkeltve jobb szkriptet írtam volna, mint akik - nyilván - csak tettették, hogy megírták itt. Kézenfekvő kérdésekhez a fáradtságot sem vették, hogy feltegyék és megválaszolják. Nem is kell bonyolult dolgokra gondolni itt. Mi Victor Frankenstein eljárásának lényege - azonkívül, hogy sok  elektromosság kell hozzá? Hogy szoknak bele a Pokol lelkei az új gazdatestükbe? Meg lehetne ezt csinálni a Mennyek lelkeivel? És miért emlékeztet a vízköpők halálozása a kőóriásokéra a Noéból?
Az ötlet, hogy akármilyen tárgy szentté válik, csak mert egy rákarcoljuk a Gargoyal Rend jelét, akár szatirikus is lehetett volna. Még a főgonoszt is úgy sikerül elintézni: ahogy egy megjelölt fegyverrel Adam rákarcolja a vízköpő-keresztet Naberius testére. Komolyan? Draculát nehezebb volt megölni a Blade: Szentháromságban, mint ezt a a démonok herceget...



Egy animesorozat, a Slayers Try történetében az Arany Sárkányok rendje végsőkig elkötelezett volt a világ egyensúlyának fenntartásában. Ám a hatalmi hierarchia féltése okán a rend vezére kiirtatta a tőlük függetlenül cselekvő másik nagy rendet, a Fekete Sárkányokét. Mikor a főhős színre lépett, először még nagylelkűnek mutatkoztak. Majd pillanatnyi érdekváltozás miatt előbb megbénítja ő(ke)t, majd később a hátuk mögött likvidálni próbálták, eltüntetve az ügy nyomait. Végül a rend összes tagja meghal egy fatálisan ostoba csatában.


Hajszálpontosan ezt a forgatókönyvet látom ismétlődni a Vízköpőkkel. Olyanok ők is, mint a középkori katolikus egyház: vakbuzgó, determinált világképű fenntartói egy történelmi egyensúlyállapotnak. A vízköpők vezetője végülis veszélynek ítéli a főhőst: először csak foglyul ejti, majd megpróbálja megölni, sőt nyomát is eltüntetni annak, hogy miféle lény volt. A korpuszokat egytől-egytől megsemmisítik, és végig mindegyikük meggyőződése, hogy tetteik helyesek voltak.
Leonore reménytelenül köpönyegforgató figura, parancsnoka Gideon pedig - ahogy Al Pacino mondaná - "kurvanagy seggfej". Leonora rendre igazolja Adamet, amiért soha nem bízott 2 évszázad alatt senkiben. A vízköpőkön látja, hogy félelemből ők is simán ellene fordulnának, ahogy annak idején saját teremtőatyja. Ami még idegesítőbb számomra, hogy Leonóra utolsó pillanatig elhiszi, hogy igaza volt: Gideon halálát "megbocsájtja" Adamnek, holott ő küldte hívét a megölésére. "Akkor ti sem vagytok jobbak náluk."



Egy ponton úgy éreztem, mintha áttranszportáltam volna a Szépség és a szörnyeteg forgatására. Terra, a helyes, fiatal, mit sem sejtő, megmentendő tudósnő egymás után hüledezik mindenen, amit a Frankenstein-ügyről megismer. A legtöbb szereplővel ellentétben Terra legalább nem ellenszenves, de a szaktudásnak jelét nem látom rajta. Fel kell tételeznem, hogy intelligens, mert rekonstruálja Frankenstein munkáját a naplója alapján.
Mégis: legalább neki sejtenie kellett volna, hogy Adamnek VAN lelke. Leonore nyilván nem is akart rájönni. De aki évek óta élőholtak újraanimálásával kísérletezett, annak lehetne fogalma arról, hogy egy több emberből eszkábált műember életre kelve kialakíthat valami lélekszerűséget. Ezért nem tudta megszállni őt démon, és tanulja meg Adam becsülni mások és saját életét, még hajdani "apja" vezetéknevét is magára öltve: "Én, Frankenstein". 2 dolgot szerettem volna látni Leonore karakterétől:

1. egyik, hogy vívjon egy amolyan Yoda-Palpatine párharcot Naberiusszal,
2. másik, hogy saját szemével lássa, amint Adam megszállása meghiúsul. Ebből ugyanis leszűrhetné, hogy az összes "hibáját" egy morálisan felfejlődött, lélekkel bíró védharcos ellen követte el.

1818-ban Mary Shelley egy klasszikus történetét adott a világirodalomnak, melyben az ember istent játszik; életet teremt az elhaltból, nem számolva viszont a konzekvenciákkal. 1 évszázaddal később megkapjuk ezt mozgóképen. És külön elkeserítő, hogy a történet fordított evolúciója mellett az összes többi aspektus látványtól zenén át szereplőkig semmi nem működik.
Eckhart játéka, + az ötletroncsok az élőholtak és a lélek kapcsolatáról az, ami értékelhető foltja 2014. egyik leglepusztultabb moziteremtményének. Csakhogy ez nem elégséges.