Az utolsó akcióhős

Csak mert egy movie kimondottan klisékből gyűjti és építi fel a sztoriját, még lehet szórakoztató. Ezt Arnold Schwarzenegger munkásságából tanultam meg, bár nem sok példát ismerek rá. Legmaradandóbb filmjeinek a Predátort, a Total Recallt és az első két Terminátor tekintem. Emellett viszont tökéletesen illik olyan művekbe, amik az "old-school"-akciófilmes zsánert direkt koptatják, lejáratják, idejétmúlt(abb)nak láttatják a szemünkben. Ezek mégsem paródiák vagy vígjátékok, inkább akciószatírák.

1. Kommandó: lánya elrablása ürügyén a protagonista változatos kunsztokkal és tusakodással lép fel a vásznon, miközben ellenfelei hullanak, mint a muslincák ősszel. Zsenge sztori, de a maga primitív módján élvezetes.
2. True Lies: átlagos családi kémtörténet, mégis úgy kivitelezve, hogy az események bevonnak.  Érdekes az, ahogy a szuperkém addig titkos életébe egyre jobban beletanul a hétköznapi feleség is.
3. Az utolsó akcióhős...

...bosszantó.

Nem is kevéssé. John McTiernannak ez az egyik legrosszabb hírű alkotása, és nem alaptalanul. Elsőre okosnak tűnhet, amiért begyűjti a zsáner ismert kliséit, és elosztja őket 2 órás időhosszúságban. Közben felkarolja a 14 év körüli srácok egyik álmát, hogy kedvenc sztárhősük világába csöppennek, vagy akár a tanítványává, társává is válhatnak.
Nem tagadom, van benne 1-2 provokatív konfliktuslehetőség. Ahogy idővel a mesevilág hőse elkíséri a gyereket vissza a valóságba, szembesül saját valódi mivoltával: hogy nem több egy fiktív celluloidlénynél, aki valami groteszk csoda folytán most hús-vér.


Az utolsó akcióhős kicsit olyan, mint egy rossz sci-fi:  egy izgalmasan, sőt elmésen hangzó alapötlet, amit egy enervált, szikkadt és többnyire dögunalmas cselekménnyel sikerül elföldelni. Alig működik valamely aspektusa. Biztosra veszem, hogy a hard-core Arnold-rajongóknak nosztalgiát hoz valamilyen szinten. Nekem speciel érdektelennek hatott; sosem vont be egészen, és nem tudok tetten érni benne semmilyen tanulságot vagy jellemfejlődést. Csak nem lehetek annyira egyedül ezzel, minthogy a movie saját hazájában megbukott, és a totalfilm.com ma a mainstream-kínálat 30 legnagyobb sikeres szemete közé sorolja.

A történet egy olyan fantasy kulcselemmel hozza létre az alapszituációt, ami inkább a korhatár nélküli családfilmekbe illik: egy mágikus mozijegy. A főszereplő gyerek, Danny ennek segítségével egy napon a moziteremből áttranszportálódik kedvenc akcióhőse, Jack Slater nyomozó világába. Ez a világ aztán tartalmaz mindent, ami egy 80-as évekbeli akciómoziról eszünkbe jut:

• a hőbörgő felettes;
• elrabolt gyerekek;
• a hibbant pszichós;
• vad autósüldözések és robbanások;
• a nagyzoló fő-rosszfiú;
• a kigyúrt, öntörvényű zsaru;
• aki bármilyen rosszfiút leszerel;
• feszt egysorosokat süt el még akció közben is;
• öklével és pisztolyával remekül bánik;
• és semmi sem tudja tartósan megsebezni;

stb.

A színészi játék nem annyira rossz, de nem sok esélye van érvényesülni. Színtelen, egydimenziós karaktereket kapunk (kivéve talán Slatert), gépies és száraz párbeszédekkel. Hiába látszik világosan, hogy mi volt itt az alkotók célkitűzése: ha egy sztori sablon-téglákból épül föl, piszok sokat kell dolgozni vele, hogy ne zülljön sablonná maga a mű. Ugyanígy karikatúra-szereplők is lehetnek üres pozőrök, a frappánsnak szánt dumájukból forszírozott faviccek. (Ezt érezni ki nagyon erősen Quentin Tarantino Kill Bill-jéből is.)

Ismétlődő fogyaték az Arnold-moziknál, hogy a rendezők sosem hoznak létre normális kölyökkaraktert. Danny se nem jópofa, se nem szimpatikus, egyszerűen csak... ügybuzgó. Dacára annak, hogy a hátterét még tűrhetően vázolják föl. Anyja egyedül neveli egy new york-i szegénynegyedben, gyér közbiztonsággal, és ezért ő a mozi világába menekül. Mindezzel könnyű azonosulni! Én magam túl jól ismerem az érzést, mikor a mindennapok egyhangú problémái elől a mozgókép, a szabadon választható valóságélmények közé költözik a lelkünk.
De nincs személyisége. Sosem érik meg, vagy tanul bármi fontosat. Ellenben be nem áll a szája. Találkozik a nagy hősével szemtől szemben, sőt az rábólint, hogy besegítsen neki. És mi erre Danny reakciója? Mindenáron és esetlenül bizonygatja, hogy ez az egész egy Schwarzenegger-film saját realitása. Nem tudom, hogy a reakció idegensége, vagy Danny ráakaszkodó győzködése zavar-e jobban ebben. Alapjáraton kínos, ahogy egyfolytában okoskodik, fecseg, sőt egyszer (szándékon kívül) még majdnem meg is öleti magát a nyomozó előtt. Miért is kéne együtt éreznem vele?


Pedig Schwarzenegger tud ütős párost alkotni gyerekszínészekkel. A Terminátor 2.-ben John Connor is egy átlagéletet élő, nyughatatlan srác volt, mint Danny, vagy mint Jamie a Hull a pelyhes-ből. De úgy vélem, ott a gyerekszínészt jobban látták el instrukcióval, a történetben a fiúnak bőven oka és lehetősége nőni, mint egyén. Talpraesettebb volt. És lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de Edward Furlong szerintem valamicskével többféle érzelmet tudott mutatni az arcával, mint Austin O'Brien.

Úgy sejtem, a fő ok, amiért Az utolsó akcióhős még zsánergúnyolóként sem állja meg a helyét, az a mértéktelenség. Mármint nem úgy mértéktelen, hogy egy dologból túl sokat használna. Túl sokféle eszközzel akar élni, csak azért, hogy görbe tükröt állítson a 80-as évek akciófilmjei elé. Egyrészt megteremti a tökéletes gyűjtőmedencét akciókliséknek, belejuttat egy valós fiút, majd kijuttat belőle egy helyi legendát, és végül ki-ki a maga világában marad. Idáig oké.

Aztán több olyan kifejezőeszközt is begyömöszöl, amik már túlbonyolítják a képletet, és a gyenge szkript nem bírja megtartani őket. Ugye sok az áthallásos pillanat vagy jellegzetes alak konkrét alkotásokból, mint A zöldfülű, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver, vagy McTiernan saját klasszikusa, a Die Hard (pl. a szakállas főbűnöző alakja).

De mindezek mellé mi szükség van pl. egy rajzfilm-macskát beemelni a rendőrőrs munkatársai közé? Ez egy alternatív valóság, nem az elképzelhető valóságok Mekkája. Ahol a hús-vér mellé rajzfilm-figurák, esetleg (ha nagyon meglódult volna a készítők fantáziája) pálcika-, gyurma-, rajzfilm- és videójáték-figurák is keveredhetnek a tömegbe. Ha egy kartún-macsek a cselekmény részese lehet (megmenti Slatert az áruló extársától), akár ott teremhetne a Gyurmadimenzióból Wallace és Gromit!

Oké, hogy megjelennek típusfigurák Slater világában, és eredeti hollywood-i sztárok a tetőpontnál a mi világunk gálaestjén. Köztük Chevy Chase, Jean-Claude Van Damme, vagy az önmagaként érkező Arnold Schwarzenegger.

De mi a kifigurázó jellegű abban, ahogy Danny Slater kapitányságán belebotlik kultmozik ikonszereplőibe, pontos kulcsjelenet-béli külsejükkel és viselkedésükkel?

1. Sharon Stone, hajszálra, ahogy az Elemi ösztön kihallgatásos jelenetében kinézett.
2. Robert Patrick, mint a rendőrruhás T-1000.

"Te is láttad ezt?!" Igen, Danny: láttuk. Még Ray Charles is látná.

Azért sem értem a dolgot, mert Az utolsó akcióhős írói között szerepel Shane Black, akinek új filmje, a Vasember 3. épp most mutatkozik be a magyar mozikban. Nem értem, mi a szerepe olyan random, behajított ötleteknek, mint hogy a varázsjegy magáé Houdinéé volt hajdanán, vagy hogy Slater világában mindenki telenfonszáma 555-el kezdődik.

Néhány pillanatot alighanem önironikusnak szánhatott vagy Black, vagy Arnold. Mint az ébren álmodás jelenete, ahol Danny osztálya Shakespeare-darabot néz a suli tévéjén, ő meg Slatert képzeli Hamlet helyébe. És még egy furcsaság: Slater világában a jelek szerint nem létezik Arnold Schwarzenegger a színész. Helyette Sylvester Stallone arcát látjuk a Terminátor 2. plakátján. Ez elmés irónia: amilyen elcsépelt sorozattermék lehet egy akciófilm, olyan könnyen beszerezhető hozzá egyik neves hollywood-i akciósztár a másik helyett.

A végére hagytam Schwarzenegger alakítását. Ez a legjobb dolog az egészben. Az osztrák színész ekkor állt karrierje csúcsán (nem ismétlem el, melyik filmje révén), pár vígjátékkal is a háta mögött. Nagyon jó arányérzékkel keveri ki Slater humoros keménységét. Úgy ironizálja a Slaterhez hasonló, menő imidzsű akcióhősöket - köztük magát -, hogy az nem fordul át nevetségbe. Egyedül a röpke flashback a kisebbik gyereke haláláról nem illik a hátterébe. Ez azért még az agyatlan actionmovie-k világában is nyomot hagyna egy rendőrön, akár van másik gyereke, akár nem (egy felnőtt, babás szőke, aki rózsaszín bicajt tart otthon??).

Az egyik legtetszetősebb szcéna az, mikor a való világban Danny az otthonába invitálja Jack-et, és bemutatja neki anyukáját. A szituáció és a színészi játék is passzol. Slater egyértelműen idegennek érzi magát "ideát", és Danny a kapaszkodója. Ez nem az extravagáns Kalifornia, hanem New York; ráadásul egy másik dimenzió Amerikájában, ami jóval kevésbé idealizált ahhoz képest, amelyet ő ismer.

A leszámolás a rosszfiúkkal a gálaesten nemhogy nem izgalmas, de ritka bénán lett elővezetve. Kacagnom kellett azon, ahogy a gonosz szereplők tudatára ébrednek, miféle világba is keveredtek. A terv ugye az, hogyha megölik Arnold Schwarzeneggert a gálán, az általa megformált Slater szintén elenyészik. Pont úgy, mintha az időben utaztak volna vissza, és a múltbéli énnel a jövőbeli énje is vele együtt meghal.

És a helyzet úgy rendeződik, hogy Slater rálő a rosszfiúra, amitől az szó szerint szétrobban. Majd! A varázs-mozijegy révén a Kaszás elevenedik meg egy műsorból, hogy a súlyosan meglőtt Slatert visszajuttassa saját világába, ahol sokkal könnyebben begyógyulhat a sebe. Mr. Black, nem tudom, mire gondolt, mikor ezt a forgatókönyvet megírta, de nyilván nem egyedül dolgozott vele. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Saját törekvésének áldozata Az utolsó akcióhős. Besorolhatjuk bármilyen kategóriába (akció, szatíra, "film a filmben", paródia, stb.), attól még szétesik, miközben nézzük. Úgy kell felfogni, mint egy vegyes kosár, tele jó és rossz ötletekkel, amik zsúfoltságuk miatt nem tudnak progresszív sémába elrendeződni. Izgalom helyett pedig csak szokványos, untató és légből kapott percek váltakozása jut a nézőnek osztályrészül.