Mi

"Micsodák vagytok ti?"

"Amerikaiak."

Nem vonom kétségbe Jordan Peele tehetségét horrofilmesként, de nálam még várat magára az, hogy lenyűgözzön. Már első rendezése, a Tűnj el! sem tudott igazán magába rántani, de a hatásvadász című „Mi” végképp a kaldera mélye valódi rémület, vagy egyáltalán józan ész terén. Semmi jót nem kaptam ettől a portálok sokaságán magasztalt horrortól: olyan idegenes, formátlan, kontaktusképtelen pszeudo-mitológia adja az egész történetét, amit nemhogy élvezni vagy végigizgulni piszok nehéz, de a értelmezni is szükségtelenül komplikált.

E történet szerint a családos Adelaide Wilson traumát élt át kislánykorában: találkozott saját tükörképével egy vidámpark egyik sötét zugában. Végzete ismét utoléri, mikor egy nyaraláson őt és családját egy este saját hasonmásaik találnak meg és ejtenek túszul. Miután menekülőre fogják, bebizonyosodik, hogy az árnyak bármi áron meg akarják ölni nemcsak őket, de bárkit, aki a közelükben van.

M. Night Shyamalan is rendezhette volna ezt a filmet: a kómás színészi játékok, a banálisan elsült ijesztgetési technikák, az agyonbonyolítva is nonszensz magyarázatok a természetfölöttire mind-mind Shyamalan védjegyei. Nemhogy mint horror, de egyáltalán mint korhatáros mozgókép a Mi semmi konkrét értéket nem mutat föl, csak önhitten tobzódik a saját elvont, ál-művészi világában.

Ahogy képeket keresgéltem az íráshoz, bámultam, ahogy nem kevés Internet-kritikus a legkülönfélébb társadalmi üzeneteket rámagyarázza a film motívumaiba. Ezekből semmi nem tükröződik a tényleges történésekből. És még mielőtt valaki a tárba tenné azt az ezüstgolyót, miszerint „Ha te ezt nem érted, akkor veled van a baj, te vagy túl botor, hogy értsed!”: különbség van az egyéni értelmezés és a placeboeffektus között. Ezt a csapdát túl jól ismerem, és főleg az említett Shyamalan munkássága megedzett ellene! 

Ahhoz, hogy egy film belső mitológiája szó szerint véve is működjön, ahhoz világos, a józan logikával is összhangban mozgó szabályok kellenek, amiket ha tovább is épít az alkotó, az új elemek az alapok természetes kiterjesztésének hatnak. A Mi-ben minden újabb fordulat csak öncélú csűrés-csavarás, az új információkat útközben rántja elő az író a farzsebéből, és rengeteg a ködösítés – feltételezem megint a „horrorfilmes hangulat” megteremtése indokán.

Ezek után lelkifurdalás nélkül írhatom: képtelen voltam körvonalazni, mik ezek a tükörképemberek, honnan jönnek, hányan vannak, mi az eredetük. És ezen női vezérük, Red magyarázata se segített. Motivációjánál márcsak a hangja volt rosszabb: elismerem, ugyan nem eredeti nyelven láttam a filmet, de nem tudom elképzelni, hogy valaki miért beszél az a szuszogó, százéves nénihangon, mint ő! Rémület és sokkhatás helyett csak unalom és ingerültség kerülgeti a nem motívumbogarászós hajlamú nézőt, akinek így esélye sincs bárkihez vagy bármihez kötődnie.

Allegória az van dögivel (pl. a 11:11 szám), csak épp a ténylegesség szintjén nem funkcióképesek. Az önmagunk legrosszabb, démoni énjével való szembenézés párhuzama egyértelmű, és Adelaide kába érdektelensége az elején is több dologra utalhat: a mai ember passzivitására és közönyére a külvilág felé, az emberi kapcsolatok kiüresedésére, stb. Vidámkodó férje óvatos gúnyolódás az amerikai családmodell idillikus képén, és annak még talán érdekes is lehetett volna. 

Engem mégis inkább az foglalkoztatott: hogy a vérbe tudott ez a család egyáltalán összeállni? Egy sok évig katatón lány elvetette magát egy csupa-öröm hapsival, lett két gyerekük, és a férj szinte zsinóron hurcolássza őket, próbálva valahogy életet csiholni a családi életükbe. Újdonsült fehér barátaik pedig még náluk is satnyább figurák, akikben az a csúcspont - és ez nálam intő jel rossz horroroknál -, mikor lemészárolják őket a hasonmások.

Van egy porhintő csavar a végén, ami Adelaide közönyös viselkedését próbálja kimagyarázni az elejéről. A nő visszagondol rá, hogy valójában ő is egy hasonmásember, és az eredeti lány helyét vette át. Világos: gondolatébresztőnek szánt üzenet a személyes identitásról, hogy tényleg azok vagyunk-e, mint aminek gondoljuk magunkat. De mindez egy olyan filmben kapjuk túl későn, túl banálisan, ahol dőlicsélő alakok ollókkal felfegyverkezve (??) ejtenek túszul vagy öldösnek egész családokat. 

Egy olyan stabil tartópillérét nem találtam ennek a darabnak, amit értékkel tudnék felruházni - még akkor se, ha valaki kihámozza, mi minek elméletben az értelme. A szó szerintiség síkján egyetlen megragadó vagy tetszetős eleme sincs a Mi-nek, az önmagába zavarodó metaforadzsungel pedig csak a rendező erőlködését bizonyítja: mintha lett volna egy csomó jó és rossz ötlete, ami koherens egész helyett kavargó gőzfelhővé állt össze.

Biztos nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de ha nem találok semmi erősséget egy filmben, az az én könyvemben gyengébb a gyengénél, azaz szörnyű.

Családi bunyó

Dramatizálni sem mindegy, hogyan próbálunk egy sikersztorit. A Családi bunyó megint olyan dráma-vígjáték, amely valahogy egyik műfajban sem a jó gombokat nyomja meg, így egyik funkciójában sem tud igazán működni. Odázva és ügyetlenül tálalja amúgy is vékonynak tűnő történetét: a humorosabb eleje igencsak éretlen, sőt néhol infantilis, a drámaibb másik fele pedig olyan „tanulságokra” fut ki, amik nemcsak klisék, de alapdolgok, amikkel a szereplőknek jóval korábban szembesülniük kellene.

Saraya Knight, művésznevén Paige gyerekkora óta a WWE sztárja akar lenni, akárcsak fivére, Zak. Végül csak a tehetségkutató csak lányt veszi be a próbakiképzésre, és ez Zak-et teljesen padlóra küldi. Paige tapasztalja, hogy a női pankrátorra csak mint szexi díszletre tekintenek, de minél inkább rúgkapál ellene, annál inkább kiderül, hogy saját motivációja is gyenge lábakon áll.

Simán el tudnám képzelni a Knight-okat a szomszéd házban lakó családként, ami egyrészt segít a filmnek, másrészt viszont lapossá és önhitegetővé teszi szereplőit. Magát Paige-t a maga keménykedő, mégis naiv egyéniségével még talán sikerülhet kedvelni, de a család többi tagját aligha.

Kifejezetten zavarba ejtő szóváltások fordulnak elő az elején, pl. 

• a szórólapok osztogatása alatt, 
• vagy Zak apósának és anyósának vendégül látásakor, 
• vagy éppenséggel a találkozásnál a sportág ikonjával, az önmagát alakító Dwayne Johnson-nal. 

Nem tartom magam egy karót nyelt alaknak, de a humor itt egyszerűen nem odaillő; több könnyednek, lazán-viccesnek szánt jeleneten csak a fejemet tudtam ingatni, és annál nehezebb volt komolyan vennem a történetet.

Túl későn jönnek rá alapdolgokra a szereplők. Fityfenét sem ér a gyerekkori rajongás, a sok kis helyi bunyó, illetve a családi bunyós szellem, ha az edzettség és őszinte motiváltság hiányzik. Ezt 1 órányi nyújtózás után nyomatékosítja végre a narratíva, mikor az edző megérteti Paige-dzsel, miért nem lehet ő és bátyja igazi pankrátor. Az volt számomra a nagy "Na, végre!"-pillanat. Paige-ből olyan hibák sora derül ki, ami már a beválogatása észszerűségét kezdi ki a szememben. 
S ha már itt tartunk: azt sem veszem be, amit a film sugalmaz, hogy Paige kudarca előtt sose került szóba náluk, hogy anyja a saját művésznevét választotta neki keresztnévnek: "Saraya". Ez azért nem csekélység...!

A film a „sztárpankrátor” szóból csak a „sztár” részre figyel. A külsőségekre. Mégha az imidzs és a stílus kulcsfontosságú is egy ilyen interaktív sportágban, semmivel se értjük meg vagy éljük át jobban, mint a film előtt. Paige mentalitásán szintén ez a felszínesség tükröződik az első órában. Nem gondol bele jobban semmibe: 

• hogy saját célját sokáig mennyire nem érzi a sajátjának, 
• hogy edzettlensége mellett a pánikrohama is komoly bajforrás,
• hogy az ex-modell résztvevők esetleg több-ből is állnak, mint pofi meg cicik,
• és legfőképp: hogy mennyire kisajátították őt és bátyját a szüleik, akaratlanul is beléjük sulykolva ezt a rajongást a sportágért. A film így állítja be a család viszonyait, de a 2/3-a letelt, mire a hátulütőjét is hajlandó elővenni.

Aztán a "mese vége" után Paige csakúgy visszasétál a válogatásra, és csakúgy visszaveszik őt; egyszerűen foghíjas és őszintétlen ez az egész dramaturgia.

Saraya-Paige identitáskeresése az, ami elvileg a középpontban van, de a produkció nem tudja ezt okosan lekommunnikálni. Keményen belenyúl többek közt a megélhetés problémájába, mégsem akarja megragadni: mindig éppen csak annyira mutogat egy-egy problémát, hogy nehogy szétessen a film. Akárcsak Knight-ék: csak mikor a reményvesztett, részeg Zak elkallódik, kapnak végre észbe, nehogy ők is szétessenek, mint család.

Nem fogok meghunyászkodni a Rotten Tomatoes magas átlagértékelése előtt: számomra balga, helytelen humorú és drámájú, infó- és eseményszegény alkotásként maradt a Fighing With My Family. Elhiszem, hogy Dwyane „A Szikla” Johnson szívügyeként felügyelte a projekt-et, mint producer, de nem tudom elismeréssel illetni, mert ahhoz túl esetlen és feledhető darabnak tartom.

Marvel kapitány

Újabb méregdrága futószalagtermékkel gazdagodott a képregényfilmes kínálat, melyet ezúttal Marvel kapitánynak hívnak. Író-rendező Anna Boden és Ryan Fleck ezzel a címmel gyártották le a megacég csattanósnak szánt válaszát a DC Wonder Woman-jére, mely egyben étvágygerjesztőként is szolgál a rajongóknak a 4. Bosszúállók-felvonás premierje előtt. 

1995. "Vers", azaz valódi nevén Carol Danvers a légierő pilótája volt, ám egy súlyos balesetben elvesztette emlékezetét. A Kree nevű intergalaktikus faj tagjai saját DNS-üket ültették a szervezetébe, és saját katonájukká képezték ki a szupererőre szert tett nőt. 

Mikor a Kree a terroristaként számon tartott, alakváltó Skrull faj ellen küldi bevetésre, a lány a Földön reked. Emlékeivel együtt lassan az igazságot is felfedezi: a Kree egy intoleráns, diktatórikus birodalom, uralkodója, a Legfőbb Intelligencia pedig végig becsapta a nőt az eredetéről. Carol magánakcióba kezd, melyen mellészegődik a SHIELD egyik ügynöke, Nick Fury.

Látszik, hogy az MCU első önálló női szuperhősmoziját garantált sikerpályára programozták be: minden a bevett eredetsztori-receptet követi, konkrétan nincs 1 olyan eleme, amit százszor ne rágattak volna meg a közönséggel. Hiába nem vártam többet a Marvel-től megszokott biztonsági játéknál, így is már szatirikus mértékig hiányzik itt a nyomaték és eredetiség. Cselekménye végig automatára állítva robog, szereplői egydimenziós drónok, igazi fordulatot pedig nagyítóval sem találni benne. 

Így aztán hiába becsülöm a darabban, 

• hogy újfent egy talpraesett nőalak lehet egy márkás akció-sci-fi főhőse;
• hogy megint az identitáskeresés tematikájával foglalkozik egy képregénymozi (és megint direkt satnyán);
• vagy hogy egy nagy büdzsés produkció próbál allegorizálni a világcsendőrt játszó szuperhatalom és a terroristának bélyegzett kisebbség ellentétére; 

képtelen vagyok a Marvel kapitányt többnek elkönyvelni, mint megrendelésre tákolt, ötletsivár tárcafejő - olyan beleélhetőségi fokon, mint egy zsengébb anime.

Carol énnálam Hal Jordan szintjét ha megüti személyként, volt pilótaként vagy akár renegát rendfenntartóként. A drámainak szánt pillanataiban vagy tiszta merev az arcjátéka, vagy „küzdőszellem” címén egy pubertáskoron átment tini frusztrációját vetíti ki. Emberi egyénisége teljesen föloldódik a gépies sablonsztori áramában – különösen a CGI-dús jeleneteknél. 

Egy kézen megszámolható, hányszor csillan meg rajta igazi érzelem, ezért rohadt nehéz együttérezni a karakterrel. Legyen szó egy-egy emlékkép felismeréséről, akár a körülötte élőkkel való szóváltásról: végig olyan, mintha tudná, hogy egy filmben van, aminek ő a főhősnője, így eleve elrendelt, hogy bármit is tesz, ő marad nyeregben. Javarészt csak a klisé segg-szétrúgó keménycsajt adja elő, aki magára találva már nem fakózöld, hanem nemzeti zászlószínű űr-harciruciban tündökölhet.

Újabb veterán hölgyszínész vérzett el egy lanyhán megírt „cinematic universe”-ös szerepben: Annette Bening Kree-uralkodója egy dögunalmas, papírmasé akarnok, bicskanyitó arckifejezéssel. Ki van szárítva a dráma abból, ahogy Carolt az elhunyt Dr. Lawson - alias "Mar-Vell" - alakjában manipulálta, és a vele való szembenézés is kiábrándítóan erőtlen. 
Jelentéktelenségben viszont rajta is túltett Jude Law Yon-Rogg-ja, aki a főszereplőt hajtó kiképző-barátként nevetségesen vérszegény. Bármikor inkább hallgatnám és figyelném pl. Sinestrót a Zöld Lámpásból szuperhős-tanárként, mint ezt a süket dumájú fabábut. Egyszerűen sekélyes az a "szórakoztató" tónus, amit a film megüt: nem érezni át a tétet sem a szereplők viselkedésén, sem az események láncolatán. Így aztán teljesen érdektelen marad, ki-kivel van, mi a szerepe, a terve vagy egyáltalán: hogy hívják. 

Amire leginkább kíváncsi voltam, az talán a SHIELD későbbi főnöke, mikor még jókedélyűbb fickó volt, két szemmel. Samuel L. Jackson úgy árnyalta át Nick Fury-t, hogy még felismerhető maradjon a személyisége: afféle vicces, zsarutárs-szerű segédként az egyetlen, akinek bármi színészi kémiája volt Brie Larson-nal. Carol és Fury egész jópofa duót alkottak: az egészet egyedül ez tartotta életben nekem. Bár azt nem tudom, hogyan fogadja az MCU-rajongóközösség a "csavart", hogy a nagy Nick Fury mi miatt is veszítette el egyik szeme világát... 

Ha az egészet nézem, két dolgot tudok méltatni a Marvel kapitányban: az akciólátvány minősége, plusz néhány szóváltásos jelenet. Carol személyiségében épphogy pislákol az élet, hogy Jackson Fury-jével valami kis figyelemtengelyt adhassanak az amúgy teljesen lapos eredtsztorinak. De ettől még ez egy kényelmes szériatermék, aminek esze ágában sincs újat mutatni, vagy legalább kiélezni a témáját.

A fiú, aki hasznosította a szelet

William Kamkwamba Malawiból a 2000-es években egy szélturbinát épített egyszerű alkatrészekből, hogy ily módon segítse családját és a szülőfaluját, Wimbét. Az ő történetét választotta rendezői debütje gyanánt Chiwetel Ejiofor, aki egyszersmind Trywell-t, William édesapját alakítja filmjében. 

Maxwell Simba a jó műszaki érzékű tinédzser szerepében méltó társa Ejiofor-nak, de ami még fontosabb: mindketten egy igazi, a földön járó, mégse szenvelgő drámában adnak egy-egy izmos alakítást. Ez a produkció nálam is (némi túlzással) egyfajta „éhínségszezont” tört meg: az első igazán értékes hajtás, amire ráakadtam 2019 termőföldjén.

Ejiofor színészként, rendezőként és íróként is megállta a lábát. A The Boy, Who Harnessed The Wind álságosság nélkül illusztrálja, mit jelent megélhetést nyújtani ebben a keserves, kilátástalan klímában, ami egyre embertelenebbé teszi az itt élőket. 

Sőt: éppen az álságosságot támadja az elnöki parádé jelenetével, ahol a falu öregjét a testőrség agyonveri, csak mert szót emelt a rossz életkörülmények ellen. "A kormány letagadja a válságot. Nem ismerik el a hiányt." Komolyan veszi a nézőt, és így mi is komolyan vesszük, átéljük a Kamkwambák mindennapi nehézségeit: 

·       mikor a szülők nem tudják tovább fizetni Will tanulását, 

·       a korrupt országvezetés közönye a vidék válsága iránt,

·       a fakitermelés problematikája,

·       és csak ezek után jutunk el ahhoz a földi pokolhoz, amit az aszály elhúzódása teremt: éhínség, statárium, fosztogatás, elvándorlás. 

·       Mindezek közepén pedig a család küszködése a széthullás ellen. „Ha ételt adsz annak a kutyának, kitekerem a nyakad.””Eggyel kevesebb száj, amit etetni kell.”

Azért a forgatókönyv távol áll a tökéletestől. A dráma ívét legalább annyira adja a férj-apa küszködése, mint Will találmánya: kettejük közül a szülő megy keresztül nagy értékválságon, míg William végig hű marad saját lelkületéhez. Trywell ellentmondásos férfi családfenntartóként: támogató és felelősségteljes, csak kissé túl tekintélyelvű; nyomás alatt nincs kellő önkritikája tolerálni, ha egy családtag szava vagy tette ellentmond az akaratának. 

Lépésről lépésre fogy el a lelkiereje: fiát a szükségben szinte segédmunkásaként utasítja, és dühödten töri szét William szélmalom-makettjét, amit csak egy bosszantó, gyerekes álomnak tart. "Néha álom, máskor meg hazugság." Minden hibájával együtt is egy valódi, megérthető személy ismerhető fel benne, akit egyszerűen megtört a régóta vállain cipelt óriási teher. 

Becsülöm, ha egy drámában a szembesítés egyszerre őszinte és kifinomult. Trywell-t a felesége, Agnes igazi élettársként, nem alárendelt asszonyként józanítja ki, vádaskodás nélkül. Rámutat, hogy Trywell-nek most először nem fizikai vagy anyagi erőfeszítést kell tennie, hanem gondolkodás-belit: vagy leküzdi kishitűségét, vagy nem marad családja, akikért küzdhetne. „Mikor hagyjuk abba, hogy mindig elveszítünk valamit?” 

"Működhet, ha segítesz."

Külön tetszik, hogy a feleség a „működés” szót veszi elő: amibe eddig fogtak, az „nem működött”, arra célozva, hogy a fiuk ötlete, az ő saját munkája még igen. És nemcsak egy beismerő párbeszédből látni, amikor ez a két ember, apa és fia már kölcsönösen tud hinni a másikban.

 

Nem gondoltam, hogy épp a Netflix logója alatt találok rá az idei első pozitív filmes csalódásomra. Kedvelhetőnek találtam a főszereplőt és családja tagjait, meglepően könnyű volt a helyükbe képzelnem magamat, és okos kérdések merültek föl egy közösség összetartásának a fontosságáról – különösen, ha a természet végképp aláássa a mindennapi élet feltételeit. Másrészt William tudásgyarapodását elég szakadozva vezetik végig, és már nagyon a vége felé tartunk, mire elérjük a tényleg inspiráló részeket. 

Egy négyest mindenképpen megadok rá.