A fiú, aki hasznosította a szelet

William Kamkwamba Malawiból a 2000-es években egy szélturbinát épített egyszerű alkatrészekből, hogy ily módon segítse családját és a szülőfaluját, Wimbét. Az ő történetét választotta rendezői debütje gyanánt Chiwetel Ejiofor, aki egyszersmind Trywell-t, William édesapját alakítja filmjében. 

Maxwell Simba a jó műszaki érzékű tinédzser szerepében méltó társa Ejiofor-nak, de ami még fontosabb: mindketten egy igazi, a földön járó, mégse szenvelgő drámában adnak egy-egy izmos alakítást. Ez a produkció nálam is (némi túlzással) egyfajta „éhínségszezont” tört meg: az első igazán értékes hajtás, amire ráakadtam 2019 termőföldjén.

Ejiofor színészként, rendezőként és íróként is megállta a lábát. A The Boy, Who Harnessed The Wind álságosság nélkül illusztrálja, mit jelent megélhetést nyújtani ebben a keserves, kilátástalan klímában, ami egyre embertelenebbé teszi az itt élőket. 

Sőt: éppen az álságosságot támadja az elnöki parádé jelenetével, ahol a falu öregjét a testőrség agyonveri, csak mert szót emelt a rossz életkörülmények ellen. "A kormány letagadja a válságot. Nem ismerik el a hiányt." Komolyan veszi a nézőt, és így mi is komolyan vesszük, átéljük a Kamkwambák mindennapi nehézségeit: 

·       mikor a szülők nem tudják tovább fizetni Will tanulását, 

·       a korrupt országvezetés közönye a vidék válsága iránt,

·       a fakitermelés problematikája,

·       és csak ezek után jutunk el ahhoz a földi pokolhoz, amit az aszály elhúzódása teremt: éhínség, statárium, fosztogatás, elvándorlás. 

·       Mindezek közepén pedig a család küszködése a széthullás ellen. „Ha ételt adsz annak a kutyának, kitekerem a nyakad.””Eggyel kevesebb száj, amit etetni kell.”

Azért a forgatókönyv távol áll a tökéletestől. A dráma ívét legalább annyira adja a férj-apa küszködése, mint Will találmánya: kettejük közül a szülő megy keresztül nagy értékválságon, míg William végig hű marad saját lelkületéhez. Trywell ellentmondásos férfi családfenntartóként: támogató és felelősségteljes, csak kissé túl tekintélyelvű; nyomás alatt nincs kellő önkritikája tolerálni, ha egy családtag szava vagy tette ellentmond az akaratának. 

Lépésről lépésre fogy el a lelkiereje: fiát a szükségben szinte segédmunkásaként utasítja, és dühödten töri szét William szélmalom-makettjét, amit csak egy bosszantó, gyerekes álomnak tart. "Néha álom, máskor meg hazugság." Minden hibájával együtt is egy valódi, megérthető személy ismerhető fel benne, akit egyszerűen megtört a régóta vállain cipelt óriási teher. 

Becsülöm, ha egy drámában a szembesítés egyszerre őszinte és kifinomult. Trywell-t a felesége, Agnes igazi élettársként, nem alárendelt asszonyként józanítja ki, vádaskodás nélkül. Rámutat, hogy Trywell-nek most először nem fizikai vagy anyagi erőfeszítést kell tennie, hanem gondolkodás-belit: vagy leküzdi kishitűségét, vagy nem marad családja, akikért küzdhetne. „Mikor hagyjuk abba, hogy mindig elveszítünk valamit?” 

"Működhet, ha segítesz."

Külön tetszik, hogy a feleség a „működés” szót veszi elő: amibe eddig fogtak, az „nem működött”, arra célozva, hogy a fiuk ötlete, az ő saját munkája még igen. És nemcsak egy beismerő párbeszédből látni, amikor ez a két ember, apa és fia már kölcsönösen tud hinni a másikban.

 

Nem gondoltam, hogy épp a Netflix logója alatt találok rá az idei első pozitív filmes csalódásomra. Kedvelhetőnek találtam a főszereplőt és családja tagjait, meglepően könnyű volt a helyükbe képzelnem magamat, és okos kérdések merültek föl egy közösség összetartásának a fontosságáról – különösen, ha a természet végképp aláássa a mindennapi élet feltételeit. Másrészt William tudásgyarapodását elég szakadozva vezetik végig, és már nagyon a vége felé tartunk, mire elérjük a tényleg inspiráló részeket. 

Egy négyest mindenképpen megadok rá.