Mi

"Micsodák vagytok ti?"

"Amerikaiak."

Nem vonom kétségbe Jordan Peele tehetségét horrofilmesként, de nálam még várat magára az, hogy lenyűgözzön. Már első rendezése, a Tűnj el! sem tudott igazán magába rántani, de a hatásvadász című „Mi” végképp a kaldera mélye valódi rémület, vagy egyáltalán józan ész terén. Semmi jót nem kaptam ettől a portálok sokaságán magasztalt horrortól: olyan idegenes, formátlan, kontaktusképtelen pszeudo-mitológia adja az egész történetét, amit nemhogy élvezni vagy végigizgulni piszok nehéz, de a értelmezni is szükségtelenül komplikált.

E történet szerint a családos Adelaide Wilson traumát élt át kislánykorában: találkozott saját tükörképével egy vidámpark egyik sötét zugában. Végzete ismét utoléri, mikor egy nyaraláson őt és családját egy este saját hasonmásaik találnak meg és ejtenek túszul. Miután menekülőre fogják, bebizonyosodik, hogy az árnyak bármi áron meg akarják ölni nemcsak őket, de bárkit, aki a közelükben van.

M. Night Shyamalan is rendezhette volna ezt a filmet: a kómás színészi játékok, a banálisan elsült ijesztgetési technikák, az agyonbonyolítva is nonszensz magyarázatok a természetfölöttire mind-mind Shyamalan védjegyei. Nemhogy mint horror, de egyáltalán mint korhatáros mozgókép a Mi semmi konkrét értéket nem mutat föl, csak önhitten tobzódik a saját elvont, ál-művészi világában.

Ahogy képeket keresgéltem az íráshoz, bámultam, ahogy nem kevés Internet-kritikus a legkülönfélébb társadalmi üzeneteket rámagyarázza a film motívumaiba. Ezekből semmi nem tükröződik a tényleges történésekből. És még mielőtt valaki a tárba tenné azt az ezüstgolyót, miszerint „Ha te ezt nem érted, akkor veled van a baj, te vagy túl botor, hogy értsed!”: különbség van az egyéni értelmezés és a placeboeffektus között. Ezt a csapdát túl jól ismerem, és főleg az említett Shyamalan munkássága megedzett ellene! 

Ahhoz, hogy egy film belső mitológiája szó szerint véve is működjön, ahhoz világos, a józan logikával is összhangban mozgó szabályok kellenek, amiket ha tovább is épít az alkotó, az új elemek az alapok természetes kiterjesztésének hatnak. A Mi-ben minden újabb fordulat csak öncélú csűrés-csavarás, az új információkat útközben rántja elő az író a farzsebéből, és rengeteg a ködösítés – feltételezem megint a „horrorfilmes hangulat” megteremtése indokán.

Ezek után lelkifurdalás nélkül írhatom: képtelen voltam körvonalazni, mik ezek a tükörképemberek, honnan jönnek, hányan vannak, mi az eredetük. És ezen női vezérük, Red magyarázata se segített. Motivációjánál márcsak a hangja volt rosszabb: elismerem, ugyan nem eredeti nyelven láttam a filmet, de nem tudom elképzelni, hogy valaki miért beszél az a szuszogó, százéves nénihangon, mint ő! Rémület és sokkhatás helyett csak unalom és ingerültség kerülgeti a nem motívumbogarászós hajlamú nézőt, akinek így esélye sincs bárkihez vagy bármihez kötődnie.

Allegória az van dögivel (pl. a 11:11 szám), csak épp a ténylegesség szintjén nem funkcióképesek. Az önmagunk legrosszabb, démoni énjével való szembenézés párhuzama egyértelmű, és Adelaide kába érdektelensége az elején is több dologra utalhat: a mai ember passzivitására és közönyére a külvilág felé, az emberi kapcsolatok kiüresedésére, stb. Vidámkodó férje óvatos gúnyolódás az amerikai családmodell idillikus képén, és annak még talán érdekes is lehetett volna. 

Engem mégis inkább az foglalkoztatott: hogy a vérbe tudott ez a család egyáltalán összeállni? Egy sok évig katatón lány elvetette magát egy csupa-öröm hapsival, lett két gyerekük, és a férj szinte zsinóron hurcolássza őket, próbálva valahogy életet csiholni a családi életükbe. Újdonsült fehér barátaik pedig még náluk is satnyább figurák, akikben az a csúcspont - és ez nálam intő jel rossz horroroknál -, mikor lemészárolják őket a hasonmások.

Van egy porhintő csavar a végén, ami Adelaide közönyös viselkedését próbálja kimagyarázni az elejéről. A nő visszagondol rá, hogy valójában ő is egy hasonmásember, és az eredeti lány helyét vette át. Világos: gondolatébresztőnek szánt üzenet a személyes identitásról, hogy tényleg azok vagyunk-e, mint aminek gondoljuk magunkat. De mindez egy olyan filmben kapjuk túl későn, túl banálisan, ahol dőlicsélő alakok ollókkal felfegyverkezve (??) ejtenek túszul vagy öldösnek egész családokat. 

Egy olyan stabil tartópillérét nem találtam ennek a darabnak, amit értékkel tudnék felruházni - még akkor se, ha valaki kihámozza, mi minek elméletben az értelme. A szó szerintiség síkján egyetlen megragadó vagy tetszetős eleme sincs a Mi-nek, az önmagába zavarodó metaforadzsungel pedig csak a rendező erőlködését bizonyítja: mintha lett volna egy csomó jó és rossz ötlete, ami koherens egész helyett kavargó gőzfelhővé állt össze.

Biztos nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de ha nem találok semmi erősséget egy filmben, az az én könyvemben gyengébb a gyengénél, azaz szörnyű.