Batman: A hosszú Halloween - 1. és 2. rész

„Van egy pont. A „távoli” jövőben, mikor a rendszer cserben hagy minket. És a szabályok többé nem fegyverek, hanem béklyók, amik a rosszat pártolják.”

   

(A sötét lovag – Felemelkedés)

 

Első rész
 

Bár egy produkciót se húztam le direkt emiatt, időbe telt elfogadnom az alábbi két trendet:

1. Mikor az egybe túl terebélyes szkriptanyagot két darabban, 1. és 2. részre bontva adják elő (simán megtehették volna ezt Az Igazság Ligája 4 órás snyder-i vágásával), gyakran rendes lezárás nélkül hagyva egyik felét, felvezetés nélkül a másikat.
2. A DC–képregényeket egyenes, más forrás nélküli, minél hívebb rajzfilm–verzióba konvertálják. Mintha a Warner az utolsó ötletmorzsáit élné föl ezzel, csak azért, hogy újabb és újabb Bat-produktumot tolhassanak ki évről évre, hisz az élőszereplős DC-világuk rég szétesett.

A The Long Halloween Part 1. és Part 2. a jól megcsinált példa a dupla filmes szerkezetre: meglepően okos krimi, amit előolvasás nélkül lehet követni és élvezni, elmés párbeszédekkel és a felnőtt élet elevenjébe vágó konfliktusokkal. 

Megjegyzés: a stáblista utáni jeleneteket viszont továbbra is csalásnak, visszaélésnek tartom a néző türelmével. Konkrétan az 1. részét utáltam: léha bemutatkozó az egyik legismertebb Batman-gonosznak, és potyára hülyét csinál Bruce Wayne karakteréből...!

Leírás: A mégcsak rövid ideje ténykedő Denevérember összefog James Gordon hadnaggyal és Harvey Dent kerületi ügyésszel Carmine „A Római” Falcone ellen. A rideg üzletember – aki még Bruce Wayne apjával közösen alapított kórházat Gotham-ben – keresztapaként irányítja „a családot” és a város korrupt tisztviselőit, így sosem tudták őt vád alá helyezni. Felbukkan azonban egy Holiday nevű magányos gyilkos, aki látszólag épp A Rómaihoz közel állókat veszi célba – mindegyiket valamely ünnepnapon…

 

Nálam stréberebbek biztos kívülről fújják az alapanyagot, annak hírnevét az egyik legjobb DC–képregényként és közvetlen hatását a nolani trilógiára. Leolvasható pár jelenetből, hogy a filmek visszahatottak a sztori mostani, „hívebb” átiratára (pl. Dent és kedvese a felrobbant házuk előtt okos félrevezetés, ha A sötét lovagot igen, de emezt még nem látta a néző). 

Engem viszont azzal győzött meg A hosszú Halloween, hogy a Holiday–bűnügy maga végig érdekfeszítő és fordulatos maradt. Bevonja az embert az érintettek sorsába, és a film végén sem érezni úgy, mintha a történetet ollóval vágták volna el: Alberto Falcone halála a hajón, plusz előtte a vallomása a gyáva életéről kerek lezárást ad az 1. résznek, ami később össze is cseng a 2.-éval.

 

Kicsit már unom, de elfogadtam, hogy a noir-os hangulatért Gotham látképe egyszerre tükrözi a 40-es és a 90-es éveket, ahogy azt már több másik Batman rajzfilm ábrázolta. Pazarul átjön a detektívsztorikra jellemző csendes, elmélkedő visszafogottság,

és maga Batman is most érti meg, hogy nemcsak bunyóban, de nyomozómunkában is túl kell tennie bármely bűnszervezeten, sőt a hatóságokon is. „Nemcsak megtalálni fontos őket. Tudnod kell, miként segítik az ügyedet.” A szereplők megrajzoltságát viszont nem kellett volna ennyire papírlapszerűre venni: a figurák túl kontúrosak, a férfialakok feltűnően szögletesek, sőt néhol úgy mozognak és beszélnek, mint a robotok.

 

Nem okozott gondot elhinnem – a harmatgyönge indítékú Joker-t kivéve – a szereplők jellemét és pozícióját a város szövevényes infrastruktúrájában, melynek nagypolgári jellege elég erősen kiütközik: a civil lakosságból jobbára a vagyonos réteget, a középosztályt és a bérenc gengsztereket látjuk. 

Bruce, Jim és Harvey, sőt a maga módján Carmine is elhivatott emberek, akik egész létüket a hivatásukra tették föl, szilárd értékrendet követve dolgoznak és építik egy élet munkáját. Átfedés még köztük, hogy – mint az a nagy leszámolás előtt hangzik el – a nőket kihagyják a játszmából, és az élet főleg Bruce-t és Carmine-t fogja e téren megleckéztetni a 2. részben. 

 

De az 1. rész alatt nem találtam kirívóan ostobának a feleket, csak mert jellemük és világképük foghíjaival eddig nem tudtak szembesülni:

• Bruce filantrópként naiv, idealista, Batman-ként még nem elég éles logikája és harci szelleme, az öntörvényű Selina Kyle-ban pedig vonakodik partnert látni.
• Harvey házassága Gildával és Jim apai kapcsolata gyerekeivel is az örökös hadakozás miatt romlik meg a szervezett bűnözés ellen.
• Falcone pedig "a családról" tartott szónoklatai mögött csak egy maradi diktátor, aki nem tűr maga körül ellenvéleményt, sőt még a gyengéd érzelmek  „gyengeségét” sem.

 

 

Második rész

 

Több szempontból visszacsúszás nekem a 2. félidő a 1.-höz képest. Itt ugyan már az események lánca folyamatosabb, Dent mentális-morális bukása lebilincselő – sőt a cselekmény fő mozgatójává növi ki magát –, a Holiday-rejtély megoldása pedig kijózanítóan keserű. De a történet java már az 1. részben ott van összesűrítve, a 2. rész márcsak a logikus összeomlás, melyet Carmine a saját fejére zúdít, amiért olyan kosztümös flepnisekkel kokettált, mint Méreg Ivy és Rémholló (Madárijesztő).

 

Kevés kézenfekvőbb ürügy akad Batman fél nemeziskészletét 1 helyen fölvonultatni, mint a halloween – gyakorlatilag az amcsi farsang. Tőlük ne sokat várjunk itt: mind sekélyes árnyakként tanyáznak hol emitt, hol amott, hogy végül 1 nagy rakásként rádőljenek az első félidő „hagyományos” főtetűjére. 

Sokkal érdekesebb lett volna folyamatában látni, ahogy ezek a jelmezes, olykor természetfeletti „szupergonoszok” – akiket a Falcone-féle üzleti bűnözők általában lenéznek –, az alvilág domináns figuráivá emelkednek 1 év alatt, létrehozva a klasszikus felállást köztük és a detektívként már dörzsöltebb Batman között. Itt viszont nincs átmenet: a Kétarccá lett Harvey összecsődíti őket egy közös rajtaütésre, és egyértelmű, hogy szart sem érnek hozzájuk mérve a régi gengszterek.

 

Magát Bruce-t sehogy se tudtam megkedvelni vagy úgy igazán tisztelni ebben a feldolgozásban. Végig valahogy olyan újságból kivágott, száraz alaknak tűnt; nem hittem el erről a pedigrés arisztokratáról, hogy az edzett akarat tüze hajtaná arra az önkéntes magánháborúra, amit Batman alakja jelent. 

De az 1. résznél ezt még egyensúlyba hozta a nyomozósdi, és hogy a 2 gazdag fiatalember voltaképp egymás tükörképei: Alberto és Bruce sem bírt túljutni az apáikat övező tekintélyen, ám Alberto emiatt a kudarc bűntudatával élt együtt, és halálával Bruce-ban is gyökeret ver ez az érzés: „Azt hittem, meg kell őt állítanom. De megmentenem kellett volna.”  E párhuzamra utal egy okos mondat is az inasától: „Eljön valaha is az idő, mikor az apák bűnei nem a fiaikra szállnak megváltásért?”

 

De a jellemfejlődésébe rondít, mikor a 2. rész elején húzzák az időt Poison Ivy-val, majd Madárijesztővel. Ivy-t egy az egyben ki kellett volna írni: ez a 0 személyiségű boszorka – aki valahogy indákkal agymos bárki férfit, de csak Bruce-on és Alfred-on teszi meg – 3 hónapig flangált Wayne-nel nyilvánosan, dzsungelt csinált villájából, egy vagyont íratott vele Falcone nevére, de csak MOST leplezi le, és üti ki őt… Selina, a.k.a. Macskanő! 

Az épp felocsúdó Bruce meg újfent reklamál a segítsége ellen; a főhős és a(z első) főgonosz egész mentalitásán érezni ezt a lekezelő felfogást a nők felé. Nem olyan szembeötlően sértő, mint a burton-i Batman visszatérben, de azért tetten érhető.

 

Aztán jön a pániktoxin, a kötelező kör a szülők lelövéséről, Bruce riadt kisfiús képe… és ott is Selina menti meg, nehogy lelepleződjön. 

A gyerekkori flashback-ek ellenére ez a Bruce Wayne idegen maradt számomra, akinek folyton az ősei emlékét kell istápolnia, nehogy motiváció vagy erkölcsi talaj nélkül maradjon. „Muszáj volt üzletelniük a Falcone-kkal? Vagy úgy akartak örökséget hátrahagyni, hogy összeálltak az ördöggel…? Tudom, hogy egy 25 éves képregény-alapot kellett óvatosan kozmetikázni, de ettől még csalódás nekem a fő protagonista.

Némileg javít ugyan az imidzsén, hogy olyan kegyeletesen bánik a már tönkrement életű gyilkosokkal, csak ez nekem már túl későn jön:

 

1.:

Falcone

 

Biztosítja a haldokló Carmine-t, kinek látszólag már az összes rokona halott, hogy egyik alapszabályát ő is követi: „Azt kapjuk, amit elveszünk.” Nyilván Bruce nem gázolna át ártatlan életeken ezért: a hangsúly a célratörő cselekvésen van, amihez pont Falcone ellen csak 3 férfinak volt bátorsága egész Gotham City-ben.

Fenntartással fogadtam a csavart, hogy Selina Carmine törvénytelen lánya, és végig csak az anyja nevét akarta megtudni tőle. És a toxin alatt Bruce Selinát hallucinálja a saját anyjának… ez így már nagyon predesztinálttá teszi a happy end-et, ahol Bruce és a Falcone-vérvonal 1 még élő tagja úgy köszöntik a batkosztümös kisfiút, mintha már férj és feleség volnának, á lá Thomas és Martha Wayne. Kerek lezárás, csak nagyon… kényelmes.

 

2.:

Kétarc

 

Van valami teljesen helyénvaló abban, ahogy Kétarc, Falcone gyilkosa önként adja fel magát, ugyanott, ugyanannak a 2 férfinak, akikkel 1 éve hadat üzentek A Rómainak. Ez máris föléjük emelte őt a szememben: bár a törvényben nem hisz többé, fölfogja, hogy átlépett egy határt, amit a rendszer előtt már nem vállalhat fel. „Meg kellett tenni.” Harvey a 2. részben a legérdekesebb figura, főleg A sötét lovaggal kontrasztba állítva: 

itt Harvey és Two-face valóban 2 különálló éntudat, egyikük megszűnik, de az értékrendje maradványa felismerhető az új személyen.

Nagyon tetszik, hogy Kétarc itt valódi antihős, és nemcsak a számos Bat-rosszarc egyike, mint a Batman Forever-ben, vagy akár a Batman: The Animated Series-ben. És az is okos inverzió, hogy míg Nolan-nél Batman veszi magára Kétarc gyilkosságait, itt amaz vállalja át Holiday bűnlajstromát, miután rájött a valódi kilétére.

 

3.:

Holiday

Picit nehéz elhinni, hogy egy olyan vézna nő, mint Gilda Dent, tucatszor is le tudott vadászni fegyveres őrséggel bíró bűncsaládtagokat. Sejtem én, hogy az alibijéhez is felhasználta ezt a benyomást magáról, az előítéletes, „férfiak uralta” Gotham City-ben. Csak a fizikai képesség nem látszik rajta: A rém álarca során Andrea-n elcsíphettük, hogy megvan az ügyessége a sorozatgyilkossághoz.

De azt teljesen átéreztem, ahogy bevallja, hogyan tette tönkre A Római az új életüket Alberto-val, mikor családot alapítottak: a házasságukat érvénytelenítve, gyereküket pedig műtétileg kivájatva az asszony méhéből. Ez bizony maffiamódszer, és van az a pénz/befolyás, hogy büntetlenül megússzák. És szerintem fontos még az, hogy nem teszi képmutatóvá Gildát, ahogy férjeihez viszonyult:

1. Ha Alberto lenyelte apjának ezt a gaztettét, és máig mellette kuksol, rászolgált a bűnhődésre.
2. Harvey-hoz pedig előbb státusza, majd a hasonló démonaik miatt került közel, de felismerte, mikor a férfit „megölte” a saját démona. 

Teljes kört leíró tragédia, amin akaratlanul is elgondolkodunk: vajon mi hogyan bírnánk továbbélni ennyi teher, mocsok, csapás és őrület közepette? És ha csak úgy kaphatsz bármi elégtételt, ha elveszed magadnak, joga van-e ítélkezni fölötted holmi törvényszolgának? Ezért sem akadtam fenn azt, hogy Batman végül futni hagyta. 

"Tudnom kell, hogy Holiday végzett."

"Nem "végzett". Vége van."

 

 

Amilyen trehány a legtöbb mai mozimű megírása, míg itt számos jól kimunkált jelmeztelen figura + közöttük kapcsolódási pont akad, egyesek azt kérdezhetnék tőlem: „Mi mást akarsz még „kellően jó” történetnek?!” Mindkét rész remekül sikerült, komoly és tartalmas darab, csak nem egyforma módon és mértékig: az 1. lassúbb, krimiként viszont jobban működik, a 2.-at pedig a lendület és a szálak korrekt elvarrása segíti. De közben Gordon, Wayne és a kosztümös gonoszok kétdimenziós szükségfigurák maradtak a cselekményben – akár a tragikus sorsú Dent-házaspárhoz mérem őket, akár a bűncsaládokhoz tartozó szereplőkhöz.

A The Long Halloween két fele közül csak a korábbinak adom meg az 5/5-öt, de azért a másik orcáját is bátran ajánlom – nemcsak képregény-rajongóknak. Mindkettő az eddigi legjobb DC animációs produkciók egyike, és simán verik a DCEU bármely tagját, melyben föltűnt a Denevérember.

Az Öngyilkos Osztag

Oly sok év után végre felvállalták a Warner fejesei, hogy tökhülyék a képregényből készült mozikhoz! Az MCU-t majmoló szuperhős–verzumuk defektjei után már merték nyíltan lenyúlni a Marvel sikerműveinek rendezőit – mint A Bosszúállók Joss Whedon-jét Az Igazság Ligája utolsó perces újraszabásához. Ettől is mókásabb eset a 2016-os Öngyilkos Osztag: a hírhedt antihős-akcióvígjáték – melyről nem 1 szájból hallottam, hogy A galaxis őrzői klónjaként kellett volna remekelnie – hangosat bukott a kasszák, kritikusok és rajongók mércéje szerint is. Erre mit ad Isten: a DC beszerezte az „eredeti” darab rendezőjét az új SS–variánshoz, mely már egyszerre működik folytatásként és a saját lábán megálló solofilm-ként. Tiszta kabaré…

 

Olyan hullámvasút rittyentődött Az Öngyilkos Osztag 2.0-ból, mely szilaj, mutatós, brutális, mégis humorerős, és érzéke van az emberség pillanatait a jó helyekre be-beszúrni. James Gunn elszabadult: minden képkocka és fordulat az ő kreatív kontrollját visszhangozza, látható kompromisszumok nélkül. Az amúgy egyszerű történetet és szereplőket vakmerően mozgatják, sőt hullajtják az elején, mégse esik szét vagy siklik árokba a kosztümös dilijárat. Érezni az új darabon, hogy lelkesedésből készült, megkötések nélkül; az első részben még döcögő lendület itt már folyamatos, és okosan kiszámíthatatlan az események menete.

 

Ami egykor A galaxis őrzőit eladta nekem, az a hihető érzésekkel bíró kirekesztettek csapatdinamikája volt, és Gunn ezt a kulcselemet ide is áthozta. A film marketingszlogenje „Ne kötődj túlzottan!” szó szerint értendő: a Corto Maltese-re küldött 1. hullám tagjai hullanak, mint a legyek a bevezetőben, de a rendező még nekik is gyúrt némi személyiséget és humoros aurát. Sok akciófilm hiszi, hogy képes erre, de piszok ritka, hogy sikerül is neki.

 

A Will Smith-es Suicide Squad 4 szereplője tér vissza, ám ezúttal hálásabban bánik velük a rendezés. Margot Robbie hozza mára megszokott energiáját Harley Quinn-ként, és bár karaktere nem mélyebb, mint a Birds of Prey idején volt, szövegei, akciói és interakciói már rendben voltak. A korábban oly semmilyen Rick Flag fokozatosan erősödik meg karakterként, és mire elérkezünk a búcsúhoz, már szimpatizálunk vele. Nanaue-t, alias Király Cápát azonban nagyon fölös adaléknak éreztem itt, még azzal együtt is, milyen fajilag sokrétű bagázs az X-különítmény. Pedig King Shark nálam az egyik legjópofább csapattag a 2019-es Harley Quinn Animated Series-ben, jóllehet ott az SS – 2 évad után – mégcsak egyszer volt megemlítve, poénként.

 

Nem fogom mindegyik új figurát meghámozni, amúgy is egyedül az idegi sérült Patkányfogó (ifjabb) olyan közülük, hogy a hagyományos értelemben kötődni tudtam hozzá, és hozzá sem a háttérmeséje miatt. Idris Elba a szigeten vezetővé érő Bloodsport–ja az összefogó kapocs a dilis bagázsban, de főnöke is e célból jelöli őt ki. Süt a karakterről, hogy Will Smith Deadshot-ját helyettesíti a sittes apukaként, aki már szuperhőst is küldött padlóra, de azért kedvelhető benyomást kelt.

 

Viola Davis figuráját ezúttal érezhetően fenyegetőbbre hangolták. Amanda Waller a kormányzati szint összes fasisztoid romlottságát megtestesíti; ő a jégvérű főnök, aki Washington szennyesét tisztára mosatja, és több címke közül válogathat, ha másokat célszerűbbnek ítél likvidálni: „engedetlen katona /alkalmazott”, „nemzetbiztonsági fenyegetés”, „járulékos veszteség”, stb. A film legnagyobb feszültségbombáját nem is a végső csata adja Starro, az óriás tudatparazita űrlény ellen, hanem ahogy a krízis előhozza Waller diktátoros arroganciáját:

·       előbb ahogy kiderül, hogy az anti-Amerika Kapitánynak beillő Békecsináló az ő B-terveként eltünteti az USA sarának nyomait a Starro körüli űrprojektekben;

·       majd mikor a teljes, már sikerrel helytállt csapatot megölné az agyukba műtött chipekkel, csak mert kiütnének egy szörnyet, ami a város után logikusan a civilizáció egészét leigázná.

 

Ezért sem értek egyet azokkal, akik az új SS-t „agyatlannak” neveznék: az Amerika-kritikus él működik a történetben, nincs nehézkesen túlmagyarázva, ami már a film ütemét és kisugárzását törné meg. Ugyanakkor nem is volt bugyután elviccelve; az mondjuk rohadt jó, ahogy Waller-t egy tökösebb beosztottja a kritikus pillanatban fejbe kólintja, megmentve az Osztag-tagokat a terepen. De érthető, miért ússzák meg a beosztottak: józan ésszel könnyű belátni, hogy Waller hibázott, és ha meg is torolná rajtuk az incidenst, az ő felettesei fejét vehetik, amiért elszalasztotta az azonnali megoldást Starro megfékezésére.

 

Ha a stúdió nem is annyira, de mi, nézők profitáltunk a másodszori nekifutásból: míg a 2015-ös Öngyilkos Osztag nekem hullámzott lagymatag és fickós percek között, AZ Öngyilkos Osztag már egységesen mulattató, vérgőzös kirándulás a DC hősmentes zónájába. Fontosabb szereplői fajsúlyosak, a viccek zöme betalál, a cselekmény hajtűkanyarjai okosan vadak. Nem tudom, van-e tervben 3. rész, de a bekrepált DCEU-nak eme fattyúhajtása egyelőre a legéletképesebb.

 

4/5-öt adok rá, jól sikerült képregényfilm!

 

Fekete Özvegy

 

A mindent lezáró Bosszúállók – Végjáték után tényleg epilógusnak tűnik az önálló Fekete Özvegy–mozi. Sokan várták, sokat késett, de újat nem is próbál mutatni. Mint legtöbb drága jószágát, ezt sem egy igazi, személyes történet elmesélésére csinálták, hanem csak hogy végre az önálló Black Widow–akciófigura is felkerüljön az MCU kirakatpolcára, az önálló Thor-, Amerikai kapitány-, Fekete Párduc-, stb. produktumok mellé. Azt is könnyű kitalálni, hogy a Végjátékban hősi halált halt Natasha Romanoff helyét mostohahúga, Yelena lesz hivatott átvenni az új, Vasember utáni korszakban, s emiatt kapott a két nő annyi közös, staféta-átadó jelenetet.
 

Mindez viszont még nem zárta volna ki, hogy a hattyúdalból egy tartalmas, még most már MCU-mérce szerint is érettebb akcióthriller legyen – és ne csak egy drámailag körülmetélt, fakó köszönőtábla. Natasha alakja egyszerűen nem tudott közel nőni a szívemhez ezekben a filmekben: sem a Vasember 2.-béli bemutatkozásakor, sem a legtöbb MCU–produktumban, ahová berakosgatták őt. Csak a kötelező felszínesség áldozatát láttam benne és a legtöbb egyéb Bosszúálló–karakterben, egész az Amerika Kapitány – A tél katonájáig, ahol végre engedték, hogy több személyisége is legyen a puszta stílusánál. 

Yelena egy jelenetben Natasha pózain élcelődik: ez az önironikus vicc nálam beismerő vallomással ér fel, hogy – főleg a korai éveiben – divatbábukként használták Fekete Özvegyet és társait, rendre visszatartva a szereplők „üzletileg rizikós” elmélyítését.

1995: Alexei Shostakov és Melina Vostokoff orosz ügynökök ohio–i házaspárnak álcázva éltek két "gyerekükkel", míg egy napon vissza nem hívják őket. Kubába érve aztán főnökük, Dreykov tábornok elviteti a két lányt a titkos Vörös Szobába, ahol az agymosott női gyilkosokat, a „fekete özvegyeket” kiképzik. Azóta Melina visszavonult, Alexei börtönben tengődik, Natasha a szokovói egyezmény megszegése miatt bujkál, Belova pedig nemrég zökkent ki a sokévi agymosásból egy szintetikus vörös gáz által, amit Natashának is próbált eljuttatni. Budapesten találkozik újra a két nő, és elhatározzák, hogy ál-szüleiket előkaparva felkutatják a még mindig aktív Vörös Szobát és Dreykov-ot.
 

Keservesen győzködi nézőjét ez a film, hogy a története – egy elfuserált szuperkatona-család újraegyesülésének története – a lényeg, miközben a „Teremtő Stúdió” folyton a szokványosság láncaival tartja féken a tartalmat. Nem számoltam utána, de 5 MCU–produkcióból legalább 3 ilyen: bilincsbe vert tartalom a sekélyes akciómániáért. Ahelyett, hogy igazi, beerősödni engedett dráma hajtaná a cselekményt, gépiesen váltogatják a sivár akciót a benyugtatózott érzelmi szállal. Az amúgy eléggé sokkoló témát speciális effektusokkal, a túl „drámai szagú” részeket meg könnyed, de tompa humorral hintik be, nehogy túlzottan elsötétítsék a „klasszikus Marvel-tónust". Mindig ezt csinálják...
 
 

Sejthettük, hogy egy teljes évtized után Scarlett Johansson kisujjból hozza majd ikonikus – bár sose túl árnyalt – figuráját, ám az meglepett, hogy „helyettese” milyen ügyesen szuperált itt. Florence Pugh Yelenája még fejletlen, de ígéretes új karakternek tűnik: nyílt, csípős nyelvű, számon kérő és állhatatos, de nem annyira, ami már irritáló lenne. Messze a testvérpár párbeszédei és csipkelődései a legjópofább pillanatok a Fekete Özvegy–ben. 

A családi asztalos jelenet többet ért nekem az összes CGI-szarságnál: a két ex–özvegy, a fahumorú, topis ex–fater és a mentegetőző ex–anyuka – aki, ha jól értem, az agymosó technika szülőanyja is – akár egy ruszki „rém rendes családként” is beválna. Natasha és Yelena sosem tagadják múltjukat profi gyilkosokként, csupán szeretnék legalább egy picit családnak érezni azt, ami négyük között régen volt –  mégha egy embertelen  milicista program kreálta is azt. És tetszik, hogy Natasha ad ennek visszafogottabban hangot, nemcsak mert ő az idősebb, hanem mert ő felnőtt fejjel már rátalált végre egy ütős családféleségre, amit a Bosszúállók kettészakadásakor elveszített.

 

Aztán a cselekmény visszavedlik a szokott „világuralomra törő gonosz terv”–sémává, ahol 1 gép és 1 ember kicsinálásával már meg is van mentve az emberiség. Innéttől már végképp csak a képregénynevek és páncélkosztümök körül forog minden: Shostakov, mint Vörös Őr, az orosz Amerika Kapitány–utánzat a büdös életben nem lesz árnyalt MCU-figura, de engem ezerszer jobban kiborított az az emberi nulla mozgó szobor, akit Taskmaster–nek hívnak. Majdnem beleordítottam a képernyőbe, hogy „KI A FRÁSZFENÉT ÉRDEKEL?!”, amikor arról beszéltek, hogy ő a főgonosz agyi chip-pel ellátott lánya! 

 

Kínálkozik lehetőség a két elcseszett apa-lánya kapcsolat párhuzamba állítására, vagy a kémiai agykontroll kapcsán egy csomó mentális vagy erkölcsi dilemma taglalására. Minő meglepő: a készítők tojtak rá. Dugig tömték művüket az „erős nő” archetípusát reklámozó bábukkal, nyilván a kellő feminista felhang érdekében. Ennyi; eddig terjedt a mellékalakok bemutatása. Pedig még a titkos program sötét részleteiről is szó esik, de csak díszkörítésnek, nem egy okos üzenet vagy érzelmi szál megágyazásához – az ugyanis már bizti túltenne a célközönség IQ-ján Marvel bácsiék szerint...

 

Az írásom negatív felhangja ellenére megszavazok a Fekete Özvegynek egy hármast. Kései, fájóan korlátolt, gépies iparosmunka, melynek biztató emberi perceit folyton lélektelen akcióval hígítják föl a filmes betonkeverőben. 

Túszház (Hostage house)

 

Csodálkoznék, ha év végén bármely ismertebb netes kritikus, aki látta ezt a filmet, visszatérne rá – toplistán vagy akár csak szót ejtve róla. Semmi emlékezetes nincs a Hostage House–ban: egy tompa, érdektelen és kiszámítható szösszenet, ami egyetlen hatásosan elmés vagy érzelmileg érett pillanattal nem tud szolgálni.
 

Az ingatlanügynök Susan–t és nagylányát, Heather–t túszul ejti két bűnöző, a terhes Natalie és a sebesült Keith, akik elárverezett lakások kirablásában utaznak. Susan puhatolózik, hátha szót ért velük, de ez inkább az idegek háborúja, mint alkukötés.

 

Csupa sztereotípiával adják elő ezt a sekélyes drámázást:

• van a túszejtő, aki még épp kellően engedékeny a kompromisszumhoz;
• van a női partnere, aki egy utálatos ribanc;
• van az elszánt anyuka, aki csak a gyerekére gondol;
• van a fiatal felnőtt leány, aki vagy keseregve sír vagy fejvesztve futkos;
• van az anyuka önelégült pasiismerőse, aki azt hiszi, ura a helyzetnek;
• és egy pózoló meglepetésürge, akiről kiderül: végig ő állt az egész mögött.

 

Fantáziaszegény úgy David Benullo rendezése, mint Daniel West forgatókönyve: a történet lapos és fárasztó, a szereplők benne pedig pofonegyszerűek. Gyermetegen próbál a film feszültséget csiholni, nincsenek figyelemfelkeltő vagy eredeti megoldások, és ez nem magyarázható az alacsony költségvetéssel. Olyan érzése van az embernek, mintha a film, mint egy félős gyerek, nem merne beleásni egy-egy problémakörbe, és ezért csak elsiklik minden gondolat fölött. A főhősnőről meg még külön annyit, hogy a hülye is kiszúrja, miben mesterkedik, hogy bármi kis interakcióból engedményt csikarjon ki – még úgy is, ha ez az észjárás a hivatása alapköve…!

 

Több mondanivalóm igazából nincs is a Hostage House-ról: ügyetlen kis túszejtős thriller, amiből ezeregy másikat találni online ingyen.

2/5-öt adok rá.

Főműsoridőben

 

1999. utolsó napján a 20 éves Sebastian betör egy krakkói TV-stúdióba, és élő adásban túszul ejti a műsorvezető Mirát és a biztonsági őr Grzegorz-t. A labilis egyetemi hallgató üzenni akar a világnak, de a stáb és a rendőrség inkább tárgyalni próbálnak vele.
 
 
A Prime Time, ez az év eleji lengyel thriller Jakub Piatek rendezőtől legalább olyan bizonytalan lábakon áll, mint maga a főszereplő. Ahhoz képest, hogy szinte rögtön fejest ugrik az alaphelyzet közepébe, a csobbanás után minden kalimpálás ellenére gyorsan elsüllyed a jelentéktelenség homályába. Úgy tűnik belemagyarázásos alapon, hogy a média hamisságáról és annak a való élettel való szöges ellentétéről akar mondani valamit, de az egész narratíva egy zajos adáshibaként jön át, mintha a készítőknek nem is lett volna világos szándéka vagy követhető gondolatmenete.  
 

Így meg aztán nekünk is hamar érdektelenné válik, mi lehetett a fiú, vagy akár a film üzenete. Nem működött úgyszólván az egészből semmi: teljesen közönyös maradtam, ahogy a szereplők izgatott arcot próbáltak vágni, gyermetegnek találtam a közvetítési próbálkozásokat a hatóságok és Sebastian között. A srác egész alkata, múltja, lelki állapota és túszejtőként való szereplése olyan szerencsétlenkedőnek tűnt, amit már nem tudtam a korával magyarázni. Ha egy felnőtt ember önként ennyire készületlenül vállal be akkora bulit, hogy egy országos adónál pisztollyal hadonásszon, az nem a kisember tragédiája, hanem egy szánalmas hülyegyerek hisztije. 
 

Talán Magdalena Poplawska az egyetlen, aki egyáltalán derengeni fog nekem a filmből pár hét múlva. Karaktere, Mira tipikus beképzelt karrierasszony: mindenkit maga körül kellékként kezel, aki nem a főnöke, és csak a túszdráma sokkja csikar ki belőle pici szimpátiát a fogolytársa, Grzegorz felé. Rajta kívül még Laura, a veterán producer az, aki még említésre méltó: pragmatikus, száraz modorú, mereven elzárkózik tőle, hogy egy ámokfutó kölyök eszközként használja a csatornát. Ez a szövege volt számomra a legbeszédesebb a film egész témájáról: „És ha lelövi Mirát vagy az őrt a TV–közönség előtt? Vagy szétlövi az agyát, zsidózik vagy hitleri karlendítést csinál?”

Azt kérdem magamtól, hogy egyáltalán minek készült ez a film? Mert olyan halva született és elcsépelt, hogy az már fáj: sose érdekes, vánszorogva cammog maga se tudja, mi felé, és feltűnően nem tud mit kezdeni magával vagy gondolataival. Könnyen olyan érzésünk támadhat nézés közben, mintha mi lennénk a film túszai, de félelem helyett csak kínosan feszengünk.

A Főműsoridőben 1/5-öt kap tőlem. Csak annyit sikerült elérnie nálam filmként, hogy az időmet rabolja.