Főműsoridőben

 

1999. utolsó napján a 20 éves Sebastian betör egy krakkói TV-stúdióba, és élő adásban túszul ejti a műsorvezető Mirát és a biztonsági őr Grzegorz-t. A labilis egyetemi hallgató üzenni akar a világnak, de a stáb és a rendőrség inkább tárgyalni próbálnak vele.
 
 
A Prime Time, ez az év eleji lengyel thriller Jakub Piatek rendezőtől legalább olyan bizonytalan lábakon áll, mint maga a főszereplő. Ahhoz képest, hogy szinte rögtön fejest ugrik az alaphelyzet közepébe, a csobbanás után minden kalimpálás ellenére gyorsan elsüllyed a jelentéktelenség homályába. Úgy tűnik belemagyarázásos alapon, hogy a média hamisságáról és annak a való élettel való szöges ellentétéről akar mondani valamit, de az egész narratíva egy zajos adáshibaként jön át, mintha a készítőknek nem is lett volna világos szándéka vagy követhető gondolatmenete.  
 

Így meg aztán nekünk is hamar érdektelenné válik, mi lehetett a fiú, vagy akár a film üzenete. Nem működött úgyszólván az egészből semmi: teljesen közönyös maradtam, ahogy a szereplők izgatott arcot próbáltak vágni, gyermetegnek találtam a közvetítési próbálkozásokat a hatóságok és Sebastian között. A srác egész alkata, múltja, lelki állapota és túszejtőként való szereplése olyan szerencsétlenkedőnek tűnt, amit már nem tudtam a korával magyarázni. Ha egy felnőtt ember önként ennyire készületlenül vállal be akkora bulit, hogy egy országos adónál pisztollyal hadonásszon, az nem a kisember tragédiája, hanem egy szánalmas hülyegyerek hisztije. 
 

Talán Magdalena Poplawska az egyetlen, aki egyáltalán derengeni fog nekem a filmből pár hét múlva. Karaktere, Mira tipikus beképzelt karrierasszony: mindenkit maga körül kellékként kezel, aki nem a főnöke, és csak a túszdráma sokkja csikar ki belőle pici szimpátiát a fogolytársa, Grzegorz felé. Rajta kívül még Laura, a veterán producer az, aki még említésre méltó: pragmatikus, száraz modorú, mereven elzárkózik tőle, hogy egy ámokfutó kölyök eszközként használja a csatornát. Ez a szövege volt számomra a legbeszédesebb a film egész témájáról: „És ha lelövi Mirát vagy az őrt a TV–közönség előtt? Vagy szétlövi az agyát, zsidózik vagy hitleri karlendítést csinál?”

Azt kérdem magamtól, hogy egyáltalán minek készült ez a film? Mert olyan halva született és elcsépelt, hogy az már fáj: sose érdekes, vánszorogva cammog maga se tudja, mi felé, és feltűnően nem tud mit kezdeni magával vagy gondolataival. Könnyen olyan érzésünk támadhat nézés közben, mintha mi lennénk a film túszai, de félelem helyett csak kínosan feszengünk.

A Főműsoridőben 1/5-öt kap tőlem. Csak annyit sikerült elérnie nálam filmként, hogy az időmet rabolja.