Az Öngyilkos Osztag

Oly sok év után végre felvállalták a Warner fejesei, hogy tökhülyék a képregényből készült mozikhoz! Az MCU-t majmoló szuperhős–verzumuk defektjei után már merték nyíltan lenyúlni a Marvel sikerműveinek rendezőit – mint A Bosszúállók Joss Whedon-jét Az Igazság Ligája utolsó perces újraszabásához. Ettől is mókásabb eset a 2016-os Öngyilkos Osztag: a hírhedt antihős-akcióvígjáték – melyről nem 1 szájból hallottam, hogy A galaxis őrzői klónjaként kellett volna remekelnie – hangosat bukott a kasszák, kritikusok és rajongók mércéje szerint is. Erre mit ad Isten: a DC beszerezte az „eredeti” darab rendezőjét az új SS–variánshoz, mely már egyszerre működik folytatásként és a saját lábán megálló solofilm-ként. Tiszta kabaré…

 

Olyan hullámvasút rittyentődött Az Öngyilkos Osztag 2.0-ból, mely szilaj, mutatós, brutális, mégis humorerős, és érzéke van az emberség pillanatait a jó helyekre be-beszúrni. James Gunn elszabadult: minden képkocka és fordulat az ő kreatív kontrollját visszhangozza, látható kompromisszumok nélkül. Az amúgy egyszerű történetet és szereplőket vakmerően mozgatják, sőt hullajtják az elején, mégse esik szét vagy siklik árokba a kosztümös dilijárat. Érezni az új darabon, hogy lelkesedésből készült, megkötések nélkül; az első részben még döcögő lendület itt már folyamatos, és okosan kiszámíthatatlan az események menete.

 

Ami egykor A galaxis őrzőit eladta nekem, az a hihető érzésekkel bíró kirekesztettek csapatdinamikája volt, és Gunn ezt a kulcselemet ide is áthozta. A film marketingszlogenje „Ne kötődj túlzottan!” szó szerint értendő: a Corto Maltese-re küldött 1. hullám tagjai hullanak, mint a legyek a bevezetőben, de a rendező még nekik is gyúrt némi személyiséget és humoros aurát. Sok akciófilm hiszi, hogy képes erre, de piszok ritka, hogy sikerül is neki.

 

A Will Smith-es Suicide Squad 4 szereplője tér vissza, ám ezúttal hálásabban bánik velük a rendezés. Margot Robbie hozza mára megszokott energiáját Harley Quinn-ként, és bár karaktere nem mélyebb, mint a Birds of Prey idején volt, szövegei, akciói és interakciói már rendben voltak. A korábban oly semmilyen Rick Flag fokozatosan erősödik meg karakterként, és mire elérkezünk a búcsúhoz, már szimpatizálunk vele. Nanaue-t, alias Király Cápát azonban nagyon fölös adaléknak éreztem itt, még azzal együtt is, milyen fajilag sokrétű bagázs az X-különítmény. Pedig King Shark nálam az egyik legjópofább csapattag a 2019-es Harley Quinn Animated Series-ben, jóllehet ott az SS – 2 évad után – mégcsak egyszer volt megemlítve, poénként.

 

Nem fogom mindegyik új figurát meghámozni, amúgy is egyedül az idegi sérült Patkányfogó (ifjabb) olyan közülük, hogy a hagyományos értelemben kötődni tudtam hozzá, és hozzá sem a háttérmeséje miatt. Idris Elba a szigeten vezetővé érő Bloodsport–ja az összefogó kapocs a dilis bagázsban, de főnöke is e célból jelöli őt ki. Süt a karakterről, hogy Will Smith Deadshot-ját helyettesíti a sittes apukaként, aki már szuperhőst is küldött padlóra, de azért kedvelhető benyomást kelt.

 

Viola Davis figuráját ezúttal érezhetően fenyegetőbbre hangolták. Amanda Waller a kormányzati szint összes fasisztoid romlottságát megtestesíti; ő a jégvérű főnök, aki Washington szennyesét tisztára mosatja, és több címke közül válogathat, ha másokat célszerűbbnek ítél likvidálni: „engedetlen katona /alkalmazott”, „nemzetbiztonsági fenyegetés”, „járulékos veszteség”, stb. A film legnagyobb feszültségbombáját nem is a végső csata adja Starro, az óriás tudatparazita űrlény ellen, hanem ahogy a krízis előhozza Waller diktátoros arroganciáját:

·       előbb ahogy kiderül, hogy az anti-Amerika Kapitánynak beillő Békecsináló az ő B-terveként eltünteti az USA sarának nyomait a Starro körüli űrprojektekben;

·       majd mikor a teljes, már sikerrel helytállt csapatot megölné az agyukba műtött chipekkel, csak mert kiütnének egy szörnyet, ami a város után logikusan a civilizáció egészét leigázná.

 

Ezért sem értek egyet azokkal, akik az új SS-t „agyatlannak” neveznék: az Amerika-kritikus él működik a történetben, nincs nehézkesen túlmagyarázva, ami már a film ütemét és kisugárzását törné meg. Ugyanakkor nem is volt bugyután elviccelve; az mondjuk rohadt jó, ahogy Waller-t egy tökösebb beosztottja a kritikus pillanatban fejbe kólintja, megmentve az Osztag-tagokat a terepen. De érthető, miért ússzák meg a beosztottak: józan ésszel könnyű belátni, hogy Waller hibázott, és ha meg is torolná rajtuk az incidenst, az ő felettesei fejét vehetik, amiért elszalasztotta az azonnali megoldást Starro megfékezésére.

 

Ha a stúdió nem is annyira, de mi, nézők profitáltunk a másodszori nekifutásból: míg a 2015-ös Öngyilkos Osztag nekem hullámzott lagymatag és fickós percek között, AZ Öngyilkos Osztag már egységesen mulattató, vérgőzös kirándulás a DC hősmentes zónájába. Fontosabb szereplői fajsúlyosak, a viccek zöme betalál, a cselekmény hajtűkanyarjai okosan vadak. Nem tudom, van-e tervben 3. rész, de a bekrepált DCEU-nak eme fattyúhajtása egyelőre a legéletképesebb.

 

4/5-öt adok rá, jól sikerült képregényfilm!