A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)

Hellboy (2019)

Hát, nem a Hellboy-reboot fogja A Dark Horse Comics-ot egyenlő rangra emelni a Marvel-DC-tengellyel, az tuti. Pedig nálam a DHC kicsit sem hitványabb kiadónév az előző kettő mellett: boszorkánykonyháján mind képregény, mind film terén príma munkák (The Mask, 300, Sin City) láttak napvilágot, mindössze a franchise-építés és reboot-ok bóvlidivatjában nem tudtak eddig villogni. Ami nem is baj, de a 2019-es Hellboy önmagában is fényévekre van a "prímától": nonszensz, kapkodó, ész nélkül halmozza a hamis CGI-henteléseket, miközben a sztorit bakanccsal rúgdossák előre a pokolba.

Hellboy-ra eddigi élete legnehezebb feladata vár: megállítani Vivian Nimuét, a "Vérkirálynőt".  Nimue-t még Arthur király és Merlin ölték meg a legendás Excalibur-ral, mielőtt a nő szörnyeivel és ártó mágiájával elpusztította volna Britanniát. Valaki elkezdte összerakni a világ külön részen eldugott testrészeit, így Bruttenholm professzor, a BPRD alapítója elküldi mostohafiát, Hellboy-t a dolog kiderítésére. Bonyolítja a dolgot, hogy egy prófécia szerint pont Hellboy hozza majd el a világvégét, és Nimue ezt tervezi beteljesíteni.

Oké: álljon meg a menet!

 

A Transformers 5. óta nem láttam ilyen elfuserált Arthur-mondakör-injekciót egy fősodratú akciófilm történetén. Vérszegény, ostoba, alaphangon gyönge! Azt nem firtatom, hogy író Andrew Cosby és rendező Neil Marshall mennyire próbáltak hűek maradni az alapanyaghoz, de mégis: hanyadszorra is rágódunk ezen a mondakörön? Azonnal látni, hogy semmi új fogást nem találtak rajta a készítők, csak nehézkes túlmagyarázásokat hallunk, amik nélkülöznek minden valós inspirációt. 

Árva tartópillére a produkciónak David Harbour Hellboy, azaz eredeti nevén "Anung un Rama" szerepében. Külseje és a karakter gyakorlatias cinizmusa egy óriási piros pont, az egyetlen igazi ok, hogy egyáltalán ne aludjunk el a székünkben. Igaz, nem túl hihető, hogy valóban ő lenne 

1. Arthur félvér leszármazottja, 
2. hogy az Excaliburtól tör felszínre a szörnyénje és nő ki a szarva
3. vagy az, hogy ezen eseménykor átmenetileg nincs öntudatánál, és mereven bámul a semmibe.
4. Konkrétan pedig szánalmas az, ahogy a röpke feltámadásakor Merlin leszidja, hogy miért nem fogta meg a direkt neki előkapart pallost. 

Egyszerűen a főszereplője nélkül ez a film semmit nem érne, de még vele együtt sincs kint a vízből. Csak a vágott szarvú ipse feltűnésekor várható egy-egy tényleg vicces beszólás, mutatós látványosság, vagy ütősebb bunyó. 

Komoly baj van, ha egy film eleve stílussal akar tartalmat pótolni, de itt még a stílus sem működik. A laza humor messze nem olyan szellemes, mint azt az alkotók hiszik, a harcokból hiányzik az elmés látványtervezés és a természetes külcsíny. Hiába a brutális mészárlás képei, vérrel, átfúrt meg szakadó testrészekkel: az egész szinte folyton úszik a CGI-ben, és hamar monotonná laposodik. A sok-sok fantasy-kelléket (démonok, boszik, mágusok, etc.) hebrencs módon használják, így a hangulat csak foltokban képes néhol kialakulni. 

Elég annyit tudnunk, hogy van Hellboy, minden más szörny ostoba, rombolászó dög. Van Alice, a Hellboy-nak lekötelezett szellem-előtúró lány, és van Ben, a morci katona, aki jaguárrá tud vedleni, minden más ember vagy csak szájal, vagy egy szemét, vagy mindkettő.

Dobtam egy hátast, valahányszor Alice a különleges képességét használta: olyankor egy tömény CGI-massza lövell ki és kígyózik a szájából, a megidézett hulla fejével. És ezzel a szó szerint kiokádott effekttel járatják le a film kulcspillanatát is, mikor Hellboy – ki tudja miért – nincs magánál kifejlett démonharcosként, és a hulla nevelőapja téríti észhez.

Még az sem igazán átgondolt, hogy Hellboy miért neheztel meg Bruttenholm-ra. Igaz, hogy a filmben ő egy lapos, erkölcscsősz dumagép, de könyörgöm: megmentette és óvta az életét! Ahelyett, hogy annak idején a megbízása szerint megölte volna a szörnycsecsemő Hellboy-t, magához vette, és legalább képessé tette rá, hogy az emberekkel érintkezzen, mégha nem is élhet köztük úgy, mint bárki más. Még az okkult Osiris Klub tagjai is előhuzakodnak ezzel, amikor szó szerint hátbadöfik Hellboy-t a próféciában játszott állítólagos szerepe miatt. 

Felrója apjának, hogy ők minden démont egyből levadásznak és leölnek, érdemben sose mérlegelve más végkimenetelt. De ez a probléma csak csüng a levegőben, nem lehet pro és kontra érveket fölhozni, mert minden más démon egyformán sekélyes - akár tud emberi nyelven gagyogni, akár nem. Képtelenség követni a gondolatmenetet, ahogy Hellboy véleménye hullámzik az emberekről vagy önmagáról, így súlytalan marad a vívódása, illetve amikor a kettő bármelyikére panaszkodik.

Fásult iróniával láttam viszont Milla Jovovich-ot olyan szörnyfilmben, ahol van Alice nevű keménycsaj-sztereotípia meg halálból visszatérés. Nimue nevetség terén veri az Öngyilkos Osztag bosziját: olyan ügyetlen, balfácán stílusban csábítgatja Hellboy-t, hogy fordítson hátat az embereknek egy új démonvilág trónjáért, mintha éppen hogy lebeszélni próbálná őt róla! Te vagy a nagy és erős démon, én meg az unatkozó szexi  varázslónő: gyere, csináljunk armageddont…!

Ez a film: banális. Szédítő bődület. Teljesen mesterséges, ahogy mozgatják a történetet és szereplőit, a magyarázatok merő szócséplések, a fordulatok pedig légből kapottak. Saját miliőjén még szórakoztató is lehetne, mint afféle Mortal Kombat szteroidokon, egy csipetnyi Indy-, Arthur-, sőt egy jelenetben Predator-fűszerezéssel. De hogy tartalma és igazi emberi motorja nem adatott meg szegénynek, az bizonyos. Nem a legrosszabb kotyvalékok egyike, csak látszólag random komponensek simán rossz elegye, némi... szórakoziummal keverve.


A 2019-es Hellboy-ra 2/5-öt adok. Erőtlen.