Kedvencek temetője

Marha vagy? 

Keresd direkt az eldugott, fenyegető helyeket piti okokból!

Nagy marha vagy?

Támasztasd föl egy ilyen eldugott, fenyegető helyen, akár halálos túlvilági erők révén is a kislányod házikedvencét!

Nagyon nagy marha vagy?

Támasztasd föl ugyanezekkel a halálos túlvilági erőkkel magát a kislányodat is - persze csak miután külön kiástad őt a koporsójából, hogy idehurcold a hulláját!

Kapitális nagy marha vagy?

A feltámasztás után istápold és babusgasd az újdonsült gyilkos hajlamú zombilányodat, magasról téve minden intő jelre, mígnem a család többi tagjából is gyilkos hajlamú túlvilági zombi lesz – veled együtt!

Dr. Louis Creed és felesége, Rachel a két gyermekükkel együtt Bostonból a vidéki Ludlow kisvárosába költöznek. Szomszédjuk, az öreg Jud avatja be őket a közeli kisállattemető sötét titkába: mögötte, az egykori indiántemetőben feltámadnak az oda elásott holtak, de mint veszélyes, rothadó zombik. Ezt teszi Louis a kislánya, Ellie macskájával, Church-csel, később pedig magával Ellie-vel is, mikor a kislány balesetben meghal. De vajon tényleg azt a kislányt kapta-e vissza, akit szeretett…?

Megint egy remake, megint egy King-adaptáció. A Kedvencek temetője egy érdekes alapötlettel és foltokban félelmes atmoszférával is tud szolgálni, plusz még egy elvesztegetett jó alakítással Amy Seimetz-től a régi traumáját hordozó feleség-anya szerepében. Ígéretesen – bár kicsit elodázva – kezdik megalapozni a hangulatot, aztán az egész rémisztő légkört mind inkább taccsra teszik a film gyarlóságai: 

• a vékonyka és fantáziátlan cselekmény, amit alig tart össze valami kis narratíva;
• a még vékonykább szereplők tobzódó önáltatása – elsősorban a dokié –;
• hogy a morális dilemma a szeretteink feltámasztásának áráról soha nem kerül előtérbe;
• illetve az, ahogy fél órával a vég előtt már abszolút a hentelésekre támaszkodik a riadalomfaktor. 
  

Rengeteg horror pont azért fullad szokványosságba, mert a készítők félnek okosan tárgyalni a fő problémát, vagy felépíteni az áldozatjelölt szereplők személyiségét. A temető egy természetfölötti eszköz, amit egy karakter fölhasznál: gyanútlanul egy állattal, majd szándékosan a saját gyerekén. 

De könyörgöm: látta az eredményt Church-ön! Így akarta a lányát is viszont látni? Hogy így létezzen tovább? Maga a halállal, veszteséggel szembenézés nehézsége, illetve a halálból visszatértek identitása itt a kulcstéma, de a film nem elég okos vagy bátor, hogy ezt éretten boncolja. Megéri-e a "feltámadás" így, vagy sem? Ugyanaz-e az élőholt, mint aki éltében volt, vagy csak annak torzképe - esetleg a sötét feltámasztó erő eszköze? 

Ellie-n keresztül lett volna egyszerre riasztó és tragikus rémtörténet ez. Nem nehéz belátni, hogy a végkifejlet mindenek előtt Louis hibája volt, de ahogy ő, úgy Rachel sem tanulta meg kezelni azt, ha személyes tragédia éri. Még azt is elég nyilvánvaló, miért is akarja Ellie megölni szeretteit: az "újra egy család legyünk" az ő felfogásában azt jelenti: mind ugyanolyan élőholtak lesznek, és hiába tagadják meg az élő szülők a gyerekük gyilkos torzképét, ha ők maguk is azzá válnak.  

Szánalmas jelenet volt az élőholt Ellie méltatlankodása: neki nem tetszik a tény, hogy mostantól ő élőhalott, sem az, ahogy szülei reagálnak erre. Simán el tudnám pedig ezt képzelni egy érdekes lélektani folyamat részeként: a jólelkű kislány, akinek egy sötét erő visszahozza kedvenc háziállatát, előbb külső szemlélőként látja és érzi, hogy az élőholtaké egy sokkal rosszabb, torzabb létezés, mint az élőké. Majd mikor ő "éli át" azt, már nincs meg az a lényege, ami emberivé tette, így a képe a családról kiüresedik és eltorzul, teret engedve a családgyilkosság ötletének. Mindebből a filmen csak annyi tükröződik, hogy a zombi lány teste enyhén rothadós, ijesztően viselkedik, és a halottságtól akut vérszomjat kapott. 

Egyszerűen sablonos és kacagtatóan naiv vadbarmok a szereplők, de elsősorban a családfő, hisz az ő halálpárti izgágasága önt olajat a tűzre. Talán logikusnak kéne tartanom, hogy aki nem fél kislányának a halálról beszélni, az nem fél túlvilági erőkkel se kokettálni, hogy a halálból visszarántsa őt. De ahogy ez kifejeződik, az valahogy kiábrándítóan szánalmas. Vártam és vártam, hogy a figurákban megcsillanjon valami érdekesebb is annál, minthogy egy család részei és hogy veszteségek érték őket. Hát nem; a legizgalmasabb bennük az, amikor már járkáló hullákká vedlettek a vége felé, és mit ad Isten: addigra már a cselekedeteiknek is lett némi értelme...!

Az állatmaszkos felvonulás az erdőben egy másik csapnivaló horror-remake-et, a The Wicker Man-t juttatott az eszembe, és mindkettő a feledésre ítélt horrorújrázások listáját bővíti, harmatgyönge történettel, unalmas és zavarodott karakterekkel, igazi kiérlelt mondanivaló nélkül. Ugyanakkor a Kedvencek temetője legalább nincs túljátszva, az alapötletében van ígéret, és a sztori természetfölötti elemét tudatosan próbálja felhasználni az egyik szereplő. 

2/5-öt adok a Kedvencek temetőjére. Kihasználatlan lehetőségként tekintek rá téma és érzelmi töltés terén is.

Shazam!

Nem lepne meg, ha a rajongók a Snyder-éra árnyékában a DC dobogósaként ünnepelnék a Shazam!-et. A figura eredete jóval kevésbé ismert pl. a BvS szuperhős-triójához mérten, így debütje ideális a Warner-nek, hogy reklámozza az új, frissebb és könnyedebb tónust, ami felé a DCEU most bőszen pedálozik. És bár a BvS-hez képest ez tényleg egy érezhetően szabadabb és könnyedebb film, az „okos”, ne adjisten „szellemesen vicces” jelzőket mégse sikerül kiérdemelnie. 

A legújabb DCEU-darab nem pusztán „gyerekbarát” lett, hanem sokszor kifejezetten gyermeteg. Jófelé kapálózik, jelen van benne egyfajta rokonszenvkeltő naivitás. Ugyanakkor kijózanítóan bizonyítja, hogy a stúdiók még mindig a felületi tónus alapján ítélik meg ezt a zsánert. Nem vitatom, hogy mennyire szórakoztató-e, de a forgatókönyveket még mindig ugyanazok a bilincsek nem engedik az eredetiség közelébe, és a narratívát minden lájtos humor mellett is a séma szövi, nem az alkotói elhivatottság.

A 14 éves Billy Batson sose mondott le róla, hogy megtalálja édesanyját, akit egy napon szem elől veszített a vidámparkban. Befogadó családok jöttek és mentek az életében; legújabb „új családja” egy olyan pár, akik Billy személyében már a hatodik fura gyereket veszik magukhoz. Közülük a szuperhős-téma strébere, Freddy lesz Billy segítőtársa, mikor élete legvadabb agyrémét átéli: Shazam, az öreg mágus elhozza őt Az Örökkévalóság Sziklájához, ahol felruházza őt minden hatalmával. 

Ettől kezdve elég, ha a fiú kimondja a nevet, és övé a szupererő.

Meg a piros-fehér szuperruha. 

Meg egy 30 éves férfi külseje.
Meg a láthata; na jó, az nem...

Nem egy bonyolult alkotás ez, de szimpatikus volt benne a hangvétele és egyszerűsége. A Shazam!-ben, mint minden képregényfilmnél, ami egyszerre vígjáték és szuperhős-eredetsztori, 2 dolog szokott a humor fő tartópillére lenni:

1. a körülmények, melyek kapcsán a főhős szuperképességei birtokába jut,
2. és/vagy az, hogy mi mindenhez próbál kezdeni azokkal az új erőkkel. Általában éretlen és felszínes szórakozásra fordítja őket, az olyan „nemesebb célok” helyett, mint a napi rutin életmentés (Superman) vagy a bűn elleni rendszeres hadakozás (Batman).

Billy Batson-ra inkább csak az utóbbi pillér igaz. Sőt: Billy háttere Shazam előtt meglepően szomorkás és életszerű, csak az átváltozás után fordul át az egész (pár rövid szünettel) komédiába. Billy-nek fogalma sincs róla, miféle erőket kapott, vagy hogy miért kétszer olyan idős a teste szuperhősként. Ráadásul egyetlen ismerőse, „aki bámit is tud erről a Köpenyes Keresztes-cuccról”, az pont az a Freddy, aki már a téma puszta említésétől felpörög. Röviden: vak vezet világtalant.

Szóval adott egy fiatalos, nagy humorpotenciálú premissza, és alatta, „mélyebb” réteg gyanánt egy emberi történet családról és barátságról: mitől válik egy-két nem-vérrokon felnőtt meg gyerek igazi famíliává, akik nemcsak egy fedél alatt élnek, de össze is tudnak tartani a bajban. 

Külön nyomatékosítja ezt, mikor Billy a környéken végre rátalál vér szerinti anyjára, aki rezignáltan beismeri: önszántából hagyta el őt. Az én szememben ez a Shazam! igazán nagy újítása: hogy egy szuperhősfilmben egy anya nem külső kényszer vagy a saját romlottsága miatt hagyta el a gyerekét, hanem egyszerűen mert nem bírta tovább vállalni a nevelése terhét, felelősségét. Azt kívánom, bárcsak a történet egészét ilyen okosan kezelték volna, ne csak úgy, mint egy tipikus szuperhős-eredettörténetet.Még a Pókember-féle „nagy erővel nagy felelősség jár”-tanulság is átcseng belőle, amikor a főgonosz, Thaddeus Sivana rátalál Billy-re, és családjával zsarolja, hogy adja át neki az erejét. Kemény választás, mely súlyos következményekkel jár, bárhogy is dönt, de amit mindenképp egy felnőtt fejével kell meghoznia. "Nem vagy te hős. De most kapsz tőlem egy esélyt, hogy azzá válj."

Üdvözöltem tehát azt a pár dolgot, amiben a film mert eltérni a szokványostól, de hiányoltam mindazt, amiben csak azért nem teheti, mert DC-tulajdonon alapszik. Sokszor a produkció mintha büntetné a nézőt, ha felnőttként „merészel” gondolkodni a történtekről: a fantasy-elemekben alig pislákol belső logika, a humor pedig túl gyakran túl van erőltetve. 

Nem veszem be azt a mértéket, amennyire Billy-nek elszáll az agya, miután Freddy-vel felmérték, mi mindenre képes, és sztárrá avanzsál a YouTube-on. "Biztos hálás, de mégsem ugorhat mindenki nyakába." Lehet érvelni azzal, hogy mégcsak 14, és hogy anyja nélkül persze, hogy önfejűvé vált, de pont ebből merül föl egy szerintem érdekes kérdés: 

miért nem próbálta Billy az új erejét anyja keresésére fordítani - mégha, mint kiderült, közelebb is volt, mint gondolta volna? Ezt a két problémát a készítők nem merik a súlyuk szerint kitárgyalni, nehogy sérüljön a jópofa hangulat. Így aztán hol tényleg murisak a 2 srác kalamajkái, hol meg csak idétlen magamutogatás, amit művelnek, miközben a kicentizett sztori nem tud továbbépülni. 

Íratlan szabály szuperhős-moziknál, hogy a főgonosz tükröt állítson a főhős elé arról, hogy kicsoda és mit képvisel. Sok éve Thaddeus Sivana volt Shazam első utódjelöltje, de mert az nem találta elég "tiszta szívűnek", visszaküldte őt tetűláda apjához és fivéréhez. Thaddeus és Billy több dologban hasonlít: mindkettejüknél a szülő hátat fordított a gyerekének, amitől az sokat szenvedett. Mindketten évekig segítség nélkül keresték céljuk tárgyát: Billy az anyját, Sivana pedig az Örökkévalóság Szikláját. 
Aztán mikor mindketten szuperhatalomra tesznek szert, mindketten önző módon használják föl, amíg Sivana el nem jut Billy-ékhez. Érdekesnek tartom, hogy míg Thaddeus lelketlen és arrogáns családban nőtt föl, addig Billy csak pár napja ismeri a saját jófej családját. Ez azt sugallja, hogy csak részben a család szabja meg, milyen emberré válunk: mintha a végzet idővel odairányítaná a hozzánk hasonló embereket az életünkbe. Nem hinném, hogy ennyire előregondolkodtak az írók, de örülök, hogy egyáltalán van min gondolkodni itt.

Thaddeus Sivana elég középszerű főgonosz, és nagyon banális, ahogy csak 1 gyerekkori nagyjelenettel próbáltak szimpátiát fejni a nézőből iránta (a BvS is így tett Bruce Wayne esetében, de ott ez érthető volt: unalomig ismertük az ő gyerekkori traumáit). Mark Strong-ot is szerintem direkt azért választották a szerepre, hogy nézzen mogorván, és mozogjon úgy, mint egy robot. Azt még értem, miért gyűlölte az öreg Shazam-et, hisz óriási trauma egy amúgy is elnyomott gyereknek, ha gyengének-nek titulálja egy rendkívülinek tűnő, idegen valaki. 

De tényleg csak ennyiből áll a karaktere: nagyon is lapos, érdektelen és a filmhez mérten rikítóan savanyú alak. Annyit tudok a javára felhozni, hogy elégedettséget kelt, ahogy az önhitt – jó- vagy rosszindulatúan, de önhitt – szereplőket valamiként épp megleckézteti. 

A szuperhősruhát kivéve minden fantasy-elem Harry Potter-t kiált, és ezen nem segít, ha a hasonlóságot szóvá is teszik. A 7 főbűnt reprezentáló szörny komolyan vehetetlen CGI-gomolyag, amik simán illenének A Perzsia hercegébe, vagy A titánok harcába Liam Neeson-nal.

A drámainak szánt, Power Rangers-szerű pillanat, ahol Billy megosztja tesóival Shazam hatalmát, inkább csak elgondolás szintjén lelkesítő. Pedig a fordulat üzenetét szinte a szánkba repítik: a család, a "fivérek és nővérek" jelentik a legszentebb (legszuperebb) erőt a világon. Annyira nonszensz és semmiből jött, hogy muszáj mosolyogni tőle, igaz? Nem feltétlenül.

Kevés hiányzott volna, hogy ez a darab ne csak hangvételében legyen más a DCEU eddigi hozadékától. Bátrabb történetvezetéssel, és ha a görcsös poénkodásnál több hangsúlyt fektetnek a szereplők kidolgozására (főleg a főgonoszéra), akkor simán jó filmnek tartanám a Shazam!-et. De így, ahogy van, inkább egy izmosabb rutinmunka, ami majd talán a folytatására fog igazán beérni.

3/5-öt adok rá. 

Mi

"Micsodák vagytok ti?"

"Amerikaiak."

Nem vonom kétségbe Jordan Peele tehetségét horrofilmesként, de nálam még várat magára az, hogy lenyűgözzön. Már első rendezése, a Tűnj el! sem tudott igazán magába rántani, de a hatásvadász című „Mi” végképp a kaldera mélye valódi rémület, vagy egyáltalán józan ész terén. Semmi jót nem kaptam ettől a portálok sokaságán magasztalt horrortól: olyan idegenes, formátlan, kontaktusképtelen pszeudo-mitológia adja az egész történetét, amit nemhogy élvezni vagy végigizgulni piszok nehéz, de a értelmezni is szükségtelenül komplikált.

E történet szerint a családos Adelaide Wilson traumát élt át kislánykorában: találkozott saját tükörképével egy vidámpark egyik sötét zugában. Végzete ismét utoléri, mikor egy nyaraláson őt és családját egy este saját hasonmásaik találnak meg és ejtenek túszul. Miután menekülőre fogják, bebizonyosodik, hogy az árnyak bármi áron meg akarják ölni nemcsak őket, de bárkit, aki a közelükben van.

M. Night Shyamalan is rendezhette volna ezt a filmet: a kómás színészi játékok, a banálisan elsült ijesztgetési technikák, az agyonbonyolítva is nonszensz magyarázatok a természetfölöttire mind-mind Shyamalan védjegyei. Nemhogy mint horror, de egyáltalán mint korhatáros mozgókép a Mi semmi konkrét értéket nem mutat föl, csak önhitten tobzódik a saját elvont, ál-művészi világában.

Ahogy képeket keresgéltem az íráshoz, bámultam, ahogy nem kevés Internet-kritikus a legkülönfélébb társadalmi üzeneteket rámagyarázza a film motívumaiba. Ezekből semmi nem tükröződik a tényleges történésekből. És még mielőtt valaki a tárba tenné azt az ezüstgolyót, miszerint „Ha te ezt nem érted, akkor veled van a baj, te vagy túl botor, hogy értsed!”: különbség van az egyéni értelmezés és a placeboeffektus között. Ezt a csapdát túl jól ismerem, és főleg az említett Shyamalan munkássága megedzett ellene! 

Ahhoz, hogy egy film belső mitológiája szó szerint véve is működjön, ahhoz világos, a józan logikával is összhangban mozgó szabályok kellenek, amiket ha tovább is épít az alkotó, az új elemek az alapok természetes kiterjesztésének hatnak. A Mi-ben minden újabb fordulat csak öncélú csűrés-csavarás, az új információkat útközben rántja elő az író a farzsebéből, és rengeteg a ködösítés – feltételezem megint a „horrorfilmes hangulat” megteremtése indokán.

Ezek után lelkifurdalás nélkül írhatom: képtelen voltam körvonalazni, mik ezek a tükörképemberek, honnan jönnek, hányan vannak, mi az eredetük. És ezen női vezérük, Red magyarázata se segített. Motivációjánál márcsak a hangja volt rosszabb: elismerem, ugyan nem eredeti nyelven láttam a filmet, de nem tudom elképzelni, hogy valaki miért beszél az a szuszogó, százéves nénihangon, mint ő! Rémület és sokkhatás helyett csak unalom és ingerültség kerülgeti a nem motívumbogarászós hajlamú nézőt, akinek így esélye sincs bárkihez vagy bármihez kötődnie.

Allegória az van dögivel (pl. a 11:11 szám), csak épp a ténylegesség szintjén nem funkcióképesek. Az önmagunk legrosszabb, démoni énjével való szembenézés párhuzama egyértelmű, és Adelaide kába érdektelensége az elején is több dologra utalhat: a mai ember passzivitására és közönyére a külvilág felé, az emberi kapcsolatok kiüresedésére, stb. Vidámkodó férje óvatos gúnyolódás az amerikai családmodell idillikus képén, és annak még talán érdekes is lehetett volna. 

Engem mégis inkább az foglalkoztatott: hogy a vérbe tudott ez a család egyáltalán összeállni? Egy sok évig katatón lány elvetette magát egy csupa-öröm hapsival, lett két gyerekük, és a férj szinte zsinóron hurcolássza őket, próbálva valahogy életet csiholni a családi életükbe. Újdonsült fehér barátaik pedig még náluk is satnyább figurák, akikben az a csúcspont - és ez nálam intő jel rossz horroroknál -, mikor lemészárolják őket a hasonmások.

Van egy porhintő csavar a végén, ami Adelaide közönyös viselkedését próbálja kimagyarázni az elejéről. A nő visszagondol rá, hogy valójában ő is egy hasonmásember, és az eredeti lány helyét vette át. Világos: gondolatébresztőnek szánt üzenet a személyes identitásról, hogy tényleg azok vagyunk-e, mint aminek gondoljuk magunkat. De mindez egy olyan filmben kapjuk túl későn, túl banálisan, ahol dőlicsélő alakok ollókkal felfegyverkezve (??) ejtenek túszul vagy öldösnek egész családokat. 

Egy olyan stabil tartópillérét nem találtam ennek a darabnak, amit értékkel tudnék felruházni - még akkor se, ha valaki kihámozza, mi minek elméletben az értelme. A szó szerintiség síkján egyetlen megragadó vagy tetszetős eleme sincs a Mi-nek, az önmagába zavarodó metaforadzsungel pedig csak a rendező erőlködését bizonyítja: mintha lett volna egy csomó jó és rossz ötlete, ami koherens egész helyett kavargó gőzfelhővé állt össze.

Biztos nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de ha nem találok semmi erősséget egy filmben, az az én könyvemben gyengébb a gyengénél, azaz szörnyű.

Családi bunyó

Dramatizálni sem mindegy, hogyan próbálunk egy sikersztorit. A Családi bunyó megint olyan dráma-vígjáték, amely valahogy egyik műfajban sem a jó gombokat nyomja meg, így egyik funkciójában sem tud igazán működni. Odázva és ügyetlenül tálalja amúgy is vékonynak tűnő történetét: a humorosabb eleje igencsak éretlen, sőt néhol infantilis, a drámaibb másik fele pedig olyan „tanulságokra” fut ki, amik nemcsak klisék, de alapdolgok, amikkel a szereplőknek jóval korábban szembesülniük kellene.

Saraya Knight, művésznevén Paige gyerekkora óta a WWE sztárja akar lenni, akárcsak fivére, Zak. Végül csak a tehetségkutató csak lányt veszi be a próbakiképzésre, és ez Zak-et teljesen padlóra küldi. Paige tapasztalja, hogy a női pankrátorra csak mint szexi díszletre tekintenek, de minél inkább rúgkapál ellene, annál inkább kiderül, hogy saját motivációja is gyenge lábakon áll.

Simán el tudnám képzelni a Knight-okat a szomszéd házban lakó családként, ami egyrészt segít a filmnek, másrészt viszont lapossá és önhitegetővé teszi szereplőit. Magát Paige-t a maga keménykedő, mégis naiv egyéniségével még talán sikerülhet kedvelni, de a család többi tagját aligha.

Kifejezetten zavarba ejtő szóváltások fordulnak elő az elején, pl. 

• a szórólapok osztogatása alatt, 
• vagy Zak apósának és anyósának vendégül látásakor, 
• vagy éppenséggel a találkozásnál a sportág ikonjával, az önmagát alakító Dwayne Johnson-nal. 

Nem tartom magam egy karót nyelt alaknak, de a humor itt egyszerűen nem odaillő; több könnyednek, lazán-viccesnek szánt jeleneten csak a fejemet tudtam ingatni, és annál nehezebb volt komolyan vennem a történetet.

Túl későn jönnek rá alapdolgokra a szereplők. Fityfenét sem ér a gyerekkori rajongás, a sok kis helyi bunyó, illetve a családi bunyós szellem, ha az edzettség és őszinte motiváltság hiányzik. Ezt 1 órányi nyújtózás után nyomatékosítja végre a narratíva, mikor az edző megérteti Paige-dzsel, miért nem lehet ő és bátyja igazi pankrátor. Az volt számomra a nagy "Na, végre!"-pillanat. Paige-ből olyan hibák sora derül ki, ami már a beválogatása észszerűségét kezdi ki a szememben. 
S ha már itt tartunk: azt sem veszem be, amit a film sugalmaz, hogy Paige kudarca előtt sose került szóba náluk, hogy anyja a saját művésznevét választotta neki keresztnévnek: "Saraya". Ez azért nem csekélység...!

A film a „sztárpankrátor” szóból csak a „sztár” részre figyel. A külsőségekre. Mégha az imidzs és a stílus kulcsfontosságú is egy ilyen interaktív sportágban, semmivel se értjük meg vagy éljük át jobban, mint a film előtt. Paige mentalitásán szintén ez a felszínesség tükröződik az első órában. Nem gondol bele jobban semmibe: 

• hogy saját célját sokáig mennyire nem érzi a sajátjának, 
• hogy edzettlensége mellett a pánikrohama is komoly bajforrás,
• hogy az ex-modell résztvevők esetleg több-ből is állnak, mint pofi meg cicik,
• és legfőképp: hogy mennyire kisajátították őt és bátyját a szüleik, akaratlanul is beléjük sulykolva ezt a rajongást a sportágért. A film így állítja be a család viszonyait, de a 2/3-a letelt, mire a hátulütőjét is hajlandó elővenni.

Aztán a "mese vége" után Paige csakúgy visszasétál a válogatásra, és csakúgy visszaveszik őt; egyszerűen foghíjas és őszintétlen ez az egész dramaturgia.

Saraya-Paige identitáskeresése az, ami elvileg a középpontban van, de a produkció nem tudja ezt okosan lekommunnikálni. Keményen belenyúl többek közt a megélhetés problémájába, mégsem akarja megragadni: mindig éppen csak annyira mutogat egy-egy problémát, hogy nehogy szétessen a film. Akárcsak Knight-ék: csak mikor a reményvesztett, részeg Zak elkallódik, kapnak végre észbe, nehogy ők is szétessenek, mint család.

Nem fogok meghunyászkodni a Rotten Tomatoes magas átlagértékelése előtt: számomra balga, helytelen humorú és drámájú, infó- és eseményszegény alkotásként maradt a Fighing With My Family. Elhiszem, hogy Dwyane „A Szikla” Johnson szívügyeként felügyelte a projekt-et, mint producer, de nem tudom elismeréssel illetni, mert ahhoz túl esetlen és feledhető darabnak tartom.