Shazam!

Nem lepne meg, ha a rajongók a Snyder-éra árnyékában a DC dobogósaként ünnepelnék a Shazam!-et. A figura eredete jóval kevésbé ismert pl. a BvS szuperhős-triójához mérten, így debütje ideális a Warner-nek, hogy reklámozza az új, frissebb és könnyedebb tónust, ami felé a DCEU most bőszen pedálozik. És bár a BvS-hez képest ez tényleg egy érezhetően szabadabb és könnyedebb film, az „okos”, ne adjisten „szellemesen vicces” jelzőket mégse sikerül kiérdemelnie. 

A legújabb DCEU-darab nem pusztán „gyerekbarát” lett, hanem sokszor kifejezetten gyermeteg. Jófelé kapálózik, jelen van benne egyfajta rokonszenvkeltő naivitás. Ugyanakkor kijózanítóan bizonyítja, hogy a stúdiók még mindig a felületi tónus alapján ítélik meg ezt a zsánert. Nem vitatom, hogy mennyire szórakoztató-e, de a forgatókönyveket még mindig ugyanazok a bilincsek nem engedik az eredetiség közelébe, és a narratívát minden lájtos humor mellett is a séma szövi, nem az alkotói elhivatottság.

A 14 éves Billy Batson sose mondott le róla, hogy megtalálja édesanyját, akit egy napon szem elől veszített a vidámparkban. Befogadó családok jöttek és mentek az életében; legújabb „új családja” egy olyan pár, akik Billy személyében már a hatodik fura gyereket veszik magukhoz. Közülük a szuperhős-téma strébere, Freddy lesz Billy segítőtársa, mikor élete legvadabb agyrémét átéli: Shazam, az öreg mágus elhozza őt Az Örökkévalóság Sziklájához, ahol felruházza őt minden hatalmával. 

Ettől kezdve elég, ha a fiú kimondja a nevet, és övé a szupererő.

Meg a piros-fehér szuperruha. 

Meg egy 30 éves férfi külseje.
Meg a láthata; na jó, az nem...

Nem egy bonyolult alkotás ez, de szimpatikus volt benne a hangvétele és egyszerűsége. A Shazam!-ben, mint minden képregényfilmnél, ami egyszerre vígjáték és szuperhős-eredetsztori, 2 dolog szokott a humor fő tartópillére lenni:

1. a körülmények, melyek kapcsán a főhős szuperképességei birtokába jut,
2. és/vagy az, hogy mi mindenhez próbál kezdeni azokkal az új erőkkel. Általában éretlen és felszínes szórakozásra fordítja őket, az olyan „nemesebb célok” helyett, mint a napi rutin életmentés (Superman) vagy a bűn elleni rendszeres hadakozás (Batman).

Billy Batson-ra inkább csak az utóbbi pillér igaz. Sőt: Billy háttere Shazam előtt meglepően szomorkás és életszerű, csak az átváltozás után fordul át az egész (pár rövid szünettel) komédiába. Billy-nek fogalma sincs róla, miféle erőket kapott, vagy hogy miért kétszer olyan idős a teste szuperhősként. Ráadásul egyetlen ismerőse, „aki bámit is tud erről a Köpenyes Keresztes-cuccról”, az pont az a Freddy, aki már a téma puszta említésétől felpörög. Röviden: vak vezet világtalant.

Szóval adott egy fiatalos, nagy humorpotenciálú premissza, és alatta, „mélyebb” réteg gyanánt egy emberi történet családról és barátságról: mitől válik egy-két nem-vérrokon felnőtt meg gyerek igazi famíliává, akik nemcsak egy fedél alatt élnek, de össze is tudnak tartani a bajban. 

Külön nyomatékosítja ezt, mikor Billy a környéken végre rátalál vér szerinti anyjára, aki rezignáltan beismeri: önszántából hagyta el őt. Az én szememben ez a Shazam! igazán nagy újítása: hogy egy szuperhősfilmben egy anya nem külső kényszer vagy a saját romlottsága miatt hagyta el a gyerekét, hanem egyszerűen mert nem bírta tovább vállalni a nevelése terhét, felelősségét. Azt kívánom, bárcsak a történet egészét ilyen okosan kezelték volna, ne csak úgy, mint egy tipikus szuperhős-eredettörténetet.Még a Pókember-féle „nagy erővel nagy felelősség jár”-tanulság is átcseng belőle, amikor a főgonosz, Thaddeus Sivana rátalál Billy-re, és családjával zsarolja, hogy adja át neki az erejét. Kemény választás, mely súlyos következményekkel jár, bárhogy is dönt, de amit mindenképp egy felnőtt fejével kell meghoznia. "Nem vagy te hős. De most kapsz tőlem egy esélyt, hogy azzá válj."

Üdvözöltem tehát azt a pár dolgot, amiben a film mert eltérni a szokványostól, de hiányoltam mindazt, amiben csak azért nem teheti, mert DC-tulajdonon alapszik. Sokszor a produkció mintha büntetné a nézőt, ha felnőttként „merészel” gondolkodni a történtekről: a fantasy-elemekben alig pislákol belső logika, a humor pedig túl gyakran túl van erőltetve. 

Nem veszem be azt a mértéket, amennyire Billy-nek elszáll az agya, miután Freddy-vel felmérték, mi mindenre képes, és sztárrá avanzsál a YouTube-on. "Biztos hálás, de mégsem ugorhat mindenki nyakába." Lehet érvelni azzal, hogy mégcsak 14, és hogy anyja nélkül persze, hogy önfejűvé vált, de pont ebből merül föl egy szerintem érdekes kérdés: 

miért nem próbálta Billy az új erejét anyja keresésére fordítani - mégha, mint kiderült, közelebb is volt, mint gondolta volna? Ezt a két problémát a készítők nem merik a súlyuk szerint kitárgyalni, nehogy sérüljön a jópofa hangulat. Így aztán hol tényleg murisak a 2 srác kalamajkái, hol meg csak idétlen magamutogatás, amit művelnek, miközben a kicentizett sztori nem tud továbbépülni. 

Íratlan szabály szuperhős-moziknál, hogy a főgonosz tükröt állítson a főhős elé arról, hogy kicsoda és mit képvisel. Sok éve Thaddeus Sivana volt Shazam első utódjelöltje, de mert az nem találta elég "tiszta szívűnek", visszaküldte őt tetűláda apjához és fivéréhez. Thaddeus és Billy több dologban hasonlít: mindkettejüknél a szülő hátat fordított a gyerekének, amitől az sokat szenvedett. Mindketten évekig segítség nélkül keresték céljuk tárgyát: Billy az anyját, Sivana pedig az Örökkévalóság Szikláját. 
Aztán mikor mindketten szuperhatalomra tesznek szert, mindketten önző módon használják föl, amíg Sivana el nem jut Billy-ékhez. Érdekesnek tartom, hogy míg Thaddeus lelketlen és arrogáns családban nőtt föl, addig Billy csak pár napja ismeri a saját jófej családját. Ez azt sugallja, hogy csak részben a család szabja meg, milyen emberré válunk: mintha a végzet idővel odairányítaná a hozzánk hasonló embereket az életünkbe. Nem hinném, hogy ennyire előregondolkodtak az írók, de örülök, hogy egyáltalán van min gondolkodni itt.

Thaddeus Sivana elég középszerű főgonosz, és nagyon banális, ahogy csak 1 gyerekkori nagyjelenettel próbáltak szimpátiát fejni a nézőből iránta (a BvS is így tett Bruce Wayne esetében, de ott ez érthető volt: unalomig ismertük az ő gyerekkori traumáit). Mark Strong-ot is szerintem direkt azért választották a szerepre, hogy nézzen mogorván, és mozogjon úgy, mint egy robot. Azt még értem, miért gyűlölte az öreg Shazam-et, hisz óriási trauma egy amúgy is elnyomott gyereknek, ha gyengének-nek titulálja egy rendkívülinek tűnő, idegen valaki. 

De tényleg csak ennyiből áll a karaktere: nagyon is lapos, érdektelen és a filmhez mérten rikítóan savanyú alak. Annyit tudok a javára felhozni, hogy elégedettséget kelt, ahogy az önhitt – jó- vagy rosszindulatúan, de önhitt – szereplőket valamiként épp megleckézteti. 

A szuperhősruhát kivéve minden fantasy-elem Harry Potter-t kiált, és ezen nem segít, ha a hasonlóságot szóvá is teszik. A 7 főbűnt reprezentáló szörny komolyan vehetetlen CGI-gomolyag, amik simán illenének A Perzsia hercegébe, vagy A titánok harcába Liam Neeson-nal.

A drámainak szánt, Power Rangers-szerű pillanat, ahol Billy megosztja tesóival Shazam hatalmát, inkább csak elgondolás szintjén lelkesítő. Pedig a fordulat üzenetét szinte a szánkba repítik: a család, a "fivérek és nővérek" jelentik a legszentebb (legszuperebb) erőt a világon. Annyira nonszensz és semmiből jött, hogy muszáj mosolyogni tőle, igaz? Nem feltétlenül.

Kevés hiányzott volna, hogy ez a darab ne csak hangvételében legyen más a DCEU eddigi hozadékától. Bátrabb történetvezetéssel, és ha a görcsös poénkodásnál több hangsúlyt fektetnek a szereplők kidolgozására (főleg a főgonoszéra), akkor simán jó filmnek tartanám a Shazam!-et. De így, ahogy van, inkább egy izmosabb rutinmunka, ami majd talán a folytatására fog igazán beérni.

3/5-öt adok rá.