AZ ÉV CSALÓDÁSA! - A galaxis őrzői vol. 2.

Ezúttal szinte biztos kisebbségben leszek a véleményemmel, bárhogy vezetem elő, úgyhogy a közepén indítok: A galaxis őrzői 2. - nagybetűvel vagy anélkül - a tavasz egyik keményen lehangoló filmélménye, sőt talán legkiábrándítóbb hozománya volt a számomra.

Mereszthetnek rám bociszemeket a rajongók: ettől nagyobbat aligha csalódhattam volna egy jópofa kis kalandfilm folytatásában. A "Vol. 2." először még tetteti, mintha megtartaná az 1. rész erősségeit - kezdve a jófajta humorérzékkel. Mígnem Kurt Russel Egójának megérkeztével olyan kényelmetlen, retinát hasítóan cukrozott patetikusság teríti be az egész produkciót, amiből többé nincs menekvés. Se a sztori, se a karakterek számára.


Peter Quillt, azaz Star-Lordot és társait felbéreli Ayesha, egy vastörvényű, aranyozott bőrű nép (Egyiptom istenei?), a szuverének vezetője. Mordály egy apró stiklije miatt azonban drónflottát küldenek a megsemmisítésükre (Star Trek Beyond?). Az idegen felfedi, hogy ő Quill rég elveszett apja, Ego, és voltaképp egy planétának a humanoid kivetülése.

Régóta kereste fiát, hogy legyen a jobb keze és birodalmának örököse. Ám lassan leesik, hogy a fater szadista tömeggyilkos, aki sok száz bolygót készül a lénye újabb kivetüléseivé formázni - köztük a Földet. Mindeközben Mordály/Rocket és Groot épp Yonduval próbálnak megszökni, az ellene föllázadt banda fogságából. 


Szidtam a Marvelt, amiért vasmarokkal fojtja el projektjeinél a szerzői ötleteket. De most legelőször éppen hogy azt éreztem: ezúttal NEM kellett volna szabad kezet adniuk valakinek. Író-rendező James Gunn mindenben - dráma, sztoriszálak száma, látvány, etc. - rálicitál a széria kezdésére, melyet szintén ő felügyelt. Talán az csak szerencsés véletlen volt: Gunn annyira nem látja itt át, hogy mi-mire-milyen hatással van a tartalomban, hogy műve végig önmagát szabotálja el.

Kényelmetlenül éreztem magam szinte a teljes film alatt. Alig pislákol benne az a régi, velős humor, a lendület és az a stílusos profizmus, ami külön-külön jellemezte az Őrzőket. Csak a felszínen tűnik úgy, mintha a kapcsolataik egymással bonyolódnának, vagy hogy a családi háttereik előtérbe kerülnének. Igazából ezek sehová sem lyukadnak ki, csak mézesmadzagok, hogy odafigyeljünk: pontosan ugyanott tart az Őrzők élete és jelleme a végén, mint az elején.

Sokat tépelődtem, miért érzem ennyire rosszabbnak az új GotG-t a réginél. A "Vol. 2." egyértelműen a drámára, abban is főleg Star-Lord és apja kapcsolatára épít, közben a többiek háttere is elő-elővillan. Csakhogy itt minél fontosabb valami papíron, azt annál hamiskásabban kivitelezik, és ettől alapjaiban repedezik az összkép. Az elődnél még megvolt az egyensúly, a szereplők interakciói és megpróbáltatásai valódibbnak érződtek. Itt mindenki jó esetben 1 személyt ha talál, akivel normálisan tud kommunikálni egy rövid időre.

Kurt Russel és Chris Pratt az egyik legkétszínűbb egymásra találását adják elő, amit képregényfilmben idáig láttam! És ez korántsem a színészek hibája, ők jól teljesítenek! A dramaturgián esik orra az egész. Gunn a sztoriból, melyben Star-Lord szembenéz a származásával, egy, a nézőket érzelmileg zsaroló, ízléstelen mértékig butított és idillizált szappanoperát rittyent, ami ráadásul csurig van komputereffektekkel. Mesterségesnek éreztem mindent, amit látok és hallok. Persze mások mondhatnák erre, hogy így érzékeltetik, mennyire hazug az Ego kínálta idilli világ, amit Peternek kínálgat.

De az egésznek gyermeteg a tálalása! Csak a szuperhősfilmek tele vannak már isteni apák és tékozló fiúk kapcsolataival, és ez mind közül a legprimitívebb lefutású. Az isteni Egó 1 teljes jelentig győzött meg róla, hogy talán tényleg egy jófej öregember, aki átutazta a galaxist, hogy ráleljen elveszett gyermekére. Az egyetlen dologra, ami kedvesétől, Meredith-től megmaradt neki, mikor a Földön járt.

De amint belépnek a CGI-Olümposzra, egy 8 éves gyerek is kiszúrja, ahogy folyton ködösít, egyszer nem ad rendes válaszokat, és hogy egyetlen határozott "NEM!"-be kerülne csak az Őrzőknek átlátniuk, mi itt az ábra. Tátva maradt a szám attól, ahogy Quill-nek kámforrá válik az elemi valóságérzete! Egyszer hördül föl anyja emléke miatt, azután semmi! Önfeledten energialabdázik a faterjával, táncol Gamorával, és isteni örökségén ájuldozik. Egy érettebb vagy legalább kevésbé megalomán műben ezek jók lennének, de itt csak az olcsó melodráma tobzódásai.


És a többi szál ettől nem tud lélegzethez jutni. Nincs rendes ütemezés: az eleje kapkod, majd a teljes közepe vánszorog, nyilván azért, hogy mélyítsék a karaktereket, de sajnálom: fakézzel csinálják! Egy az, hogy a dráma túl sok, és túl hosszú ahhoz képest, mennyire érzelgős. Másik dolog, hogy a többieket pont akkor rántja el a cselekmény a saját jeleneteiktől, mikor már derengene a szereplő a tonnányi smink mögött.

Már épp kezdtem volna érdeklődni az iránt, ahogy Drax Mantis-nek - Egó empata neveltjének - mesél a családjáról, vagy, hogy Nebula részben joggal gyűlöli Gamorát, hisz valahányszor legyőzte őt, apjuk, Thanos (lásd: 1. rész) elvette az egyik szervét. Megkockáztatom, hogy Drax esete még valamiképp össze is csenghetne Egóéval abban, hogy ő milyen párja volt felesgének, illetve milyen apja volt a lányuknak. Apák és gyerekeik. A készítők ezeket a levegőben hagyják, pedig ott van az orruk előtt.


Kimondottan azt érzem, hogy a forgatókönyv húzza az időt. Ezért nem mondhat senki határozott NEM!-et a csapatból Ego vendégszeretetére, és ezért vesztegel Mordály Groot-tal egy másik helyszínen. Ego a kozmosz egyik legerősebb kreatúrája, élő bolygó és isteni entitás! Minek taktikázik ilyen sokat?! Hol bájvigyorral, hol az erejével csábítgatva fiát; ehhez képest csak úgy gondol egyet, bevágja a zsarnoki pózt, és mesmerizálja Peter a tervéhez!

Nekem ez a Smallville-sorozat Jor-Eljének zsarnoki hajlamát idézte föl, de annak esze, épkézláb terve és a jelenléte (mikor mégcsak a hangját mutatták) nélkül.

Hab a tortán, amikor Quill kezdi ugyanígy altatgatni Gamora gyanakvását a "gyönyörű" környezettel és a tánccal. Visszasírtam volna az idegelő civódásaikat, ha 1 perccel később nem kezdik újra. Egyikük felfogni, másikuk előadni képtelen, hogy mekkora veszélyben vannak.


Messze azt találtam a legérdekesebbnek, hogy Ayesha népe és Ego ellentétes szélsőségek, de éppoly destruktívak. Az Őrzőket üldöző szuverének egy ultramerev társadalom, míg az Őrzőket vendégül látó Egó a lehető legradikálisabb világhódító.

Az aranybőrű nép gyermekei keltetőkben születnek, észjárásuk és DNS-ük a közösség szolgálatára van trenírozva. Egó egymaga hagyott számtalan utódot hátra a galaxisban, de mindet megölte, mikor azok nem tudták használni az erejét. Mindkét ellenfél kiváltságos, de embertelen értékrenddel, amihez éppoly hajthatatlanul ragaszkodnak, bárki életét is kell feláldozniuk érte. Pl. mikor Egó bevallja, hogy ő ölte Quill anyját, amiért "a szerelmük hátráltatta őt a tervében."

Egó tervének se füle, se farka. Minden világon hagyott egy kis növényszerűséget, amit elvileg csak egy másik, véréből való istenemberrel tud aktiválni. Ám Quill félúton fölébred, így a terraformálások (Man of Steel?) elmaradnak, a bolygók nem válhatnak az ő lényének kiterjesztéseivé. És mindez Yondu egyetlen tanácsa miatt: "Én nem az agyamat használom." Ja, értem már! Quill megtörte az agykontrollt, mert a szívére hallgatott... és nem mert a pihent agyát - amit Ego aztán külön meg is bénított - immár teljesen kikapcsolta!

Szánalmas, mennyire nem tud elbánni a bolygóisten az Őrzőkkel. És erre nem mentség a neve, vagy hogy élve kell neki az egyikük. Egyik percben lazán agymossa fiát, másikban képtelen őt padlóra küldeni. Ja, hogy most már számít Egó kisded játékaira? És hogy nem veszi észre hamarabb, hogy Mordály és Groot egy házilag készült szuperbombával szórakoznak az agyvelejénél? Az ilyen vad ötletek akkor viccesek, ha a forgatókönyv működik, és a humor folyamatos vérfrissítést kap. Azt a vért a stáb máshova szivattyúzza el.

Quill ereje is igen furcsán működik: mikor összefeszülnek - emberi, isteni vagy épp Pacman-alakban -, a fiú ereje felér a gonosz apjáéval (Jedi visszatér?). De ha Egó meghal, az ő ereje is eltűnik. Mi? Egyszerűen épkézláb gondolatmenet nincs abban, ahogy az isteni erő itt működik. A legtöbb értelme annak a banális magyarázatnak volna, hogy Quill-nek sosem volt ereje, csak apja bolygóján automatikusan szert tett rá.

Yondu még az, akiről még szóvá tennék pár dolgot. A Quillt felnevelő, kék bőrű bandavezért a film erején felül konferálja föl hősnek. Inkább főhős, mint Star-Lord vagy Mordály. Már nem egyszerűen fölnevelte Quillt, hanem a kvázi őrangyalává lép elő.

1. Elrejtette a gonosz isten-apja elől, 
2. most pedig a megmentésére siet, 
3. szökés közben összehaverkodik az ifjú hős 1-2 barátjával, 
4. és feláldozza érte az életét a film utolsó harmadában (Új remény?). 

A rendező még tovább emeli Yondu alakját azzal, hogy a bandája azért lázad föl ellene, mert nem hajlandó Quillt elfogni, illetve azzal, hogy a zárójelenetben Quill hosszasan gyászolja a temetésén. Megint a túlérzelmeskedés. Bizonyos fokig ez a nevelőapa szerep még odaillő volna, hiszen Quill nemcsak azért lehet neki hálás, mert kisfiúként megmentette az életét. Yondu keze alatt lett belőle tehetséges tolvaj, aki aztán nevet csinálhatott magának a galaxisban. 

Kövezzetek meg érte, ha pocsék a humorérzékem, de az 1. rész vicceivel szemben a mostaniakon untam magam. Távolról sem olyan vicces és jópofa a produkció, mint ahogy hiszi magáról - ékes példák erre Mordály úgymond "hivatásos seggfej" benyögései, Drax sértegető kedvessége Mantis felé, vagy a "Sokkolóarc" név szajkózása. Nehezen kaparok össze 10 olyan poént, ami nemcsak taplóság, hanem tényleg szellemes kis csattanó volt. Legjobban talán David Hasselhoff cameója tetszett, amit Egó dühében ölt föl, amiért fia nem kér az intergalaktikus genocídiumából.

Érzem, hogy cáfolatok és szitkok tömkelegét fogom még kapni ezért a magánvéleményért, amit még arcátlanul indokolni is megpróbáltam. De mentségemre szóljon: kedveltem az eredeti Guardians of the Galaxyt 3 éve. Annak 1 árva erősségét nem örökíti át ténylegesen a folytatása. Képmutató módon kábítja közönségét egy nő 2 órás parasztvakító pávatánccal, amelyből ordít az őszinteség hiánya. A szálak, szereplők és motivációk épp kezdenének benne formát ölteni, míg végképp be nem kebelezi őket Egó, illetve az őt körbelengő szentimentalizmus.

A galaxis őrzői 2. része az én olvasatomban a Fantasztikus Négyes 2. része is lehetne. Önimádó másolómű, amely szórakoztató űreposznak hiszi magát, a cukormáz mögött viszont aranyszobrot állít egy stáb, stúdió és egy egész iparág túl nagyra nőtt egójának.

Szellem a héjban (Páncélba zárt szellem) {Ghost in the Shell}

Nem annyira rossz, de nagyon is feledhető sci-fi-akciófilm kerekedett a Paramount és a Dreamworks közös mangaadaptációjából. A 2017-es Ghost in the Shell nem hoz ugyan szégyent japán eredetijére - akár képregény, akár anime -, de annak filozófiai mélységét hiába keresnénk rajta. Helyette szokványos eredettörténetet kapunk Motoko Kusanagi őrnagyról, amely ugyan megfogja időnként a nézőt, de semmit olyan nem mutat, amit eddig ne láttunk volna, és történetéről erősen érződik a készítők bátortalansága. 

Az "Őrnagy" fedőnevű ügynök, Mira Killien a Hanka Robotics  fejlesztése, a 9-es Szekció nyomozója. Emberi agyat ültettek robotikus testbe: vannak reflexei, érzései, megérzései, értelme, de nincsenek emlékei, érzelmei is minimálisak. "Egy napon mindenki olyan lesz, mint ő." 
Egy napon azonban a Hanka tudósait valaki sorra elkezdi legyilkolni, és a tettest keresve lassan kiderül, hogy a Hanka átverte az Őrnagyot. Nem megmentették hajdan az életét, hanem elvették azt tőle, régi személyazonosságával és ember mivoltával együtt.

Masamune Shirou képregénye, a Ghost in the Shell Japán társadalmának gyakori technikafüggőségét illusztrálta ezzel a bizarr jövőképpel, amelyben gyakorlatilag már nincs is határ ember és gép között. Japánt egykor a fejlett technológia emelt gazdasági hatalommá, generációknak adott soha nem látott luxust és lehetőségeket. 

Mostanra Japán a kibernetika rabjává züllött: mindenütt ott a rikító csúcstechnika, egyre könnyebben elérhetők a különféle implantátumok és spéci tudatprogramok. Így aztán a rafináltabb kiberbűnözők már az ember puszta elméjét, tudását, emlékeit képesek ellopni, törölni és megmásítani. 

A 2017-es filmből hiányzik az ambíció és lelkierő, hogy erről a torz jövőképről eszmecserét folytasson. Feldobja a nehéz kérdéseket, aztán tétlenül hagyja, hogy a földön koppanjanak. Ez elsősorban egy akcióthriller, a jól bevált séma alapján kigondolva: 

• a kiválasztott profi harcosnak bevetésein nincs párja,
• ám egy nap rájön, hogy élete nem az, aminek addig hitte, 
• egy mimóza tudós csitítgatása ellenére fellázad a rendszer ellen, 
• kicsit az emlékei után bóklászik, 
• majd egy régi ismerősének halála után 
• elindul a lövöldözős leszámolásra a sztereotíp hataloméhes cégvezető ellen, 
• (aki a főhőst teremtő cég élgörénye is egyben),
• végül pedig - mint a szuperhősök - visszatér az új életéhez, hogy fenntartsa a rendet, és megvédje a város polgárait. 

Próbálok nem asszociálni a Robotzsarura...

Hollywood kifehérítési divatja helyett én csak a húzónév "szükségét" látom abban, hogy épp Scarlett Johannsont rakták egy japán animekarakter, Motoko Kusanagi bőrébe. Nem annyira a játéka tetszett, mint inkább az, hogy bele tudott illeszkedni a szerepbe: átjön a vászonról, ahogy a biomechanikus nő lassan felfedezi az emlékeit, a valódi személyazonosságát. 

Érdekes ötlet szerintem, hogy Mirát/Motokót technológiaellenes aktivistának tették meg az írók, akit bandájával együtt elrabolt és kiborgprototípussá konvertált a Hanka, akaratukon kívül téve őket azzá, amit a legjobban megvetettek. Érdekelt, hogy figyelemmel kísérjem, ahogy az Őrnagy lassan felfedezi Motoko Kusanagit, eljutva az egykor otthagyott édesanyjához, majd a bandája fészkéhez. 

A többi színész közül Pilou Asbæk és Takeshi Kitano teljesítményével voltam még elégedett. Elcsépelt ugyan, hogy a legtöbb zsarunak vagy más rendfenntartónak mindig van egy legjobb barátfélesége, ami az Őrnagy esetében Batou, az őszhajú macsó, aki tesz a szabályokra, és a saját feje után megy, mint Mira/Motoko. 

Sajnos külön dicsérni kell manapság azt is, hogy egy eurázsiai karakter nemcsak az első pár mondatát "löki" anyanyelvén, aztán meg végig az angolt "tolja" nekünk. Kitano figurája, Aramaki itt még csak mellékszereplő, de így is több jelenléte van, mint a film két antagonistájának együttvéve. 



Kiábrándítóan gyászos a rosszfiú-felhozatal. Nem ismerem annyira a mangát és az animét, hogy tudjam, ott ki ő, de itt béna volt és gyönge. Nem jött át a tragédia, hogy Motoko egykori barátjára, aki elrabolt társaikkal együtt szintén a Hanka kísérleti nyulai között végezte. ÉS még hozzá képest is röhejesen lapos a Hanka főnöke, Cutter is: ennek a mogorva, kapzsi, revolverszorongató seggfejnek messze az a legjobb pillanata, mikor kinyiffantják. 

Még egész okos mozzanat, hogy Motoko engedélyéhez köti Aramaki, hogy golyót röpítsen-e a Cutterbe. Valójában sose kellett az Őrnagy engedélye, hogy beavatkozzanak testébe és emberi énjének maradványaiba, így ezzel a gesztussal a férfi egyszerre kárpótolja Motokót, és ítélkezik vele közösen egy sokadik veszélyes bűnöző felett. "Megadom az engedélyt."

A metropolisz látványvilága modern, de steril. A neonfürdetett utcáktól a robotgésákon át a csövekkel megtömött mechaemberekig semmi nem több a kibervilág tartozékelemétől. Minden csak bizsu, nem pedig egy nagyobb, átfogóbb gondolatmenet fizikai leképzései. Ez az új Ghost in the Shell keresztje: nem mer alámerülni, lehatolni témája igazi fogas kérdéseiig, amikből néhányat Motoko is kénytelen föltenni magának, míg az igazság után nyomoz. 

Hol a határ egy ember és egy magát csak embernek gondoló antropoid között? Az ember legbelső valója tényleg csak az agya, amit elég ide-oda rakosgatni, és kikerülhetők a betegségek, esetleg maga a halál? Hogy hihetik polgári szabadságnak azt a világot, ahol minden, még az emlék és a gondolat is rendszerszinten hamisítható, cserélhető és tömeggyártható? 

A Ghost in the Shell-re egy 3/5-öt adok. Hihető másolata a manga-animének, de főhősével szemben nem is próbál saját önazonosságot találni, inkább sémákra támaszkodva próbál boldogulni. Időnként nagyon is szíven ragadja a néző igazságérzetét, de nincs elég élet és kreatív véna a forgatókönyv fémvázán belül. A szellem most nem tudott kiszabadulni a héjából.

Hupikék törpikék - Az elveszett falu

Két trágyahegy filmadaptáció után egy teljesen számítógép-animált törpmozival próbál a Sony minél több játékot rásózni a jó népre. Teszi ezt úgy, hogy Raja Gosnell "munkáinak" csak a leggyűlöltebb pontjait reformálta meg óvatosan:

• A való világot és köpet emberszereplőit dobták, helyette megduplázták a törpök közösségeit.

• A hupikék lények valamivel már jobban emlékeztetnek a klasszikus rajzfilm-béli külsejükre. (Most nem fogok azon siránkozni, hogy a régi, kézileg rajzolt mesék kihaltak Hollywood-ban.)

A tartalom végre egy törpkarakterre fókuszál, sőt elvétve - főleg a vége felé - már 1-2 érzelmi húrt is meg találhat pendíteni a nézőben. A mese főgonoszáról, Hókuszpókról is végre el tudták dönteni, mi a csudáért hajkurássza egy életen át a törpöket: varázshatalmat nyer belőlük, ha az üstjében megfőzi őket... mindegy.

Ennyit tudok elsőre Az elveszett falu javára írni, de már ez elviselhetőbbé teszi elődeitől.

Ha átrágjuk magunkat az infantilis bevezetőn és sok-sok időhúzó utazásos jeleneten, maga a történet még érdekes is lehetne a maga kaliberén. Törpilla, Aprajafalva egyetlen leánytörpje úgy érzi, sosem fog teljesen beilleni a törpök közé, főleg, mivel neki nincs domináns, névadó személyiségjegye.

Így mikor ő, Okoska, Törperős és Ügyifogyi egy másik törpfalura bukkannak a Tiltott Rengeteg szélén, úgy érzi, saját hovatartozását is megtalálta. Nem is olyan nehéz így éreznie, mikor a faluban mindenki lány, sőt fiúkról mégcsak nem is hallottak.


Alighanem épp az 1 db lánytörp ellentmondását volt hivatott kimagyarázni Törpilla eredetsztorija, amit én a mesemítosz legérdekesebb részletének tartok.

Törpillát a feketemágus Gargamel/Hókuszpók teremtette egyszerű agyagból, hogy a törpök közé épülve elvezesse őt Aprajafalvához. Ám a leleplezett kémből Törppapa, a falu főnöke ellen-varázslattal jóindulatú törpöt csinált; innen ered Törpilla sárga haja is.

Nos, Az elveszett faluban Hókusznak nincs kedve a visszaváltoztatásával bajlódni. Nyíltan kimondja, hogy Törpilla bármit is csinál, azzal "igazi papája" malmára hajtja a vizet - bizonyítja ezt, hogy az ő hibájából talált rá az új falura. Ez a számos részlet egyike, ami egyszerűen átgondolatlanul hever a filmben.

Ellenben az tetszett, hogy Törpillát a kétség nem hirtelen, melodrámával, hanem csak szép apránként mardossa:

• Aprajafalván még elhessegeti, ha szóba kerül, miként született;
• aztán ez a nyílt titok újra meg újra fölmerül;
• még a lányfaluban is rosszallást vált ki, ahol olyan barátságosan fogadták,
• és csak miután Hókusz elrabolta az egész falut, rogy térdre a fájdalomtól.

Pihent fejjel izgalmasabb forgatókönyvet hoztam volna össze, mint amit ennél a filmnél összedobtak. Az elveszett falu terjengős, sokáig unalmas ugrándozás, csillámporos felfedezőtúra, amin a kisgyereknek elvileg ámuldoznia kellene. Törpilla belső konfliktusa túl későn jön elő, akkor is alig kaparja a felszínt, közben az írók még azt a 2-3 szálat se varrják el tisztességesen, amit vállaltak. Ambíció- és kreatív inputhiánnyal küszködik a film, amiről ordít a Sony gerinctelen gyávasága. FÉLNEK egy okos mesefilmtől, ezért nem hagyják a tartalomnak, hogy valami kis belső logika legyen benne! 

Semmit se kezdtek vele, hogy Törpillának immár 2 apafigurájának is ellent mondott. Pedig Törpillának ezen a verzióján tényleg látni azt, hogy van lelkiismerete. "Máris túl sok kárt okoztam." Aprajafalván boldog volt, de nem érezte magát teljes értékűnek, pedig ott volt neki Törppapa. Majd az új faluban lelt boldogsága is odavész, mikor Hókuszpók elfogja társait - köztük magát Törppapát - és a lánytörpöket. Ez a párhuzam ott hevert a készítők orra előtt, de csak arra tellett tőlük, hogy mindkét varázslót idiótává züllesszék - egyikük a bamba idióta, másikuk az áriázó idióta.


Értelmét nem látom, mi a frászért titkolja el Törpilla, hogy tudomást szereztek egy testvérfaluról, amely egyébként veszélyben forog a gonosz varázsló miatt. Nem úgy logikus, hogy megbeszélik, és expedíciót küldenek a térkép jelezte vidékre? Törppapában itt az égvilágon semmit nem találni, ami miatt tisztelni való vagy bölcs apafigura lehetne. Csupán egy gügyögő balfácán, akinél még az önimádó, "stopgolyóit" dobáló, sajtot a gatyájában érlelő (?!?!!) Hókuszpóknak is több esze van. 

Újabb letaposott lehetőség a nagy önfeláldozás a film tetőpontjánál. Fogalmam sincs, honnét jöhetett az az ötlet, hogy Törpilla teste - annak agyageredete miatt??? - elnyeli az energiát. Az már tetszetős, ahogy Törpilla ezt kiaknázza, eljátszva az árulót, és Hókuszpók ellen fordítva varázserejét. 

Leghatásosabb pillanata az egész műnek, mikor a döbbent törpök látják az agyaggá visszaroskadt Törpilla földi maradványait. És akkor az írók sokadszor is a középső ujjukat mutatják nekünk, az elképzelhető legcsöpögősebb, legérdemtelenebb zárást adva a történetnek. A gyászmenetben a sok-sok törp könnyei varázsszikrává lesznek, és életre keltik Törpillát! Legalább 3 generáció rajongóit köpik arcon ezzel az igénytelenül trehány befejezéssel, amiben épphogy a kreatív fantázia hiányzik totálisan.

Egy ideális világban, elhivatott alkotókkal készülhetett volna bátor és okos történet a főszereplő magára találásáról. Mi lett volna pl. ha Törpilla tényleg akaratlanul is segíti Hókuszpókot, és azután még vissza is vedlik titokban az áruló kémmé, aki volt? Ha egyszerre játssza el az új és megint a régi faluja bizalmát, előbb akaratlanul, majd szándékosan? Az a nem létező film föltehetné a kérdést: vajon Törpilla tényleg csak jól sikerült törpmásolat, aki a jó és rossz mágia ide-oda rángat jó és rossz ál-személyiség között? Nem volna érdekes, ha Törpilla előbb jó, majd rossz törpként fedezi föl önmagát, és így válik különlegessé, ahogy a végén dünnyögik róla a többiek? 

Ennyire "törperős" gondolatokat túl meredek volna várni Az elveszett falutól, vagy egyáltalán a márkanévsajtoló Hollywood-tól. A fő dicséret, amit az idei Hupikék törpikék érdemel, hogy nem lett az a végbéltermék, mint a gosnell-i dilógia. Kis lépés ez a tartalmi minőség számára, de óriási a pénzéhes Sony Pictures számára.

2/5-öt adok rá.

Power Rangers (2017)

Bármiért is támasztotta fel a Lionsgate a 90-es évek TV-sorozatát, az új Power Rangers vajmi keveset öregbíti a márkanév jóhírét. Mnt más új feldolgozások, amiknek saját identitása, ez a darab sem tudja eldönteni, kinek készült elsősorban. Újra akarja álmodni a TV-show gyermeteg mítoszát, új nézőrétegeket akar bevonni, ezért mindent elölről kezdve, a nulláról kísérli meg felépíteni a PR-univerzumot. Ehhez képest egy megalkuvó hasas-ugrás kerekedik belőle: stílusa-tónusa nem egységes, szabályaiban nem összefüggő, látványában minden, csak nem innovatív. 

Nézzük csak ezt az "újraálmodott" premisszát: 65 millió évvel ezelőtt (?!?!) Zordon, a Vörös Ranger és csapata életük árán megvédték a Zeo Kristályt Rita Repulsától, az áruló Zöld Ranger-től. Eltűnése előtt Zordon az 5 Erőérmét azon a hegyen rejtette el, mely ma Angel Grove kisvárosa mellett van. Mikor 5 problémás tinédzser rábukkan az érmékre, szupererőkre tesznek szert, és Zordont rátalálva megkapják életük feladatát: meg kell, hogy védjék a Zeo Kristályt és a világot a feltámadt Ritától.

Nem hiszem, hogy akár a sorozat rajongóit, akár az ismerkedőket boldoggá tenné ez a reboot. A rajongók nem fognak elég Power Rangers-cuccot - szörnyek elleni akciót és ranger-fegyvereket - találni benne. A szélesebb közönség pedig nem fog tudni mit kezdeni az átgondolatlan alibisztorival és a sok kozmetikázás után is vérszegény karakterekkel.

Olyan aránytalan a film szerkezete, mintha tesiórán a diák a fél sportpályán hátrálva futna csak neki, hogy átugorjon egy pocsolyát. A 2/3-a bevezető a Power Ranger-csapat létrejöttéről, de a tényleges Power Ranger-ek nélkül. Aztán, a hosszú-hosszú és triviális felvezető körök után jön az összecsapott bevetés. Ennek során tanulják meg hőseink a kötelező filozófia-morzsát, előkészítve a terepet egy reménybeli folytatásnak.


Azonnal a Zöld Lámpás post-credit jelenete ugrik be az itteni utolsó utáni jelenetről: míg amott egy zöld lámpásból válik gonosz sárga lámpás, addig emitt meg a bukott zöld ranger, Rita leendő utódára célozgatnak. Az is rájátszik amúgy a hasonlatra, hogy épp a sárga ranger "juttatja eszébe" a bukott zöld ranger-nek az ifjúkori önmagát.


Nem vagyok mérges az új Power Rangersre. Ha már újragondolják ezt a papírmasé univerzumot, tegyék éretten. A ranger-eket sikerült is picit földhözragadtabbra faragni. A fiatal színészeken látni az igyekezetet.

Elizabeth Banks csúcsra járatva pörög Rita Repulsaként. Még az az elég egyszerű üzenet, amit az 5 tini megtanul a világmegmentő diadalhoz, is egész okos gondolat: a jó csapatmunkához meg kell nyílni. Ismerjük be a hibáinkat magunknak és egymásnak, mert így tudjuk jobban érteni egymást, és összedolgozni. Szó szerint összehangolni kell megtanulniuk a gondolkodásukat, hogy a bennük rejlő lehetőségeket felszínre hozzák. Már ez így fényévekkel komolyabban vehető üzenet, mint a 95-ös Power Rangers-ből "A Nagy Erővel bármi lehetséges"-zagyvaság. 

De ezt a tanulságot nem érdemli ki a film az ezernyi történetlyuk, és a cérnavékony dráma miatt. Untam a szereplők hátterét! Persze, sok idő megy el rá, hogy a ranger-ek egymást megismerjék - ahogy a nézők is -, de ettől még nem lesznek érdekes vagy leleményes alakok. Egyikük mesterséges problémájával se tudok azonosulni, ellenben pókerlaposztáshoz hasonlít, ahogy az írók kivetnek 1-1 ranger-nek 1 db jellemvonást és 1 db háttérinfót:

1. Jason csenevész fociirányító, a csapat vezére;
2. Billy autista géniusz, aki apjával régen a bányába kirándult;
3. Kimberly unott világszépe, aki egy barinőjéről bizalmas szelfit tett közzé;
4. Trini antiszociális vadóc;
5. Zack pedig felelőtlen szájhős, aki csak a súlyos beteg anyja miatt aggódik.

Sakkbábuknak is van ennyi jellegzetességük.

A ranger-ek csak egyszerre tudnak alakot váltani - kivéve Billy röpke morph-ját félúton -, és külön-külön nullák Ritával szemben. Ez nem csapatmunka. A ranger-ek botlásai nem tanulási lépcsőfokok, mégcsak nem is jópofák (főleg nem Zack magán-bikalovaglása a Mastodonnal). A film képtelen helyén kezelni a dilemma természetét és súlyát, hogy vadidegen tiniknek kell 1-2 nap alatt harci csapattá kovácsolódni, érdemi tapasztalatok vagy önismeret híján. Utoljára talán a Sailor Moon-mangában láttam, hogy ennyire nem harcosnak való tinik ennyire kapkodva biflázzák, hogyan kell a semmiből jött szupererővel szörnyeket tángálniuk. 

Zordont ki nem állhatom ebben a movie-ban. Semmit nem látok rajta egy néhai vezér jegyeiből, mentorfigurának gyalázatos. Rossz nézni, ahogy a ranger-jelöltek küszködnek, közben néha egy önhitt hajcsár ugráltatja és arrogánsan bírálja őket. Ahogy a ranger-ek tanulását, úgy azt se látom folyamatnak, ahogy Zordon megtanul bízni utódaiban. Inkább csak fellélegzünk, mikor Jason végre a képébe vágja: "A csapata halott!", és megmosolyogjuk, ahogy feléleszti a Rita által megölt Billyt. "Csak 1 jöhet vissza." Vissza, de honnét? A halálból?? Zordon a másvilágról beszél Jason-ékhez a fali monitoron keresztül? 

Ennyit a tanulásról.

Az utolsó harmadra végül a maradék értelme is eltűnik a filmnek. Mégha az újratervezett zordok külsejével meg is barátkozik a néző, egy álmosabb Transformers-utánzattá züllik a végső csata. Tőlünk nézőktől márcsak Jasonék tudják kevésbé felmérni, hogy mit tudnak ezek a derék dinozordok. Annyi derül ki róluk, hogy a rendszerük valamivel a ranger-ek gerincéhez tapad, így az ő mozgásuk a zordok mozgása lesz. Felteszem, az ágyúk meg a többi fegyver már a műszerfal extrái.

Az új hozzátoldás, miszerint Rita ex-ranger, arasznyit se teszi őt többé a hagyományos "gonosz boszi" sztereotípiájától. Rita az, aki miatt leginkább úgy éreztem, mintha a Sailor Moon-ba teleportáltunk volna (akár manga, akár anime). Mint abban a fantáziavilágban Beryl királynő, Rita varázslónő is egy bolygót elpusztítani képes kristályt keres, szörnyeket hív elő a semmiből, akik felfordulást okoznak, míg a tinihősök meg nem érkeznek. De vannak ám Ritának egyéni furcsaságai is:

1. valami ismeretlen okból olajat iszik aranyat eszik;
2. simán meggyilkol néhány helyi lakost, de
3. nem mészárolja le a ranger-eket, miután megtudja a Zeo Kristály hollétét; 
4. majd hektárnyi aranymasszából kiformázza Goldárt, a fő szörnyszolgáját. 

Virít a bóvliversenyben a Megazord. Kifejezetten rondán néz ki, ráadásul a kollektíven gödörbe bukó ranger-ek puszta hite hozza létre, véletlenül. A csata után az előmerészkedő tömegek nemcsak, hogy nem rémülnek meg tőle, de mind egyszerre kezdik iPhone-nal fényképezni. És ami még külön dob a fémdög renoméján: a ranger-ek a csípőjét riszálva ünnepelnek, az égő utca közepén! Ezt még a TV-sorozat, a játékreklámok alfája és omegája sem engedte meg magának!
Habár mit is várok egy olyan film humorérzékétől, ami szerint vicces, ha egy tinédzser összekeveri egy bika péniszét a tehéntőggyel...?


Gyanítom, hogy Zack Snyder Man of Steel-je inspirálta a páncélok és a zordok újratervezését. Mindenek előtt viszont a Megazord küllemét sikerült minden téren elrontaniuk. Nemcsak azért sajnálom, mert a TV-show miniatűrjei százszor mutatósabbak, hanem mert éppen a Megazord kapcsán fordul elő az egyetlen olyan perc, hogy a ranger-ektől valóban összehangolt csapatmunkát látunk. Itt az óriásrobotban mindenki marad a dinozordos pilótafülkéjében, ahonnét ki-ki a maga testrészét kell, hogy mozgassa. Végre, megint egy frappáns ötlet, erre pont ezt temeti a film legmélyebbre az aranykomposztba.

A 2017-es Power Rangers az átlagos tinidráma és egy átlagos TV-show-epizód összeillesztése. Minden infantilizmusa mellett is a sorozatnak volt egy jellegzetes stílusa, ami nélkül az új változat ugyanúgy válik színtelenné, akár a DC-képregényfilmek. Nincs elég szív, logika és kreativitás benne, így ezek összekapcsolódni se tudnak összefüggő egésszé. Ugyanakkor így is több jó ötlet és emberség került bele, mint bármely eddigi Power Rangers- vagy akár Transformers-moziba. Azok mind pofátlanul ostoba játékreklámfilmek, elejüktől végükig. Ezt viszont inkább csak a zordok harcánál éreztem annak. 

Nyugodt szívvel adom meg a 2/5-öt az új Power Rangers-re. Nem érdekel, mennyire a játékeladásért teremtették a franchise-t: minden mese megérdemli, hogy emberszabású írók, tervezők és producerek injekciózzanak valódi életet és értelmet beléjük.