Szellem a héjban (Páncélba zárt szellem) {Ghost in the Shell}

Nem annyira rossz, de nagyon is feledhető sci-fi-akciófilm kerekedett a Paramount és a Dreamworks közös mangaadaptációjából. A 2017-es Ghost in the Shell nem hoz ugyan szégyent japán eredetijére - akár képregény, akár anime -, de annak filozófiai mélységét hiába keresnénk rajta. Helyette szokványos eredettörténetet kapunk Motoko Kusanagi őrnagyról, amely ugyan megfogja időnként a nézőt, de semmit olyan nem mutat, amit eddig ne láttunk volna, és történetéről erősen érződik a készítők bátortalansága. 

Az "Őrnagy" fedőnevű ügynök, Mira Killien a Hanka Robotics  fejlesztése, a 9-es Szekció nyomozója. Emberi agyat ültettek robotikus testbe: vannak reflexei, érzései, megérzései, értelme, de nincsenek emlékei, érzelmei is minimálisak. "Egy napon mindenki olyan lesz, mint ő." 
Egy napon azonban a Hanka tudósait valaki sorra elkezdi legyilkolni, és a tettest keresve lassan kiderül, hogy a Hanka átverte az Őrnagyot. Nem megmentették hajdan az életét, hanem elvették azt tőle, régi személyazonosságával és ember mivoltával együtt.

Masamune Shirou képregénye, a Ghost in the Shell Japán társadalmának gyakori technikafüggőségét illusztrálta ezzel a bizarr jövőképpel, amelyben gyakorlatilag már nincs is határ ember és gép között. Japánt egykor a fejlett technológia emelt gazdasági hatalommá, generációknak adott soha nem látott luxust és lehetőségeket. 

Mostanra Japán a kibernetika rabjává züllött: mindenütt ott a rikító csúcstechnika, egyre könnyebben elérhetők a különféle implantátumok és spéci tudatprogramok. Így aztán a rafináltabb kiberbűnözők már az ember puszta elméjét, tudását, emlékeit képesek ellopni, törölni és megmásítani. 

A 2017-es filmből hiányzik az ambíció és lelkierő, hogy erről a torz jövőképről eszmecserét folytasson. Feldobja a nehéz kérdéseket, aztán tétlenül hagyja, hogy a földön koppanjanak. Ez elsősorban egy akcióthriller, a jól bevált séma alapján kigondolva: 

• a kiválasztott profi harcosnak bevetésein nincs párja,
• ám egy nap rájön, hogy élete nem az, aminek addig hitte, 
• egy mimóza tudós csitítgatása ellenére fellázad a rendszer ellen, 
• kicsit az emlékei után bóklászik, 
• majd egy régi ismerősének halála után 
• elindul a lövöldözős leszámolásra a sztereotíp hataloméhes cégvezető ellen, 
• (aki a főhőst teremtő cég élgörénye is egyben),
• végül pedig - mint a szuperhősök - visszatér az új életéhez, hogy fenntartsa a rendet, és megvédje a város polgárait. 

Próbálok nem asszociálni a Robotzsarura...

Hollywood kifehérítési divatja helyett én csak a húzónév "szükségét" látom abban, hogy épp Scarlett Johannsont rakták egy japán animekarakter, Motoko Kusanagi bőrébe. Nem annyira a játéka tetszett, mint inkább az, hogy bele tudott illeszkedni a szerepbe: átjön a vászonról, ahogy a biomechanikus nő lassan felfedezi az emlékeit, a valódi személyazonosságát. 

Érdekes ötlet szerintem, hogy Mirát/Motokót technológiaellenes aktivistának tették meg az írók, akit bandájával együtt elrabolt és kiborgprototípussá konvertált a Hanka, akaratukon kívül téve őket azzá, amit a legjobban megvetettek. Érdekelt, hogy figyelemmel kísérjem, ahogy az Őrnagy lassan felfedezi Motoko Kusanagit, eljutva az egykor otthagyott édesanyjához, majd a bandája fészkéhez. 

A többi színész közül Pilou Asbæk és Takeshi Kitano teljesítményével voltam még elégedett. Elcsépelt ugyan, hogy a legtöbb zsarunak vagy más rendfenntartónak mindig van egy legjobb barátfélesége, ami az Őrnagy esetében Batou, az őszhajú macsó, aki tesz a szabályokra, és a saját feje után megy, mint Mira/Motoko. 

Sajnos külön dicsérni kell manapság azt is, hogy egy eurázsiai karakter nemcsak az első pár mondatát "löki" anyanyelvén, aztán meg végig az angolt "tolja" nekünk. Kitano figurája, Aramaki itt még csak mellékszereplő, de így is több jelenléte van, mint a film két antagonistájának együttvéve. 



Kiábrándítóan gyászos a rosszfiú-felhozatal. Nem ismerem annyira a mangát és az animét, hogy tudjam, ott ki ő, de itt béna volt és gyönge. Nem jött át a tragédia, hogy Motoko egykori barátjára, aki elrabolt társaikkal együtt szintén a Hanka kísérleti nyulai között végezte. ÉS még hozzá képest is röhejesen lapos a Hanka főnöke, Cutter is: ennek a mogorva, kapzsi, revolverszorongató seggfejnek messze az a legjobb pillanata, mikor kinyiffantják. 

Még egész okos mozzanat, hogy Motoko engedélyéhez köti Aramaki, hogy golyót röpítsen-e a Cutterbe. Valójában sose kellett az Őrnagy engedélye, hogy beavatkozzanak testébe és emberi énjének maradványaiba, így ezzel a gesztussal a férfi egyszerre kárpótolja Motokót, és ítélkezik vele közösen egy sokadik veszélyes bűnöző felett. "Megadom az engedélyt."

A metropolisz látványvilága modern, de steril. A neonfürdetett utcáktól a robotgésákon át a csövekkel megtömött mechaemberekig semmi nem több a kibervilág tartozékelemétől. Minden csak bizsu, nem pedig egy nagyobb, átfogóbb gondolatmenet fizikai leképzései. Ez az új Ghost in the Shell keresztje: nem mer alámerülni, lehatolni témája igazi fogas kérdéseiig, amikből néhányat Motoko is kénytelen föltenni magának, míg az igazság után nyomoz. 

Hol a határ egy ember és egy magát csak embernek gondoló antropoid között? Az ember legbelső valója tényleg csak az agya, amit elég ide-oda rakosgatni, és kikerülhetők a betegségek, esetleg maga a halál? Hogy hihetik polgári szabadságnak azt a világot, ahol minden, még az emlék és a gondolat is rendszerszinten hamisítható, cserélhető és tömeggyártható? 

A Ghost in the Shell-re egy 3/5-öt adok. Hihető másolata a manga-animének, de főhősével szemben nem is próbál saját önazonosságot találni, inkább sémákra támaszkodva próbál boldogulni. Időnként nagyon is szíven ragadja a néző igazságérzetét, de nincs elég élet és kreatív véna a forgatókönyv fémvázán belül. A szellem most nem tudott kiszabadulni a héjából.