Ezúttal szinte biztos kisebbségben leszek a véleményemmel, bárhogy vezetem elő, úgyhogy a közepén indítok: A galaxis őrzői 2. - nagybetűvel vagy anélkül - a tavasz egyik keményen lehangoló filmélménye, sőt talán legkiábrándítóbb hozománya volt a számomra.
Mereszthetnek rám bociszemeket a rajongók: ettől nagyobbat aligha csalódhattam volna egy jópofa kis kalandfilm folytatásában. A "Vol. 2." először még tetteti, mintha megtartaná az 1. rész erősségeit - kezdve a jófajta humorérzékkel. Mígnem Kurt Russel Egójának megérkeztével olyan kényelmetlen, retinát hasítóan cukrozott patetikusság teríti be az egész produkciót, amiből többé nincs menekvés. Se a sztori, se a karakterek számára.
Peter Quillt, azaz Star-Lordot és társait felbéreli Ayesha, egy vastörvényű, aranyozott bőrű nép (Egyiptom istenei?), a szuverének vezetője. Mordály egy apró stiklije miatt azonban drónflottát küldenek a megsemmisítésükre (Star Trek Beyond?). Az idegen felfedi, hogy ő Quill rég elveszett apja, Ego, és voltaképp egy planétának a humanoid kivetülése.
Régóta kereste fiát, hogy legyen a jobb keze és birodalmának örököse. Ám lassan leesik, hogy a fater szadista tömeggyilkos, aki sok száz bolygót készül a lénye újabb kivetüléseivé formázni - köztük a Földet. Mindeközben Mordály/Rocket és Groot épp Yonduval próbálnak megszökni, az ellene föllázadt banda fogságából.
Szidtam a Marvelt, amiért vasmarokkal fojtja el projektjeinél a szerzői ötleteket. De most legelőször éppen hogy azt éreztem: ezúttal NEM kellett volna szabad kezet adniuk valakinek. Író-rendező James Gunn mindenben - dráma, sztoriszálak száma, látvány, etc. - rálicitál a széria kezdésére, melyet szintén ő felügyelt. Talán az csak szerencsés véletlen volt: Gunn annyira nem látja itt át, hogy mi-mire-milyen hatással van a tartalomban, hogy műve végig önmagát szabotálja el.
Kényelmetlenül éreztem magam szinte a teljes film alatt. Alig pislákol benne az a régi, velős humor, a lendület és az a stílusos profizmus, ami külön-külön jellemezte az Őrzőket. Csak a felszínen tűnik úgy, mintha a kapcsolataik egymással bonyolódnának, vagy hogy a családi háttereik előtérbe kerülnének. Igazából ezek sehová sem lyukadnak ki, csak mézesmadzagok, hogy odafigyeljünk: pontosan ugyanott tart az Őrzők élete és jelleme a végén, mint az elején.
Sokat tépelődtem, miért érzem ennyire rosszabbnak az új GotG-t a réginél. A "Vol. 2." egyértelműen a drámára, abban is főleg Star-Lord és apja kapcsolatára épít, közben a többiek háttere is elő-elővillan. Csakhogy itt minél fontosabb valami papíron, azt annál hamiskásabban kivitelezik, és ettől alapjaiban repedezik az összkép. Az elődnél még megvolt az egyensúly, a szereplők interakciói és megpróbáltatásai valódibbnak érződtek. Itt mindenki jó esetben 1 személyt ha talál, akivel normálisan tud kommunikálni egy rövid időre.
Mereszthetnek rám bociszemeket a rajongók: ettől nagyobbat aligha csalódhattam volna egy jópofa kis kalandfilm folytatásában. A "Vol. 2." először még tetteti, mintha megtartaná az 1. rész erősségeit - kezdve a jófajta humorérzékkel. Mígnem Kurt Russel Egójának megérkeztével olyan kényelmetlen, retinát hasítóan cukrozott patetikusság teríti be az egész produkciót, amiből többé nincs menekvés. Se a sztori, se a karakterek számára.
Peter Quillt, azaz Star-Lordot és társait felbéreli Ayesha, egy vastörvényű, aranyozott bőrű nép (Egyiptom istenei?), a szuverének vezetője. Mordály egy apró stiklije miatt azonban drónflottát küldenek a megsemmisítésükre (Star Trek Beyond?). Az idegen felfedi, hogy ő Quill rég elveszett apja, Ego, és voltaképp egy planétának a humanoid kivetülése.
Régóta kereste fiát, hogy legyen a jobb keze és birodalmának örököse. Ám lassan leesik, hogy a fater szadista tömeggyilkos, aki sok száz bolygót készül a lénye újabb kivetüléseivé formázni - köztük a Földet. Mindeközben Mordály/Rocket és Groot épp Yonduval próbálnak megszökni, az ellene föllázadt banda fogságából.
Szidtam a Marvelt, amiért vasmarokkal fojtja el projektjeinél a szerzői ötleteket. De most legelőször éppen hogy azt éreztem: ezúttal NEM kellett volna szabad kezet adniuk valakinek. Író-rendező James Gunn mindenben - dráma, sztoriszálak száma, látvány, etc. - rálicitál a széria kezdésére, melyet szintén ő felügyelt. Talán az csak szerencsés véletlen volt: Gunn annyira nem látja itt át, hogy mi-mire-milyen hatással van a tartalomban, hogy műve végig önmagát szabotálja el.
Kényelmetlenül éreztem magam szinte a teljes film alatt. Alig pislákol benne az a régi, velős humor, a lendület és az a stílusos profizmus, ami külön-külön jellemezte az Őrzőket. Csak a felszínen tűnik úgy, mintha a kapcsolataik egymással bonyolódnának, vagy hogy a családi háttereik előtérbe kerülnének. Igazából ezek sehová sem lyukadnak ki, csak mézesmadzagok, hogy odafigyeljünk: pontosan ugyanott tart az Őrzők élete és jelleme a végén, mint az elején.
Sokat tépelődtem, miért érzem ennyire rosszabbnak az új GotG-t a réginél. A "Vol. 2." egyértelműen a drámára, abban is főleg Star-Lord és apja kapcsolatára épít, közben a többiek háttere is elő-elővillan. Csakhogy itt minél fontosabb valami papíron, azt annál hamiskásabban kivitelezik, és ettől alapjaiban repedezik az összkép. Az elődnél még megvolt az egyensúly, a szereplők interakciói és megpróbáltatásai valódibbnak érződtek. Itt mindenki jó esetben 1 személyt ha talál, akivel normálisan tud kommunikálni egy rövid időre.
Kurt Russel és Chris Pratt az egyik legkétszínűbb egymásra találását adják elő, amit képregényfilmben idáig láttam! És ez korántsem a színészek hibája, ők jól teljesítenek! A dramaturgián esik orra az egész. Gunn a sztoriból, melyben Star-Lord szembenéz a származásával, egy, a nézőket érzelmileg zsaroló, ízléstelen mértékig butított és idillizált szappanoperát rittyent, ami ráadásul csurig van komputereffektekkel. Mesterségesnek éreztem mindent, amit látok és hallok. Persze mások mondhatnák erre, hogy így érzékeltetik, mennyire hazug az Ego kínálta idilli világ, amit Peternek kínálgat.
De az egésznek gyermeteg a tálalása! Csak a szuperhősfilmek tele vannak már isteni apák és tékozló fiúk kapcsolataival, és ez mind közül a legprimitívebb lefutású. Az isteni Egó 1 teljes jelentig győzött meg róla, hogy talán tényleg egy jófej öregember, aki átutazta a galaxist, hogy ráleljen elveszett gyermekére. Az egyetlen dologra, ami kedvesétől, Meredith-től megmaradt neki, mikor a Földön járt.
De amint belépnek a CGI-Olümposzra, egy 8 éves gyerek is kiszúrja, ahogy folyton ködösít, egyszer nem ad rendes válaszokat, és hogy egyetlen határozott "NEM!"-be kerülne csak az Őrzőknek átlátniuk, mi itt az ábra. Tátva maradt a szám attól, ahogy Quill-nek kámforrá válik az elemi valóságérzete! Egyszer hördül föl anyja emléke miatt, azután semmi! Önfeledten energialabdázik a faterjával, táncol Gamorával, és isteni örökségén ájuldozik. Egy érettebb vagy legalább kevésbé megalomán műben ezek jók lennének, de itt csak az olcsó melodráma tobzódásai.
És a többi szál ettől nem tud lélegzethez jutni. Nincs rendes ütemezés: az eleje kapkod, majd a teljes közepe vánszorog, nyilván azért, hogy mélyítsék a karaktereket, de sajnálom: fakézzel csinálják! Egy az, hogy a dráma túl sok, és túl hosszú ahhoz képest, mennyire érzelgős. Másik dolog, hogy a többieket pont akkor rántja el a cselekmény a saját jeleneteiktől, mikor már derengene a szereplő a tonnányi smink mögött.
Már épp kezdtem volna érdeklődni az iránt, ahogy Drax Mantis-nek - Egó empata neveltjének - mesél a családjáról, vagy, hogy Nebula részben joggal gyűlöli Gamorát, hisz valahányszor legyőzte őt, apjuk, Thanos (lásd: 1. rész) elvette az egyik szervét. Megkockáztatom, hogy Drax esete még valamiképp össze is csenghetne Egóéval abban, hogy ő milyen párja volt felesgének, illetve milyen apja volt a lányuknak. Apák és gyerekeik. A készítők ezeket a levegőben hagyják, pedig ott van az orruk előtt.
Kimondottan azt érzem, hogy a forgatókönyv húzza az időt. Ezért nem mondhat senki határozott NEM!-et a csapatból Ego vendégszeretetére, és ezért vesztegel Mordály Groot-tal egy másik helyszínen. Ego a kozmosz egyik legerősebb kreatúrája, élő bolygó és isteni entitás! Minek taktikázik ilyen sokat?! Hol bájvigyorral, hol az erejével csábítgatva fiát; ehhez képest csak úgy gondol egyet, bevágja a zsarnoki pózt, és mesmerizálja Peter a tervéhez!
Nekem ez a Smallville-sorozat Jor-Eljének zsarnoki hajlamát idézte föl, de annak esze, épkézláb terve és a jelenléte (mikor mégcsak a hangját mutatták) nélkül.
Hab a tortán, amikor Quill kezdi ugyanígy altatgatni Gamora gyanakvását a "gyönyörű" környezettel és a tánccal. Visszasírtam volna az idegelő civódásaikat, ha 1 perccel később nem kezdik újra. Egyikük felfogni, másikuk előadni képtelen, hogy mekkora veszélyben vannak.
Messze azt találtam a legérdekesebbnek, hogy Ayesha népe és Ego ellentétes szélsőségek, de éppoly destruktívak. Az Őrzőket üldöző szuverének egy ultramerev társadalom, míg az Őrzőket vendégül látó Egó a lehető legradikálisabb világhódító.
Az aranybőrű nép gyermekei keltetőkben születnek, észjárásuk és DNS-ük a közösség szolgálatára van trenírozva. Egó egymaga hagyott számtalan utódot hátra a galaxisban, de mindet megölte, mikor azok nem tudták használni az erejét. Mindkét ellenfél kiváltságos, de embertelen értékrenddel, amihez éppoly hajthatatlanul ragaszkodnak, bárki életét is kell feláldozniuk érte. Pl. mikor Egó bevallja, hogy ő ölte Quill anyját, amiért "a szerelmük hátráltatta őt a tervében."
De az egésznek gyermeteg a tálalása! Csak a szuperhősfilmek tele vannak már isteni apák és tékozló fiúk kapcsolataival, és ez mind közül a legprimitívebb lefutású. Az isteni Egó 1 teljes jelentig győzött meg róla, hogy talán tényleg egy jófej öregember, aki átutazta a galaxist, hogy ráleljen elveszett gyermekére. Az egyetlen dologra, ami kedvesétől, Meredith-től megmaradt neki, mikor a Földön járt.
De amint belépnek a CGI-Olümposzra, egy 8 éves gyerek is kiszúrja, ahogy folyton ködösít, egyszer nem ad rendes válaszokat, és hogy egyetlen határozott "NEM!"-be kerülne csak az Őrzőknek átlátniuk, mi itt az ábra. Tátva maradt a szám attól, ahogy Quill-nek kámforrá válik az elemi valóságérzete! Egyszer hördül föl anyja emléke miatt, azután semmi! Önfeledten energialabdázik a faterjával, táncol Gamorával, és isteni örökségén ájuldozik. Egy érettebb vagy legalább kevésbé megalomán műben ezek jók lennének, de itt csak az olcsó melodráma tobzódásai.
És a többi szál ettől nem tud lélegzethez jutni. Nincs rendes ütemezés: az eleje kapkod, majd a teljes közepe vánszorog, nyilván azért, hogy mélyítsék a karaktereket, de sajnálom: fakézzel csinálják! Egy az, hogy a dráma túl sok, és túl hosszú ahhoz képest, mennyire érzelgős. Másik dolog, hogy a többieket pont akkor rántja el a cselekmény a saját jeleneteiktől, mikor már derengene a szereplő a tonnányi smink mögött.
Már épp kezdtem volna érdeklődni az iránt, ahogy Drax Mantis-nek - Egó empata neveltjének - mesél a családjáról, vagy, hogy Nebula részben joggal gyűlöli Gamorát, hisz valahányszor legyőzte őt, apjuk, Thanos (lásd: 1. rész) elvette az egyik szervét. Megkockáztatom, hogy Drax esete még valamiképp össze is csenghetne Egóéval abban, hogy ő milyen párja volt felesgének, illetve milyen apja volt a lányuknak. Apák és gyerekeik. A készítők ezeket a levegőben hagyják, pedig ott van az orruk előtt.
Kimondottan azt érzem, hogy a forgatókönyv húzza az időt. Ezért nem mondhat senki határozott NEM!-et a csapatból Ego vendégszeretetére, és ezért vesztegel Mordály Groot-tal egy másik helyszínen. Ego a kozmosz egyik legerősebb kreatúrája, élő bolygó és isteni entitás! Minek taktikázik ilyen sokat?! Hol bájvigyorral, hol az erejével csábítgatva fiát; ehhez képest csak úgy gondol egyet, bevágja a zsarnoki pózt, és mesmerizálja Peter a tervéhez!
Nekem ez a Smallville-sorozat Jor-Eljének zsarnoki hajlamát idézte föl, de annak esze, épkézláb terve és a jelenléte (mikor mégcsak a hangját mutatták) nélkül.
Hab a tortán, amikor Quill kezdi ugyanígy altatgatni Gamora gyanakvását a "gyönyörű" környezettel és a tánccal. Visszasírtam volna az idegelő civódásaikat, ha 1 perccel később nem kezdik újra. Egyikük felfogni, másikuk előadni képtelen, hogy mekkora veszélyben vannak.
Messze azt találtam a legérdekesebbnek, hogy Ayesha népe és Ego ellentétes szélsőségek, de éppoly destruktívak. Az Őrzőket üldöző szuverének egy ultramerev társadalom, míg az Őrzőket vendégül látó Egó a lehető legradikálisabb világhódító.
Az aranybőrű nép gyermekei keltetőkben születnek, észjárásuk és DNS-ük a közösség szolgálatára van trenírozva. Egó egymaga hagyott számtalan utódot hátra a galaxisban, de mindet megölte, mikor azok nem tudták használni az erejét. Mindkét ellenfél kiváltságos, de embertelen értékrenddel, amihez éppoly hajthatatlanul ragaszkodnak, bárki életét is kell feláldozniuk érte. Pl. mikor Egó bevallja, hogy ő ölte Quill anyját, amiért "a szerelmük hátráltatta őt a tervében."
Egó tervének se füle, se farka. Minden világon hagyott egy kis növényszerűséget, amit elvileg csak egy másik, véréből való istenemberrel tud aktiválni. Ám Quill félúton fölébred, így a terraformálások (Man of Steel?) elmaradnak, a bolygók nem válhatnak az ő lényének kiterjesztéseivé. És mindez Yondu egyetlen tanácsa miatt: "Én nem az agyamat használom." Ja, értem már! Quill megtörte az agykontrollt, mert a szívére hallgatott... és nem mert a pihent agyát - amit Ego aztán külön meg is bénított - immár teljesen kikapcsolta!
Szánalmas, mennyire nem tud elbánni a bolygóisten az Őrzőkkel. És erre nem mentség a neve, vagy hogy élve kell neki az egyikük. Egyik percben lazán agymossa fiát, másikban képtelen őt padlóra küldeni. Ja, hogy most már számít Egó kisded játékaira? És hogy nem veszi észre hamarabb, hogy Mordály és Groot egy házilag készült szuperbombával szórakoznak az agyvelejénél? Az ilyen vad ötletek akkor viccesek, ha a forgatókönyv működik, és a humor folyamatos vérfrissítést kap. Azt a vért a stáb máshova szivattyúzza el.
Quill ereje is igen furcsán működik: mikor összefeszülnek - emberi, isteni vagy épp Pacman-alakban -, a fiú ereje felér a gonosz apjáéval (Jedi visszatér?). De ha Egó meghal, az ő ereje is eltűnik. Mi? Egyszerűen épkézláb gondolatmenet nincs abban, ahogy az isteni erő itt működik. A legtöbb értelme annak a banális magyarázatnak volna, hogy Quill-nek sosem volt ereje, csak apja bolygóján automatikusan szert tett rá.
Yondu még az, akiről még szóvá tennék pár dolgot. A Quillt felnevelő, kék bőrű bandavezért a film erején felül konferálja föl hősnek. Inkább főhős, mint Star-Lord vagy Mordály. Már nem egyszerűen fölnevelte Quillt, hanem a kvázi őrangyalává lép elő.
- Elrejtette a gonosz isten-apja elől,
- most pedig a megmentésére siet,
- szökés közben összehaverkodik az ifjú hős 1-2 barátjával,
- és feláldozza érte az életét a film utolsó harmadában (Új remény?).
A rendező még tovább emeli Yondu alakját azzal, hogy a bandája azért lázad föl ellene, mert nem hajlandó Quillt elfogni, illetve azzal, hogy a zárójelenetben Quill hosszasan gyászolja a temetésén. Megint a túlérzelmeskedés. Bizonyos fokig ez a nevelőapa szerep még odaillő volna, hiszen Quill nemcsak azért lehet neki hálás, mert kisfiúként megmentette az életét. Yondu keze alatt lett belőle tehetséges tolvaj, aki aztán nevet csinálhatott magának a galaxisban.
Kövezzetek meg érte, ha pocsék a humorérzékem, de az 1. rész vicceivel szemben a mostaniakon untam magam. Távolról sem olyan vicces és jópofa a produkció, mint ahogy hiszi magáról - ékes példák erre Mordály úgymond "hivatásos seggfej" benyögései, Drax sértegető kedvessége Mantis felé, vagy a "Sokkolóarc" név szajkózása. Nehezen kaparok össze 10 olyan poént, ami nemcsak taplóság, hanem tényleg szellemes kis csattanó volt. Legjobban talán David Hasselhoff cameója tetszett, amit Egó dühében ölt föl, amiért fia nem kér az intergalaktikus genocídiumából.
Érzem, hogy cáfolatok és szitkok tömkelegét fogom még kapni ezért a magánvéleményért, amit még arcátlanul indokolni is megpróbáltam. De mentségemre szóljon: kedveltem az eredeti Guardians of the Galaxyt 3 éve. Annak 1 árva erősségét nem örökíti át ténylegesen a folytatása. Képmutató módon kábítja közönségét egy nő 2 órás parasztvakító pávatánccal, amelyből ordít az őszinteség hiánya. A szálak, szereplők és motivációk épp kezdenének benne formát ölteni, míg végképp be nem kebelezi őket Egó, illetve az őt körbelengő szentimentalizmus.
A galaxis őrzői 2. része az én olvasatomban a Fantasztikus Négyes 2. része is lehetne. Önimádó másolómű, amely szórakoztató űreposznak hiszi magát, a cukormáz mögött viszont aranyszobrot állít egy stáb, stúdió és egy egész iparág túl nagyra nőtt egójának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése