A Lovasíjász - Dokumentumfilm helyett oktatóvideó

„Kaszás Gézát azzal vádolják, hogy giccses és pátoszos filmet készített rólam. Pedig nem is csinálhatott mást, hiszen ilyen az életem.”

(Kassai Lajos)

Két dolgot előre leszögeznék:

1. A Lovasíjász valójában nem dokumentumfilm. Hivatalosan talán annak tüntetik föl, de igazából nem sokban az. Ez egy reklámkampányfilm, egy sportág és tágabban egy kultúra népszerűsítésére készült oktatóvideó. Hogy akként tekintve mennyire jó vagy nem jó, azt nem firtatom.
2. De én filmként néztem végig, nem oktató- vagy reklámanyagként. Úgy nézve pedig nagyon is nyomasztó, lelombozó érzést hagyott bennem hátra. És nem hiszem, hogy azért, mert ne lennék elég magyar a szívemben vagy az önazonosság-tudatomban. Nem ezen múlik. 

Kassai Lajos íjászvilágbajnok egy speciális harcművészeti iskola alapítója és oktatója, hivatásos hun-magyar hagyományőrző. Számos rekordot tart, és hazánkkal együtt 35 országban honosította meg a lovasíjászat sportágát; 2003-ban hungarikummá nyilvánították módszerét. Ezt az ősi harcmodort, és az azt megalapozó filozófiát igyekezett Kassai és Kaszás Géza rendező minél több emberrel megismertetni a Lovasíjász elkészítésével. Kassai maga ismerte be: nem igazán fontos számára a kritika, amíg ezt a célt sikerült véghez vinniük. A film csupán ennek az eszközéül szolgál. 

Kedves egészségükre! De engem akkor is maga "az eszköz" érdekelt. Ahogy össze lett rakva, ami ténylegesen átszűrődik a célkitűzéseiből, és amit nekem személyesen élményként nyújtott. Ami pedig nem sok.

Gyéren kitöltött, távolságtartó, gyakran önelégült és sulykoló hangnemével a Lovasíjász sokkal inkább elidegeníthetett volna a magyar szellemi örökségtől - már ha bármilyen mozgókép képes lenne erre. Bemutat egy tisztelendő és hasznos példázatot, de összetéveszti a figyelem-felhívást az érdeklődés felkeltésével, és kudarcot vall abban, hogy a lovasíjász harcmodor és lelkület szeretetét, értékeit ne csak elszajkózza, de meg is fogantassa bennünk. Ez a film nagyon is kirekesztő hangnemben adja elő tudásanyagát, és érezhetően úgy kezeli célközönségét, mintha ők is mind Kassai újoncai lennének, akiknek egyszerre dobogó szívvel kell őt nézniük és hallgatniuk. 

Kaszás filmje tökéletesen Kassai alakja köré épül, így a kettő nagy gyengéje egy és ugyanaz: a rossz kontaktuskeresés. Kassai egyszerűen nem tudja ténylegesen átadni, amit temérdek, a filmbe lövöldözött erkölcsi szózatával mondani próbál, és amit később illusztrál is nekünk - főleg lőgyakorlatokkal. Elismerésre méltóak az elért eredményei, de mint tanító 1 percig nem bíznám rá a világról alkotott képem, amit pedig erőteljesen formálni akar. Hiába mondja Kassai, hogy amit ő kínál, az csak egy lehetséges út és módszer, a modorából és a film tálalásából igenis az árad, hogy ez az egyetlen igaz út, igaz szemlélet.

Ironikus módon pont az a pár perc fogott meg a legjobban, ami a leginkább kitérőnek tűnik. Kassai egy Obrusánszky Borbála nevű kutatóval és egy kínai tolmáccsal tart egy hajdani hun település területére. Nyíltan kimondják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia másfél száz éve egy hazug doktrína, a finnugor-elmélet alá adja a lovat, míg a hun-magyar rokonság kutatását máig nem karolta föl. "Ez a hazugság meddig tartható fenn?" 

Szerintem ezzel akarta Kaszás Kassai munkájának a tágabb motivációját megmutatni: miközben idejétmúlt oktatásunk még mindig finnugorozik, ő fel akarja támasztani az igazi magyar éntudatot a saját maga által létrehozott iskolával és módszertannal. De ez nincs tisztességesen végiggondolva, ok és okozat nem kapcsolódnak rendesen a film üzenetében.


Pedig a tőle elhangzottak egy jókora részével még egyet is tudnék érteni. Hasznos intelmek hangzanak el a sportember Kassaitól, pl. a házi- és vadon élő állatok megbecsülése; erőnlétünk folyamatos fejlesztése; a magunkról való gondoskodás szabadsága. Amikor arról beszél, hogy a ló tanít meg valakit lovagolni, és az íj lőni, valószínűleg arra gondol, hogy mindenki a maga tempójában tanul meg bánni ezekkel - feltéve, hogy magát az élővilágot már megtanulta tisztelni.

Időnként viszont a Lovasíjász látványosan rácáfol saját intelmeire, és ezt nem veszi észre. Elhangzik pl. hogy a képzés egyik irányelve, hogy az egyént és a közösséget párhuzamosan fejlesszék, és látjuk is, mennyi munkát fektetnek a gyakorlati kivitelezésbe. De ezt - és minden mást a kiképzés jellegében - az egyedüli szemléletigazságként állítják be, nincs eltérő vélemény, érzület vagy perspektíva. Mikor eligazításnál az egyik lány a könnyeivel küszködik, a bölcs tanár egy futó "ne sírj"-jal rendezi le, és ha hibáznak, ehhez hasonló stílusban szól hozzájuk: „A fiúk leégtek! Most jönnek a csajok! Sokkal ügyesebbek.” 

Nem sok lelkesedést váltott ki belőlem a sok nyilazógyakorlat, illetve a mozdulatsorok gyakorlása a csoportedzésen. Kérdem én: hol van mindebben az egyén? A saját út, az én keresése, a gyarapodás öröme? Talán ott foglalkozott Kassai végre "az egyénnel", mikor a tábortűznél a hibáikról beszéltette a gyerekeket? Ez nálam nem értékek közvetítése, hanem manipuláció. Nem hozol közelebb semmilyen szellemiséget másokhoz, ha azt érezteted, hogy a te módszered az egyedüli út, bármennyit erősködsz is szóban, hogy nem az a célod. "Nem az ősöket (Kassait) kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek." 

Szóbeli bölcsességeken túl a montázsokat és a zenét is halmozza a Lovasíjász; szinte 5 percenként jön egy újabb. A zenei összeállítást üdítő érzés hallgatni, a csoportok gyakorlatozásai fegyelmezettek. De ezek a látványosságok is sorrend nélkül követik egymást, a kiképzés logikája, maga a gondolatmenet mögötte szaggatott, és kétértelmű jelzéseket küld a néző felé. Mintha a filmnek nem is volna szerkezete, oda meg vissza vágtázunk egyik témarészletről a másikra.

Ha nem is feltétlenül ösztönzőbb, de célszerűbb lett volna folyamatában látnunk, ahogy a program továbbépíti egyetlen tanuló vagy tanulócsoport lelki, szellemi, végül fizikai mivoltát. Akkor hogyha végül vizsgáznak, azzal tényleg valami nagyobb érték válik a sajátjukká, és Kassai feltehetően továbbörökíti azt a sokat emlegetett hun-magyar szellemiséget. Jobban tudna építkezni a tartalom, és az egésznek a hangvétele is jóval emberközelibb lehetne. 

"Fajtiszta" magyar alkotás a Lovasíjász, de ettől még egyrészt nincs jól kitöltve, másrészt belezavarodik a saját mondandójába, amiből hiányzik a többféle nézőpont. Nem egy meditációhoz hasonló összhatást kelt, hanem egy rideg antipropagandát közvetít, amiből kedvünkre válogathatunk, mely mondások és kameraszögek tetszenek. Instrukciókat adagolni és inspirációt nyújtani messze nem ugyanaz.

Szövetségesek

Robert Zemeckis Szövetségesek-je egy jó kivitelű szerelmeslevél a 40-es évek klasszikus háborús drámái felé, elsősorban a Casablanca-hoz. A feszültséget és az érzelmeket - eseti botlásokkal - ügyesen használja, és mutatós korképet fest meg a II. világháború koráról. Nem érdekel, mekkora a hasonlósága műfajrokonaival: eladta magát nekem romantikus dráma-thrillerként.


1942, Marokkó. Max Vatan kanadai tisztpilóta parancsra beszivárog a casablanca-i előkelő társaságába. Partnere a Francia Ellenállás ügynöke, Marianne Beauséjour, akivel házaspárnak adják ki magukat, hogy likvidálják a német nagykövetet. A sikeres akció után Londonba költöznek, összeházasodnak, gyermekük születik. Ám a brit titkosszolgálat egy napon kideríti, hogy Marianne valószínűleg aktív német kém és csaló. Max állandó nyomás alatt éli az elkövetkező napokat, sietve puhatolózva az igazság után.

Propagandaveszély kilőve. A nácizmus csak a korháttér része, egyik háborús oldal se tűnik gonoszabbnak a másiktól. Nem kicsit megborzasztja az embert a Vatan-ra vonatkozó protokoll: akár bűnös Marianne, akár nem, ha felettesei szerint elég bizonyíték gyűlt össze, akkor agyon kell lőnie élete párját és gyermeke anyját.

Nagy-Britannia legalább annyira szereti fényezni magát a II. vh.-val, mint az USA, ezért üdítő ilyen alantas fényben látnom a brit milíciát és titkos szerveket. Igaz, hogy Zemeckis nem mond újat a kémkedésről és az emberi önazonosság mibenlétéről, ami látszólag a fő téma itt. De ezt valahogy nem hiányoltam most. Szerintem jót tett a politikai pártatlanság egy olyan műnek, amely amúgy is ennyire a személyes drámára pedálozik.


Egy ilyen konspirációs románcmozinál 2 pillér tartja meg a tartalmat: a dramaturgia és a feszültségkeltés, és a Szövetségesek mindkettőben megfelelt. Nem tudom, mennyire lehet ezt objektíven megítélni: életre kelt számomra a Vatan-házaspár története. Azon kaptam magam, hogy elveszek az alakításokban; a karakterek motivációi érthetőek voltak, és a film motorját adó dráma sem süllyedt érdektelenségbe vagy csöpögős szappanoperába.

Brad Pitt-nek kellett úgy negyed-fél óra, hogy alakítása beérjen, amiben a hiányos rendezői útmutatást sejtem ludasnak. Pitt kétségkívül nem egy súlycsoport Marion Cotillarddal, de ami a szerepéhez kellett, azt felmutatja. Max Vatan higgadt, gyakorlatias, de nem érzéketlen hazafi, akinek nyilván a távoli terep is segített, hogy életének egy pár napos/hetes szakasza színjáték legyen, amikor a nap 24 órájában színlelniük kellett Marianne-nal a viszonyukat.

És mikor jelenlegi életéről dereng föl, hogy ugyanilyen színjáték, hozzá hasonlóan a néző is csak találgathat, mi igaz ebből. Max nem egy komplex figura, de becsültem rajta, hogy egy ilyen kegyetlen helyzetben úrrá tudott lenni a kétségein. Hazája háta mögött menteget egy asszonyt, aki talán egész ismeretségük alatt átverte, saját gyerekét is álcakelléknek használva. „Az érzelmeim valódiak. Ezért tud működni.” Az összeesküvés tehát tipikus "nem tudhatod, kiben bízz"-fajta történetszál, melynek érintettjei közül igazából csak a Vatan-pár hangsúlyos.

Marion Cotillard az egyik favorit színésznőmmé vált a 2010-es évek alatt. Tökéletesen áll neki az érzéki, kiismerhetetlen, sötét titkokat rejtegető nőszemély szereptípusa. Remélem, itteni alakítását legalább 1 díjbizottság jutalmazza majd jövőre.

Úgy vettem észre, megoszlanak a netes blogok arról, mennyire hihető Pitt és Cotillard párosítása. Személy szerint nem találtam megjátszottnak az érzelmi köteléket Max és Marianne között - kivéve azt az idillizált montázst az esküvőjükről, amitől már-már cukorbetegség kerülgetett.

Utólag jót tesz a romantikus szálnak a csavar, hogy Marianne-t a náci kémhálózat a gyerekével zsarolta. Tényleg becsapta Max-et a valódi kilétéről, tényleg hazaáruló lett, de utóbbi tettével pont, hogy a mostani életüket mentegette, Max-hez hasonlóan. Ha a dologra fény derül, hazájuk löveti őt agyon élettársával. De ha meg nem teszi, kislányát lövik agyon a helyi német "patkányok". Öngyilkossága is valóban az egyetlen kiútnak tűnik a reptéren, hogy Maxot ne kössék fel cinkosságért - egyben bocsánatkérés neki és lányának, amiért mindezt a fejükre hozta.

Szóval tetszett, hogy Zemeckis végülis hová lyukad ki ezzel az egésszel. Klasszikus tragédia ez arról, hogy egy új élet nem alapozható hazugságokra, mert a múlt árnyai behajtják rajtad az adósságot. És bár nem tudjuk meg, hogy "Marianne" ki volt eredetileg, még Max előtt, de látjuk a következményeit, amikor már vannak hozzá közel állók, és így rákényszeríthetővé válik a kettős ügynök szerepére.

Nem jut eszembe panaszindok a látványvilágra. A nyitóképsor igazán stílusos, a sivatagi és casablancai jelenetek nagyszerű látképet adnak. A korhű hangulat megteremtése nem fulladt unalomba. Izmos az a cinikus, sötét humor, amihez főleg Cotillard járul hozzá, pl. Max és Marianne ismerkedése alatt, vagy mikor bemutatkoznak egy magas rangú náci tiszt irodájában. Elképesztő, ahogy Pitt a kártyapaklit keveri abban a jelenetben...!

Zemeckis rengeteg jó filmet csinált rengeteg műfajban, de a kimagaslót valahogy sose tudja megragadni. Így is pozitív ajánlást kap tőlem a Szövetségesek. Néhány érzelemkifejezési bukfenc becsúszott, egyébként viszont hangulatos és feszült kémdráma, ami kicsit arra is rávilágít, miben rejlik egy ember valódi énje, identitása. Nem a nevében, ahogy viselkedik, vagy amivel foglalkozik, hanem mindezek mögött, abban, ami számára fontos és megóvandó - akár az élete árán is.

Jack Reacher 2. - Nincs visszaút

Tom Cruise berezelt. Oly sikerrel bebetonozta magát akciófilmek, sőt akciószériák reklámarcaként, hogy paradox módon elfelejtett kockáztatni szerepválasztásaiban. Nekem ugyan az első Jack Reacher, illetve az alapját adó Lee Child-regénysorozat kimaradt az életemből (mily meglepő...!), de anélkül is éppen elég a viszonyítási alapom. A Nincs visszaút monoton, sehová ki nem futó sablontermék, ami szabályosan el van ájulva fő sztárjától, és rajta kívül nem kínál semmi izgalmasat. 

Jack Reacher hírét veszi, hogy Susan Turner hadnagyot, a régi katonai egységének a vezetőjét vád alá helyezik hazaárulásért. Reacher egy percig se kajálja be a hivatalos verziót, és épp mikor őrizetében megölnék a nőt, megszökteti. Ahogy lassan felfejtik egy katonai magáncég összeesküvését, Reacher megtudja, hogy létezik egy lehetséges lánya, Samantha, aki semmit nem tud Reacher múltjáról. 

Nem akarok sót vesztegetni erre a fércműre: a történet elképesztően sivár, meglepetésfaktor 0. Minden színész rutinból játszik, a karakterek egy mondattal összefoglalhatók, motivációik már 20 éve döglöttek a beléjük rakott kliséhalmaztól. Cruise ismét egy majdnem-Bond sztereotípia, mindent ért és lát, néha fegyver van a kezében, néha meg ő maga a fegyver. A gyenge írás és rendezés miatt érdektelenné válik, hogy mindenáron földi halandóként, hús-vér fickóként akarják itt ábrázolni a férfit. Csak egy leszerelt katonát látunk, akiben messze az a legérdekesebb, ha valakinek épp szétrúgja a seggét.

Cobie Smulders és Danika Yarosh élő szociális hirdetések: előbbi a feminista kemény nő, a másik meg a lázadó szöszi, aki szed valamit. Észbontó, mennyire egy nem-működő kamucsalád benyomását keltik Cruise-zal hármasban. Susan folyton panaszkodik, hogy Reacher nőként kezeli őt és nem egyenrangú félként, ami semmivel nem teszi komolyabbá őt, és végképp nem ellensúlyozza a jelleme szürkeségét.

Samanthát ide-oda ráncigálják s talpraesett kislány és a meggondolatlan panaszláda között, kiegészítve egy kis apakomplexussal. Nemhogy szorosabb köze nincs Turnerék ügyéhez, de a DNS-teszt után kiderül: végig tudta, hogy ő nem is Reacher lánya. Az elcsépelt zárópercek alatt mindkét nő uniformisban búcsúzik Jack-től: Susan katonai egyenruhában, Samantha pedig az állami iskolaegyenruhában, amit utál. Vagyis mind a hárman szétmennek a maguk útjára, és semmi se változott a film végén az elejéhez képest.

Edward Zwick-től én már kaptam hideget (Szenvedélyek viharában) és meleget (Vérest Gyémánt), és a 2. Jack Reacher-mozit mint a huzat az első szalmazsákba vágnám be. Minden téren erőtlen, túlszőtt és néhol kiborítóan érzelgős. Mintha egy családi sitcom-epizódot farigcsáltak volna át konspirációs thrillerré, amiből hiányzik a személyesség, a siker izgalma. Zwick-nek és Cruise-nak örökké hálás leszek Az utolsó szamurájért, de itt csak rabolták az időmet.

Érkezés

11 hónap várakozás után a kreatív ötletek utolsó mentsvárában, a sci-fi zsánerben találtam végre egy igazi mesterművet. Az Arrival (Érkezés) Denis Villeneuve legújabb rendezése, mely Ted Chiang 1998-as novellája, a Story of Your Life alapján készült, és azon csak annyit módosít, ami a mozgókép nyelvéhez okvetlenül szükséges. Az eredmény egyszerre elsőrangú sci-fi és sallangmentes dráma, és kitűnő munkát végez a kettő összehangolásában. Ez az adaptáció nem rajongók vagy közönségbázis számára készült. Érettebb, meghittebb és intelligensebb, mint bármi, amit a fősodor idén elénk rakott - és nem hiszem, hogy szilveszterig ez változni fog.

Hiánycikknek tartom az Érkezést, mert valószerűen tárgyal egy érdekfeszítő, mégis folyton lesematizált témakört: a kapcsolatfelvételt egy fiktív, fejlett idegen életformával. Ha nem antropomorf ("emberforma") utazók nyíltan idejönnének Földünkre, hogyan érthetnénk szót velünk? Egyáltalán hol kezdjünk hozzá? Ennek vonzataként pedig hihető jellemrajzot kapunk a kapcsolatfelvevőkről, azaz az emberi társadalomról, hogy miként reagálna a helyzetre és annak fejleményeire. Megsúgom: nagyon esendően és gyarlón.

Egyik kedvenc felvetésem az Érkezésből a Sapir-Whorf hipotézis, vagyis hogy ha egy másik nyelvet folyékonyan értünk-beszélünk, a gondolkodásunk is ahhoz a nyelvhez igazodik. Én pl. kvázi mindennap hallgatok angol nyelvű szöveganyagot, és ilyenkor gyakran kapom magam azon, hogy átáll a szóképzésem. Régebben hajlamos voltam minél több dolgot idegen szóval kifejezni. Minden nyelv szerves része és lenyomata a kultúrának, amit egy-egy nép/faj kialakított; van úgy, hogy egy idegen szónak rokon értelmű megfelelőjét se találjuk anyanyelvünkben, nemhogy az 1:1-es párját.

Képzeljük el, hogy egy távoli galaktika sokkal "ébredtebb" fajától tanulunk nyelvet! Aminek teljesen más a fogalomkészlete, a testfelépítése meg pláne. Hány alapfogalmunkat kéne módosítani, hogy áthidaljuk a gondolatcsere szakadékát? Sznobnak fogok tűnni, de ez az egyszerű felvetés jobban kimozdít engem a komfortzónámból, mint a legvadabb effektorgia vagy stílusbűvészkedés. 

Két táborra oszlik az Internet erről a produkcióról: 

1. egyikük hozzám hasonlóan imádta provokatív sci-fi-ként és minimalista drámaként, 
2. míg mások szerint csak komolykodó szituációs játék, ahová beszúrták a tragikus szülő kliséjét, hogy meglegyen a személyes szál. 

Utóbbit egyszerűen nem érzem igaznak. Úgy láttam, hogy Amy Adams alakításából egy valódi személy bontakozik ki. Louise Banks semmiben se hasonlít a különc filmes "zsenikre": elfogulatlan, értelmes és gyakorlatias; szakterületén megtanult a megérzései mentén összefüggéseket keresni. Keveset tudunk a hátteréről, de az súlyt és világos szerepet kap, és a nő erős érzelmi középpontot nyújt a történetnek. Emlékképei a rákos kislányáról sem csak szimpátiakicsikaró fogás: a filmvégi csavar és a mondanivaló is szervesen kapcsolódik hozzá. Erről majd még szót ejtek...

Szóval Louise egy középkorú nyelvészdoktor, aki már kormányzat-közeli köröknek is végzett fordítói munkát. Magánemberként viszont igen magányos: előadásait kevesen látogatják, nincs közeli kapcsolata úgyszólván senkivel. Mint a tavalyi Sicario-ban, Villeneuve itt is egy okos női főszereplőt dob be számára ismeretlen közegbe, hogy mi is vele együtt fedezzük föl annak titkait. Először úgy tűnik, hogy gyereke halála óta először kap igazi célt az életébe, mikor a haderők felkérik őt és Ian Donnelly elméleti fizikust, hogy fejtsék meg az idegenek kommunikációját. De összesen 12 űrhajó landolt a bolygó külön pontjain, és a külföldi kormányok nem éppen együttműködőek.  

Tehát a 2 óra nagyobbik fele a kapcsolatkiépítésről szól, és lebilincselőnek találtam azt végigkövetni. A legelején picit esetlennek tűnt, hogy a nő jobb híján "EMBER"-feliratú táblával és mutogatással indít. Utána aztán belegondoltam, hogy így nem köntörfalaznak, hanem egyből a lényegre térnek, ahogy a bázison is elvárják tőlük. Tetszett a bátor húzás Louise részéről, hogy leveszi védőruháját: emberként bemutatkozva még egyformák voltak, de most már egyénként, a saját nevében kér és kap válaszokat. 

Imádom az ötletet, hogy a hétlábúak vagy heptapod-ok tintakörmintákkal fejezik ki nyelvrendszerüket. És csak helyeselni tudtam, mikor utánanéztem, hogy a készítők külön nyelvet dolgoztak ki, ezzel is valódibb összképet adva a folyamatnak. A hektapod "nyelv" nem lineáris (egyirányú), egyes mintának nincs egyértelmű emberi (angol) olvasata, és a két idegen gázfelhőbe burkolva, falon át érintkezik csak Banks-ékkel. A készítők mégis elérik, hogy a két idegent, becenevükön Abbot-ot és Costello-t minden szokatlanságukkal együtt hús-vér, ártó szándék nélküli lényeknek lássuk, ahogyan Louise. Sajnáltam, mikor később Costello közli vele, hogy Abbot haldoklik.

Szerencsére a készítők nem tévesztik össze a "gyarló" és az "ostoba" szavakat, mikor az emberoldal konfliktusait taglalják. Az idegenek jelenléte érthetően bizonytalanságot, félelmet kelt a világban. Odahaza felborul az értéktőzsde, akadozik az ország működése: infláció, lázas élelemhalmozás, tömeghisztéria, stb. Közben Kínában Shang tábornok hadüzenetet küld a hektapod-oknak, mikor üzenetükből napvilágra kerül a "FEGYVER"/"ESZKÖZ" szó. Örülök, hogy a kínai tudósokat sem állítják be hozzá nem értő kontároknak. Míg Louise az írott nyelvet, Ian a matematikát, addig a kínaiak főleg a játék fogalmát használják viszonyítási alapnak, nem ismerve föl, hogy a háború is leképezhető egyfajta "játszmaként". 


Szíven ütő, mennyire süket a bázis személyzete az észérvekre, mikor Louise próbálja telefonon elérni Shang-ot, nehogy az ténylegesen is rátámadjon az idegenekre. Az 1. félidőben még az idegenekkel szót érteni volt a cél; innen oda jutunk, hogy ez más országokkal, sőt tulajdon honfitársainkkal is szinte képtelenségnek tűnik. Ez adja a film üzenetének igazi élét. Amilyen egyszerűnek tűnhet a kötetlen bizalom mint elképzelés, annyira bonyolult és nehézkes kivitelezni azt a hivatalos ügyintézés, sőt az emberiség szintjén.  


Még egyet is tudok érteni azzal, ahogy a mű jellemez minket, embereket. Mert tényleg ilyen éretlenek vagyunk civilizációként: az ösztönös beidegződés nélkül, hogy az "idegenben" a fenyegetést keresgéljük, még mindig kiszolgáltatottak volnánk. Ezért durvul el dominószerűen a közfelfogás: a válságtüneteket sem orvosolja, csak terjeszti a vallás, a politika vagy a média. Az Érkezés áthúzza a tűfokon a cérnát azzal, hogy ezt mégse szánalmasnak vagy röhejesnek látja a néző, csak szomorúnak. Míg a lakosság és vezetőik is kommunikációt akartak, ezt épp a görcsös kockázatfóbiánk teszi tönkre félúton. Ahogy Weber ezredes mondja: "Olyan csoportnak jelentek, akiknek első és utolsó kérdése: Miként használható ez föl ellenünk?"  



Nem bírt csillapodni az agyam, mikor jött a csavar az időanomáliáról! Louise képeket lát a lányáról, s ezt használja mankónak, ha megakad a szótárkészítésben. Nemcsak jobban érti és becsüli a hektapod fajt élő entitásokként, de tudata éppúgy kezdi felrúgni az idő egyirányúságát, mint a nyelvük: kiderül, hogy emlékei nem a múltról, hanem a jövőről szólnak, és hogy kislánya apja nem más lesz, mint Ian. Nem tudom, mennyit módosított Eric Heisserer író a kisregény tartalmán, de nekem ez már minőségi forgatókönyvírás.

Mázlim lehetett, mert a moziteremben egyszer se gondoltam Robert Zemeckis Kapcsolatára, amivel a legtöbbször hasonlítgatják össze az Arrival-t. Ugye ott is 

1. egy érzelmileg érintett kutatónő lesz kulcsszemély a kapcsolatfelvételben;
2. ott is akad egy elméleti szakértő férfi, aki mellette áll, hogy segítse;
3. és ott is keresztbe tesz feladatának a hisztérikus közvélemény + a felettes szervek kishitűsége. 

Az Érkezésnek szerintem kiforrottabb a tónusa, míg Zemeckis a vége felé már egy csöppet fantasy-területet súrolt az időn kívüli dimenzióval. Nem mondok rosszat arról a produkcióról sem, csak ennek valahogy felnőttesebb a hangvétele.

Annyira pihentető volt egyáltalán ránéznem erre a nyári ál-sci-fik effektbazárjai után! Bradford Young operatőr képei és Jóhan Jóhannsson duruzsolásszerű dallamai csodásan festik meg a nyugtalan, szorongató hangulatlégkört, ahogy Banks és csapata megközelítik a földönkívülieket. Eredeti a hosszúkás kagylóforma az űrhajókhoz, és nem is csak végig egy helyben állnak, mint a 2001: Űrodüsszeia monolitjai. Nincsenek betagolt, a jármű gépiességét hangsúlyozó részek rajtuk, mint a Star Trek-, Star Wars- vagy Alien-űrhajóknál. Szűkmarkúan bántak a számítógép keltette képi behatással, amit pl. Chris Nolan munkáiban is csak dicsérni tudtam.

Mindössze két apróságon akadt fönn a lelkesedésem. Az egyik, hogy az eurázsiai országokat picit démonizálja a történet. Éppen Kína jár elöl példával agresszív reagálás terén, és Oroszország az első, aki osztja álláspontját. Pont az a két ország, melyek világpolitikai súlya vetekszik az USA-éval, csak gyakran nem úgy táncolnak, ahogy amaz fütyül.
Megmosolyogtam még, ahogy szót ejtenek az én hazámról: "Még a magyarok is elnevezték." 

Kivehetően szürkébb Jeremy Renner alakítása Ian-ként, mint Amy Adams-é. Nem jobb vagy rosszabb a többi mellékszereplőnél, csak célszerű lett volna, ha valamivel érdekesebbre írják meg, hisz ő lesz majdan Louise kislányának apja. A forgatás 2015 június közepén kezdődött, épp az Amerika kapitány: Polgárháború befejezése után; talán a színész még nem igazán rázódott bele az elméleti tudós bőrébe. 

Villeneuve a Sicario után ismét bizonyított nekem, rendezéseit ezután és visszamenőleg is figyelni fogom. Az Érkezés a legokosabb sci-fi a Csillagok között óta, de annál jobban összefogott, és kevésbé szentimentálisan adja tudtunkra üzenetét. Szembesít minket a gondolkodásunk korlátaival, amiktől nem szabadulhatunk, míg nincs merszünk a megérzéseinkre is hagyatkozni - úgy önmagunkban, mint egymás között. 

Ötöst adok rá.