Örök tél

Boldog vagyok, hogy az első jó film 2018-ból, ami a szemem elé tévedt, egy magyar gyártmány. Az Örök tél őszinte produkció, melynek sikerül új fogást találnia a II. világbáború már kismilliárdszor elővett témakörén belül. Akik - mint jómagam - már torkig vannak a zord téli tájon küszködős keménydrámákkal (A fehér pokol, Wind River, stb.), illetve a 2. vh.-s táborokról szóló filmekkel (pl. Saul fia), azok megnyugodhatnak:

1. A táj minden elemének konkrét helye van egy ütős, érzelgősségmentes narratívában. 
2. És hiába játszódik a film egy szovjet fogolyszálláshelyen, nem próbálja a holokausztfilmek hatásvadászatát majmolni. 

1944 decembere: a szovjet erők nőket gyűjtenek be egy dél-dunántúli sváb faluból. A fiatal családanya, Irén azt hiszi, hogy 3 heti kukoricatörésre viszik. Sorstársaival azonban bányászati robotra ítélik a háború végéig, az embertelen rabsorsot pedig mind nehezebben viseli. Ám mikor megismerkedik a táborban felügyelő Rajmunddal, a férfi megmutatja neki, hogy élheti túl ezt a keserves létezést.

Nem leszek képmutató: TESZEK RÁ, hogy nem az állam vagy a Magyar Filmalap, hanem a Gulág Emlékbizottság adta a film 400 millió Ft-os büdzséjét. Lényeg, hogy összegyűlt a kellő mennyiség egy jó kivitelű munkadarabhoz.

Pont így, mennyiségi alapon hurcolták el a GUPVI-táborok leendő rabjait is a 40-es években. Bárkik is voltak, bármilyen politikai nézetük volt, ugyanoda kerültek "felhasználásra" az úgynevezett Malenkij-robotra. Ennek szellemében Szász Attila rendező és Köbli Norbert író sem próbáltak holmi kultúrpolitikai üzenetet injekciózni a művükbe, és ezt üdítőnek találtam. A történet és üzenete az egyénről szól az egyénnek, a szereplők szenvedését pedig nem fizikai jelek, hanem a tudatos lelki folyamatok foglalják okos, megfogható keretbe.  

Az Örök tél nemcsak külső borzalmakkal szúrja ki a szemünket, pedig abból is akad szép számmal. Irén új "otthona" tipikus földi pokol, annak minden kellékével: a csontig hatoló fagy, a latrinák mocska, a moslék fejadagétel, az omlatag szénbánya, ahol végkimerülésig kínlódhatnak a leendő áldozatok. Ha már fizikai veszélyek: engem a higéniahiány ragadott meg leginkább: befagyott, jeges vízben fürdeni, miközben a táborban lappang a tífusz. Merész húzásnak tartom Szásztól, hogy a színészeket elmondásuk szerint valóban kitette a forgatási helyszínek ridegségének, ezzel is valódibbá téve az összhatást.

Irén egész jellemútja arról szól, hogy megtanuljon elengedni a múltat, és szembenézni a jelen valóságával. Az elején a meghitt családi idillbe rondít lánya kijelentése, hogy a családfő már soha nem jön haza, mire Irén megüti. Érzi, hogy így van, de nem képes elfogadni.

Az élet pedig a lehető legkegyetlenebb módon kényszeríti rá, hogy ne tudjon többé félrenézni: őt is elragadja a háború hazulról, és az évekig nyúló rabigát csak egy módon élheti túl. Ha éppoly közömbössé válik, mint a hely, amelytől most már a léte függ.

Tetszik, milyen ügyesen bánik az Örök tél az ellentmondásokkal:

1. Míg az igazi lánya üti a filmben az első rést Irén illúzióin, addig a gyerekére emlékeztető némalány, Anna halálával veszíti el illúziói maradékát is.
2. Paradox módon pont azzal tanul meg szembenézni új életével, hogy nem nézi többé mások szenvedését,
3. A táborévek alatt az a célszerű, ha Rajmund tanácsát követve csak a saját életéért vállal felelősséget. Ám mikor hazatér, pont azzal hoz felelős döntést, hogy visszatér elrendezni a félbemaradt régi életét, ahelyett, hogy Rajmunddal tart. 

Gera Marina és Csányi Sándor párosával semmi gondom nem volt; cukrozott románc helyett igazi drámaívet hoz a létrejövő kapocs Rajmund és Irén között. Mindketten feladták régi életüket és reményeiket, kényszerszövetségben használják ki és segítik egymást. De ahogy 4 év alatt lassan javulnak az életkörülmények, ebből egy kvázi 2. élet sarjad ki, és ez az új dilemma nagyon ráfért szerintem a dramaturgiára. 

Mikor egy nap jön a hír, hogy hazamehetnek, Irén hirtelen 2 élet között reked, amivel nézőként nagyon jól tudunk azonosulni. Rajmund újfent trükközni próbál: ha a megint jugoszláv Szabadkáról nem láthatná Irént, majd németnek vallják magukat. Na, itt sántult le nekem ez a szál!

Rajmund lemondott régi életétől, és Irénnel akart maradni: simán vallhatta volna magát tolna-megyeinek, és akkor távolság se lett volna köztük. Jó: elszólták magukat, mert nem tudtak Szabadka visszacsatolásáról. De azzal számolniuk kellett, hogy Magyarországtól elveszik, amit Hitler révén foglalt el. Vagy Irén már elfeledte a szovjet tiszt dumáját, hogy Hitler dúlásai miatt hurcolták el őt?  

Az elválásukat fájóan szépen sikerült ábrázolni, de nekem valahogy könnyű volt Irénnek igazat adnom, amiért Rajmund helyett a régi életét választja. "Túlélő vagy. Nem féltelek. Megtanulsz élni nélkülem." Rajmund megmutatta neki az élet kettősségét: a GUPVI-ban minden köteléket eldobni az egyetlen nyerő taktika a túlélésre, de abból a zárt világból kikerülve ez már nem elég. És Irént, mint embert dicséri, hogy egy meseszerű párkapcsolat helyett az eldobott álmai tárgyához, a családhoz tér vissza. Valóságízű, komoly és tanulságos befejezés.

Az együttérzés határai, az emberség mibenléte és feláldozhatósága, az elveink átértékelése az, amit az Örök tél finoman, feltűnés nélkül boncolgat. A maga korlátai között is megindító darab, felnőttszámba veszi közönségét, és csak akkor engedi enyhülni nehéz alaplégkörét, ha a narratíva azt megkívánja.