Mission Impossible 7. - Leszámolás - 1. rész

Tom Cruise az új Jackie Chan. Hiába jár már bőven ötven fölött, továbbra is maga vállalja be akciófilmjeiben a legnyaktörőbb mutatványokat – sziklafalon, a huszadik emeleten, kilométeres szabadeséssel vagy kétkerekűvel ugratva is. Emellett azzal újult meg népszerűsége, hogy míg fél Hollywood degenerált ideológiákkal mérgezi termékeit, ő a „klasszikus mozi” zászlaja alatt ágál a tisztán szórakoztató célú filmek fontossága mellett. Lelkesedésből filmez, nem egy propagandagyár szolgálatában. És a meggy a tortahabon, hogy pl. Chris Nolan mellett ő is a gyakorlati megoldások felé hajlik a számítógépes trükkök helyett – sokhónapi tervező- és edzőmunka árán is.

 

Reklámot hallottak olvastak.

 

Egy önképző mesterséges intelligencia, az Entitás tartja puha kontroll alatt a világ számítógépes hálózatait médiától hírszerzésig. És mivel odaígérte a nyertesnek az önmaga fölötti irányítást, a világ kormányai, ügynökségei, sőt elit fegyverárusai is most mind azért a 2 darabban kallódó kulcsért versengenek, ami ezt valahogy lehetővé tenné. 

De nem Ethan Hunt, az Impossible Mission Force félszabad ügynökének. Nem: ő és két társa, Benji és Luther csakis elpusztítani akarják azt a virtuális dögöt. Ehhez társul hozzájuk a vérdíjjal a fején rejtőző Ilsa Faust, meg egy Grace nevű különleges tolvaj.

Egy ideje megfigyeltem, hogy Cruise-nak éppúgy hajlama van az önreklámra, mint pl. Quentin Tarantino-nak. Az épp félszáz éve véget ért TV-show rajongójaként nemcsak megvette hajdan a jogokat, de magát tette meg abszolút sztárjává, és immár 27 éve, a már 7. MI-epizódban sincs senki, aki versenyre kellhet az ő arcának és nevének fényével, megjegyezhetőségével. Azok után milyen szolgai sémakövetés jellemzi a franchise-t, ez nem is meglepő: minden egyes rész ugyanarról szól, és mindenki kötelezően csak másodhegedűs lehet bennük – még az aktuális klisé kémfilmes főgonosz is. Cruise Ethan-e mindig ugyanaz a tökéletes profi szépfiú ügynök marad, bármiféle „gonosz fenyegetéssel” is nézett épp szembe. Ezek után csoda, ha mostanra már egy világuralomra törő M.I.-t kell leállítania, külön slusszkulccsal, ami végül nála köt ki?

 

A Leszámolás 1. rész nálam abba a fiókba került, mely technikai oldalával villant, de belül fájóan szokványos. A történet megint csupán egy furikáztató–fényező sablonszerszám, direkt Cruise-ra szabva és legyártva. Karakterei sem árnyaltság alapján kapnak időt és tennivalót, hanem hogy ki mennyire hivatott felkonferálni a fő sztárt. Ezt a benyomást erősíti gyakorlatilag mindaz, amit tapasztaltam bő 2 óra alatt: fárasztó futrinka A-ból B pontba, kötelező átvezető dialógus P és Q között, X helyzetének felcserélődése Y-éval. Matekegyenletes cselekmény ez, ami közel sem olyan összetett, mint beállítja magát, csak száraz és mechanikus.

 

Gabriel történetszáláról szintén nehéz leolvasni, mi célt szolgál a forgatókönyvben: Tom Cruise látja, hogy nem sajtolhatja tovább a Lehetetlen Küldetés márkanevét, így az uccsó nagy kört kettébontva – lásd: Harry Potter 7-8 –, Ethan Hunt legkezdetéhez visszahajolva kell drámát csiholniuk. Ehhez képest alig érződött belőle az az elvárandó nyomasztó jelenlét, amit egyrészt Hunt hajdani nőjének gyilkosa, másrészt a jelenben – mit ad Isten! – az Entitás messianisztikus hírnöke kellene, hogy sugározzon.

 

 

Pedig az Entitás terve, hogy Gabriel, a kulcs titkának 1 szem őrzője kinyírassa magát a bosszúzó Ethan-nel, ha majd megölte egy új hölgytársát, tényleg jó húzás, és tetszett, hogy erre társai külön emlékeztetik – még úgy is, ha gondolt erre az eshetőségre. Bármilyen nagy taktikus Ethan, ez azért őt is emberibbé teszi, ami egyszerre előnye és hátránya a szuper-algoritmussal szemben. 

Csakhát: mivel ez a hétrészes széria mindmáig szabvány funkciószereplőkkel és alibisztorikkal operált, így ez az ellentét a két férfi között, vagy Ilsa emblematikusnak szánt halála sem ütnek akkorát, mint ahogy Cruise és Christopher McQuarrie rendező elgondolták.

 

Aztán itt van az Entitás másik nagy húzása, ami már a premisszában ott virít: hogy versenyt provokál a világ hatalmai között. Mivel ki tudja puhatolni az emberek/ csoportok személyiségét, tudja, hogy túl csábító egy olyan okosfegyver, ami a Föld összes computerét uralhatja, sőt használói gondolkodását is megfejtheti. Vagyis: az oly sok filmnél szokásos „Macguffin” – azaz a rejtélyes tárgy, amit mindenki hajszol, és ez adja a cselekmény csutkáját –, egyben maga a főgonosz mesterelme is, aki a háttérből irányít.

Ez direkt okos gondolat lehetne, ha a dolog nem jönne be neki ENNYIRE jól. Mármint: ennyire nyilvánvalóan. Elhangzik, hogy a világ nyílt és titkos szervei mind külön-külön kerestetik az Entitás félkulcsait, csak azért, mert a ravasz MI megriszálta magát előttük. Kicsit se gyanús pl. a CIA-nak – ami egyebek között az IMF anyaszervezete is –, hogy ez csapda? Hogy az Entitás az ő mohóságukból és irányításkényszerükből kovácsol "röhögve" tőkét?

 

Paradox módon épp az a maréknyi jelenet, amely NEM a mű fő eladási pontjaival villog – azaz nem a kaszkadőrkunsztokkal, a kémkütyükkel, az Entitás ulti-multi-szuper-agyával és Ethan elvileg ezzel versenyre kelő intellektusával –, jött be a leginkább. Például mikor Hunt elmondja a lánynak, hogy először jár Velencében, vagy a már említett férfi-a-férfival szóváltása Vincent-tel, hogy az Entitás az érzésein át próbálja elérni, hogy hibázzon. 

Tapintható a feszültség a nyitányból az orosz tengeralattjáróval is, ahogy az Entitás annak műszereit átverve végpusztulásba viszi a legénységet. Nagyon nagy szükség volt ezekre, mert különben a film dramaturgiája összeomlott volna. Így jött össze a minimum hajtóerő a sok akciózás érzelmi fedezetéhez.

 

Nem sok mindenhez kezdtek a gépi intelligencia alapötletével, pedig annak eleve vonzata egy kis kényelmetlen önreflektálás az emberiségre nézve. Köztudott, hogy a világ nagy globalista koponyáinak ez az egyik kedvenc nedves álma: hogy egy mindentudó, önfejlesztő gépelme csináljon mindent az ember helyett, ami így akár mehetne is a süllyesztőbe. Világos, hogy Ethan teljes joggal tart ettől: ezért nem bízik Grace titkos megbízójában, Alanna-ban, vagy akár a saját főnöki körében-karában. Ezekről mind-mind lerí, hogy nem fogják tudni megtagadni saját érdeküket, természetüket – ha úgy tetszik, „programjukat”. 

Örültem is, hogy velük szemben komolyan vehető ellenpéldaként lett ábrázolva Ethan pici csapata, mert így tényleg pislákol némi üzenet a Leszámolás 1. részből az akciókupac mögött: kitartani a bizalom és a személyes értékrend mellett még kívül esik a „modern világ” rendszerein, az Entitás birodalmán. Piszkosul szimpla és klisés tanulság, de legalább valami…

Nagyjából ez az összképem a Mission Impossible – Leszámolás 1. részről: papíron a tétemelés és a grandiózus szériazárás kitételének próbál eleget tenni, valójában pedig a Bond-szerű kémmozik klisékollekciója, amely végig nagy sebességgel és szolgaian kering egy A-listás, karrierreneszánszát élő színész körül. Míg a Top Gun: Maverick már a hangvételével sugárzott egy üzenetet és életérzést, addig Tom Cruise idei nagy block-buster-e csak a házit mondja föl, hadarása ellenére is untató módon.

Egy 3/5-öt szavazok rá meg. Kicsit jobban bevágódott nálam, mint mondjuk közvetlen elődje, az Utóhatás, de még mindig kevésbé személyes, stílusos és elmés darab, mint amilyennek hiszi magát.