Egércsapda

Tudtam, hogy ez lesz. A nagybüdzsés művek elmesterilitása csak átragadt végül a mikrobüdzsésekre is. Onnéttól kezdve, hogy a közhasználatúvá vált Micimackó tavaly már a 2. horror-futamát „ünnepelhette”, csak idő kérdése volt, hogy újabb világ barma hányjon össze aprópénznek számító költségen egy újabb agysejtkoldus öldösést valamelyik aki-kapja-marja márkanévből – esetünkben a Steamboat Willie nevű, majdnem százéves Mickey Egér-prototípusból.

 

Alex egy egész normális lány, aki egy játékteremben melózik. Hülyegyerek haverjainak a meglepi látogatása a szülinapján viszont tragédiába torkollik: egy Mickey Mouse-sisakos őrültnek kedve szottyan a bennrekedt fiatalokat megtizedelni, miközben versenyt rinyál az áldozataival...

 

Ha egy majom az ürülékével dobálná meg az állatkertben a látogatókat, azt is többre becsülném, mint amit ez a Jamie Bailay nevű illető "nyújt" nekünk a munkájával. Koherens gondolatot itt keresve se találni, vagy talán a főhősnő agyában bír cikázni. Mindenki más már olyan mértékben síkökör, hogy a Csonthülye 2. – Csapás a múltból értelmesebb időtöltésnek számít mellette! Történet mint olyan, nem is létezik; a színészi játéktól M. Night Shyamalan kiborulna, egyik történés vagy szereplőmegnyilvánulás sem tud megfogni minket, hogy valami kis ingerlöket érjen minket. Egy komolyan vehető interakció vagy cselekedet nem fordul elő, elsőtől utolsó percig állandó a mellébeszélés – gondolok itt főleg Alex emós rucis barinőjére, aki egyedüli túlélőként narrálja a dolgokat, két Jurassic Prey-szinten fejpuha hekusnak!

 

Mutációs eredetsztori ugyan most nincs az aktuális hentes körül, ez azonban nem javít semmin. Eleinte még "csak" semmi értelme a Mickey Egér-sisakos gyilkosnak, szóval kedvünkre unatkozhatunk. Ám a végén aztán – alighanem a forgatókönyvet író óvodások bepánikolása révén – emberünknek sikerül lenyiszilnie az egyetlen értelmesnek számító főszereplőt… úgy, hogy teleportál egyet! Akármi apró ürügy vagy belemagyarázott nyom nélkül! Illetve nem is teleportál, egyszerűen csak elillan egy két vágás közti törtmásodpercben, úgy, mint egykor a Vörös Sonja főboszija a végső kardozásos jeleneténél. Hát ehhez már pofa kell, na meg persze egy gyáva aktorgárda, amelyik félti a munkadíját, és ezért nem mer szólni...

 

Az Asylum fénykora óta nem láttam ilyen trash-pártoló divatot a mozgókép-világ gödreiben, mint ami ezekkel a szabad filmjogú, bárki által filmesíthető rajzfigurás horrorokkal jött el. Már a két véres Micimackó kézbe vonzotta nálam a puskát, és az Egércsapda Jamie Bailay-től el is süttette velem azt: nyomasztóan untatott, öklözően hergelt és dühített, értetlenül hagyott, hogy hogyan lehet ilyet katyvaszt a nagyközönség elé a piacra dobni. Mintha csak az őrület csúcsait ostromló A szer után egy enervált hang azt cincogta volna a fülembe: „Ez szerinted az év legrosszabbja? Fogd meg a söröm…!”

Ha bárhol kiszúrjátok, hogy vetíteni készülnek, meneküljetek onnan messzire, akár Speedy Gonzales! Ezt tudom javasolni.