Top Gun 2. - Maverick

A nyár eddigi legnagyobb meglepetéseként ért a Top Gun: Maverick. Ez a jócskán kései folytatás gyakorlatilag mindazt megadta nekem, ami sokak számára az elődje volt. Ki nem állhattam az eredeti Top Gun-t: felszínes macsókomédiája, szirupos románca, öncélú hadi fétise és álszent pátoszisága mind csak taszítottak a néhai Tony Scott túldicsért drámájától. Még a paródiája – Nagy Durranás – is jóval elviselhetőbb élményt adott, mint az eredeti…!

Pete Mitchell, hívójelén „Maverick” egy élő időkapszula. Mindene egy letűnt kort idéz: arca, sérója, dzsekije, motorja, szemcsije, vigyora, vakmerősége, sőt még a régi pilótatársa elvesztése miatti bűntudata is. Csodával határos módon túlél egy kísérleti tesztprojektet, de a gépe nem, és csak az azóta tengernaggyá lett évfolyamtársa miatt küldik vissza a Top Gun pilótakiképzőbe (leszerelés helyett). Büntiként a legújabb ifjú titánokat kell kiképeznie egy lehetetlen küldetésre, és egyikük pont a halott barátja fia – aki mellesleg baromira utálja őt… 

Oscar-esélyesnek kiáltom ki a Top Gun: Maverick látványtervezését: 36 év távlatából sikerült egy népszerűnek számító film stílusvilágát, sőt sztárját is úgy rekonstruálni a nagyvásznon, hogy érzékelhetetlen rajtuk az eltelt idő! Nem tudom, Tom Cruise arcán mennyi kozmetikáztak, de veszettül jól tartja magát ez a pasas! És ami még ettől is fontosabb: sikerült az eredeti alkotás taszítóbb jellegzetességeit (amiket föntebb szóvá tettem) a lehető legfinomabban feljavítaniuk. Mintha egy múzeumi festményt rekonstruált volna egy aranykezű múzeumi kurátor!

És bár nem is egy visszahozott sztoriszál vagy flashback fordul elő, a film nem próbál puszta klón, önmagasztaló pökhendi nosztalgiacégér lenni. Akkor zsigerből elkaszálnám! Persze, a nyitány rámenősen a képünkbe tol mindent, ami csak eszébe jut az átlagnak a Top Gun-címről, de csak az atmoszféra érdekében. Az új és régi szereplők, a jelen és múlt elrévedései között 2 az 1-hez arányú egyensúlyt tartanak, amit csak helyeselni tudok: pont a NEM–nosztalgiapercek adták nekem a film erejét és lendületét. Nem érezni azt, mintha csak márkafejésre rángatták volna elő a poros klasszikust, hogy aztán ügyetlenül utánozzák.

 

A finom árnyalás nagy nyertese maga Maverick karaktere lett: a régi filmben csak egy Colgate-fogsorú G.I.Joe–reklámbaba volt, akire Luke Skywalker-t lemosolygó pilótatechnikát testáltak. Itt végre valódi embernek láttam, nem élő reklámplakátnak. Pedig a régi fenegyerek–aurája kicsit se fakult; tudja, hogy őrült teherbírása a régi, és hogy most is bármilyen helyzetben vállalja a lehetetlent. Új munkakörét is hamar teljesen a saját képére szabja: 

1. akkor is, mikor vadászgépen ördöngösen okítja osztályát, 
2. és mikor később alkonyati rögbi-bulit tart velük a parton, csapatszellemet kovácsolva egy szinte biztos halál misszióhoz.

 

Amit Maverick nem vesz észre – mivel folyton a múltra gondol –, hogy borként érlelte ki őt a kor. Őrületig vakmerő, és mégse könnyelmű. Múltbéli hibái még mindig nyomasztják, de már nem hatnak ki a jelen teljesítményére. A folytatáshoz kitalált barinőjének, Penny-nek az egyénisége is visszatükrözi Pete-en, hogy – minden sármjával és erejével együtt, de – emberibb lett, csiszolódott az emberismerete. És ezt úgy éreztette velem a sequel, hogy egyáltalán nem verte nagy dobra: egyszerűen látni Maverick arcán és gesztusain, hogy a személyisége felnőtt a képességeihez. Ezért tudott bevonni a köré írt személyes dráma, míg az a régi filmben csak alibi körítésnek tűnt a klisé „ifjú titán”–imidzs köré.

 

Provokálta azért a mű néhol a kétkedésemet. Nem abban, hogy az élete ilyen keveset változott 3 évtized alatt: a tudatos különcök ilyenek, saját útjukat járják. De hogy pilótatársa, Goose halálán, illetve, hogy 4 éve kénytelen volt kibabrálni fiával, Rooster-rel, kissé illúzióromboló. Ez a szál kapott időt meg figyelmet bőven, de árnyalást alig. Egyenes beszéd helyett a két pilóta végig csak a kerülgeti egymást: Rooster ingerült bikaként mered rá, valahányszor "A Legenda" ott kering körülötte, Maverick pedig képtelen kinyögni, hogy a srác aggályos anyja kedvéért kaszálta el egykor a jelentkezését. 

"Miért állt az utamba?!" 

"Nem álltál készen."

Haver: azzal még nem mutogatsz a néhai szüleire, ha abbahagyod végre a ködösítést…!

 

Az új nemzedék tűrhető kategória: kapott szövegeik és jellemrajzuk inkább csak olyan középszer, de a színészi játék fölizmosítja róluk az összképet. Közülük az értelmesen fickós csaj Poenix és a szókimondóan seggfej Hangman maradtak meg így elsőre. Örültem, hogy a "hülyülés" perceit okosan elhelyezve és behangolva használták fel a készítők. Tényleg úgy jött le: a srácok halálos szakmájához szükség van rá, hogy így fölszítsák szabadidejükben az önbizalmukat – és nem úgy, hogy ezek maguktól elszállt vágóhíd-marhák, akiknek már a helyzetértékelésére kihat az egójuk. 

Ahogy tanáruk is szóvá teszi: mindig „az elitnek”, „a legjobbaknak” hívták őket, kitenyésztett ászok, akiket beleneveltek a pilótafülkébe. Így aztán tetszett a módszer és hangnem, amit Maverick használ, hogy ne csak kihozza, de ki is tolja az eddigi maximumukat. Ahogy az örökös bajnok szokott pengeélen táncolni légi mutatványaival, úgy egyensúlyoz maga a produkció is a hihetőség határmezsgyéjén, és ez mégsem üt rá vissza – többnyire.

 

Meglepő módon Val Kilmer Iceman-jének a cameo-ja adta a film talán legemberibb jelenetét. Maverick monológja a halálos beteg barátja előtt összeszövi a bűntudatát Rooster miatt, és hogy nem találja helyét a mai világban – azon túl, hogy a tengerészet veteránja. „De ez nem a szakmám. Hanem az életem. Ezt hogy adjam át?”

Rendben találtam a romantikus szálat a középkorú anyával és bártulajjal: szemben a „nagy előddel” itt nem émelyegtem a pár hamisságától. Sőt, talán a kedvenc szóviccem a filmből épp a vitorlázós jelenetüknél hangzott el:
„Nem a tengerészetnél vagy?”
„De nem vezetek hajókat! Leszállok rájuk!”
 

Technikai szempontból a film korszerű, elődjéhez képest mindenképp emeli a tétet: nemcsak a látvány és a hanghatások élethűek, de a fiziológiai terhelés képei is nagyon elevenen hatnak. Csodásan átjön a repülések irdatlan, emberi léptékben elviselhetetlen nagysága – már a bevezetőben is, ahol Maverick rögtönzött tesztjén átlépi a Mach–10-es sebességhatárt. Maga a fő küldetés amúgy nem túl agyas: egy nevén se nevezett ország titkos urántelepe a célpont, amit kétszer is el kell találni csúcssebességen, már-már talajszinten. Az már, ahogy Maverick és Rooster az ellenség vonalai mögé kerül, majd lelép, már kicsit illúzióromboló volt, de még nem borította föl az összhatást.

 

Magasról teszek az első Top Gun hírére és a ’80-as évek macsókultuszára, melynek szellemi terméke volt, így többszörös hátrányból indult nálam ez a kései darab. És mégis megcsinálta a lehetetlent: nemcsak, hogy meggyőzött, szórakoztatott és izgalmas perceket nyújtott, de hihetetlen életkedvet sugárzott felém, kimanőverezve az öncélú pátoszt és izzadt érzelgősséget. Arra biztat, hogy mi is új generációs "maverickekként" álljunk hozzá a jövőhöz, fénykorunk után is fogadjuk örömmel az élet adta esélyeket – minden veszélyükkel együtt.

A második Top Gun az eddigi sivár '22-es kínálatból a második mű, amit bátran tudok ajánlani, és ehhez mérten 4/5-öt adok rá.