2001: Űrodüsszeia

"Mit fog odaát találni?"
"... A sorsát."

(A majmok bolygója)





Osztom a nézetet, miszerint Stanley Kubrick az egyik legélesebb eszű rendező volt hollywood-i kollégái között. Valódi történetmesélő, aki kereste az újat, és sosem alkotott filmet pusztán rutinból. Legismertebb alkotása egyben a legkülönösebb is. A 2001: Űrodüsszeia egy nyomasztóan szűkszavú, enigmatikus űrdráma, amely kifejezetten a képzelet határait feszegette. Azóta A majmok bolygójához hasonlóan kultuszszinema lett.

(Hol is kezdjem...?)

Időkorlátlan. Aligha állítottak össze még egy ekkora időkorokat átfogó cselekményt. Legnagyobb szelete 1 évvel a millennium után játszódik, de az egész emberi fajunk evolúciós sztoriját ábrázolja. És nem valamely ismert ókori kultúra kezdetétől napjainkig. Hanem évmilliókkal ezelőtt indul egy olyan jövőig, amely túl van a fizikai paramétereken. 
Már eszerint kimagaslónak minősül. Nincs igazi eleje és vége, ugyanakkor hiányzik belőle a mi saját jelenünk. Szándékosan az elidegenítésre, a személytelenségre törekszik, de nemcsak azért, hogy ettől mindenáron másabbnak vagy művészibbnek tűnjön. Koncepciója, és a végállomás, ahová a legvégén eljutunk erősen elvont, mégsem elcsépelt vagy klisé.



Nem véletlenül keresztelték el "űr-Odüsszeiának": úgy működik a produkció, mint egy hajó, mellyel Kubrick a világűrben utaztat minket - akár a végzet Odüsszeuszt - az ismeretlenbe, sőt az "elképzeletlenbe". Végig a Naprendszerben maradunk, de a befejezésre az eseménysor függetlenné válik olyan fogalmaktól, mint a tér és a naptári idő. A 2001-es dátum kiválasztása nem meglepő: a legtöbb sci-fiben azóta is a 3-4 évtizeddel későbbi jövőben élnek vagy lyukadnak ki az ottlakók/utazók.
Továbbá: nem 1-1 karakter történetét kapjuk meg a cselekmény haladtával, hanem Az Emberét - a filmbéli emberalakokon keresztül. Minden ember vagy emberféleség ugyanannak a karakter-entitásnak egy-egy újabb teste, kivetülése.

Mindig mondtam, hogy minél régebbi és ismertebb valami, annál nehezebb új oldalát bemutatni. Majd' fél évszázad alatt ízekre szedték ezt a művet kritikusok, bloggerek, elméleti kutatók, stb. Ezért most leszögezném: nem tartok filozófiai maratont. Nem veszem sorra a 2001: Űrodüsszeia minden eddigi értelmezését. Örülök annak, hogy - tömegekkel együtt - én is egy ultraütős, összetett, sőt zseniális sci-fi-nek tapasztaltam meg, amely bátran törekszik az újra, a szokatlanra. De az már nem érdekel, mennyire számít "művészinek", amiért mennyire bonyolulttá is lefordíthatóak a metaforái. Megtalálta hozzám, mint befogadóhoz az utat, és ennyi nekem elég.



Többféle kiadása ismert. Eredetileg 160 percesen mutatták be, ezt a rendező utóbb bölcsen lerövidítette 140-re. Én hajlok azt mondani, hogy még ez is kissé lazán vágott. Többször is alighanem csak azért nyújtották túl a jeleneteket, hogy azok még jobban belepasszírozzák az embert a hangulatvilágba, ami hatásvadász döntés. Mint a Terminátor 2.-nél, itt is a minél rövidebb verzió "a nyerő", hisz a feszes vágás is követelmény, nézők és elemzők mércéje szerint is.

4 nagy egységre tevődik össze a cselekmény. A filmnek megvan ugyan a maga tagolása, kiírt alfejezetekkel, de én nem pontosan azt fogom követni:

1. Az ember "hajnala", évmilliókkal ezelőtt;
2. Egy rutin űrút a Holdra, az elképzelt 1999-ben;
3. Egy 5 fős, tragikus kimenetelű expedíció a Jupiter felé;
4. S annak egyetlen túlélőjének utazása "a fénybe".

  "AZ EMBER HAJNALA"  

Kubrick alapvetése máig népszerű nézet: az emberelődnek egy külső erő adott "rajtjelet" a fejlődéshez. Több millió évvel a múltban egy keskeny, dominó alakú, fekete monolit jelenik meg valahol Afrikában, egy majomtörzs táborhelyén. Ha a Nap fénye éri felületét, hullámokat sugároz, melyek apránként, észrevétlenül elkezdik fejleszteni a majmok tudatsémáját. Ez a genezistörténet, és tetszés szerint lehet felfogni. A fejlődésünk elindítója, az "elkövető" vagy "tervező" ugyanúgy lehetett

1. az Anyatermészet,
2. Isten teremtő keze,
3. vagy földönkívüliek.

Itt derült ki számomra, hogy ez nem egy "artsy" (="művészieskedő") film, ahol mindig képletesen értendőek a látottak. Elég nyilvánvaló, hogy a monolit metaforaként a "szikrát" jelenti, a gigászi fordulópontot az evolúciós fejlődésünkben. De attól még valós tárgy: a 2. nagyegységtől már konkrét objektumként értesülnek róla, és fedezik fel a szereplők. (Tisztán "képzelt" látványelemek majd lesznek az utolsó fejezetnél, de ott is csak azért, hogy a transzcendenst ki tudják valahogy fejezni.)  Így ha feltétlenül szó szerint akarjuk venni, hogy ott áll egy kb. 10 méteres tömb, akkor a Természetet kihúzhatjuk.

Kubrick nem foglal állást amellett, hogy ki(k) vagy mi(k) a "teremtő(i)nk", milyen magasabb szintű lény(ek) kódolták belénk a fejlődés biológiai parancsát. Ami viszont már a mű cselekményéből következik: csak egyszer tették meg. Nem bábáskodtak felettünk, mint primitív kezdeményeken, hanem elvetettek egy magot, s hagyták, hogy szárba szökkenjen. Ez azért fontos, mert így az ember(szerűség) saját kezébe kapta a sorsát: hogy merre, milyen iramban jut előbbre - amíg esedékes nem lesz egy 2. monolit felbukkanása.

A látványvilága ennek a résznek egyszerűen briliáns. A "korabeli" majomemberek külleme, hangja és viselkedése kvázi hibátlan. Elsőre úgy tűnhet, mintha csak egy narráció nélküli természetfilmet bámulnánk, pedig nem az. A törzs élete ugyanúgy folyamatában változik, mint bármely más alkotásban az érintett személyeké. A rendező 100%-ban képekkel és hangzásokkal meséli a sztorit. Az emberelőd-törzs állandó bizonytalanságban él:

1. a ragadozókkal szembeni kiszolgáltatottság,
2. az élelem-ivóvíz hiánya a kopár pusztaságon,
3. az ellenséges törzsek fenyegetése miatt.

Nem tudjuk, mikorban járunk, csak azt, hogy a tűz- és eszközhasználat előtt. Lehet 4, de akár 15 millió évvel ezelőtt is. A fekete monolit feltűnésekor lidérces hangok jelzik, hogy valami változás történik. Hatására az azt megérintő majom idővel csontokat kezd használni, a kiválasztott törzs pedig riválisait elűzve megszerzi a környék felett az ellenőrzést. Az emberi terjeszkedés kezdetét láttuk, és miután a jelenet véget ér, vissza se térünk többet a földfelszínre, mint helyszínre.

  MISSZIÓ A HOLDRA 

Frenetikus képzettársítás, ahogy a feldobott csontról egy hasonló alakú műholdra vált a kép, a fiktív 1999-ből. Nemcsak azért, mert sok százezer évet ugrottunk át fél másodperc alatt. Ez a bevágás azt sugallja a szemlélőnek: nem is változtunk olyan sokat. Lehet, hogy ma már a "gondolkodó ember" vagyunk, aki technologizálta a bolygót. Ám a létezésünk alapja ugyanaz maradt: hús-vér főemlősök, listányi szükséglettel, mint oxigén, étel, ital vagy kommunikáció.

Innentől már szó szerint is elkezdődik az űrutazás. Bizonyos Dr. Floyd érkezik meg egy űrhajóra, ahol lassan elhangzik jövetelének a célja: részt venni egy új felfedezés titkos kivizsgálásában, a Holdon. Floyd és társai egy hullámsugárzás forrását derítik fel, és egy keskeny, fekete monolitot találnak. Ugyanolyan és egyidős azzal, mint amit majomeleink "kaptak". Megintcsak azt tapasztaljuk, hogy az évmilliók alatt néhány vonásunk mit sem változott: óvatos kíváncsisággal, csoportban közelítik és érintik meg a tárgyat. Még a monolit kísérteties kísérőhangja is felcsendül.

Azt nem tudjuk meg, mi lett az asztronauták sorsa. Ők itt Az embert képviselik, nem magukat, mint egyes személyeket. Mikor a felkelő Nap aktiválja a monolitot, kiderül, hogy a mai ember agya jóval érzékenyebb a tárgy "elmenoszogató" hatásra. Bénító fájdalmat okoz, hiába a szkafander. Vagyis hiába lettünk képesek megannyi technikai alkotást létrehozni, mi magunk nem lettünk fejlettebbek. Okosabbak igen, de nem felsőbbrendűek. (Hogy mennyire nem, azt a Jupiter-misszió szemlélteti.)

Picit a filmbéli űröltözékekről: érthető okokból nem olyanok, mint a valóságban. Inkább epidemiológiai védőruhára emlékeztetnek, semmint szkafanderekre. De ha azt vesszük, hogy egy fiktív jövő kellékei - ami időben egyébként is már rég a hátunk mögött van -, ez még megbocsátható. Amikorra ténylegesen képesek leszünk létrehozni olyan dolgokat, mint a HAL-9000, addigra talán kevésbé bonyolult ruházatokban is tudunk majd közlekedni.

Az űr végtelenségét a rendező kifogástalanul érezteti a nézővel. Függetlenül a vágástól: hihetetlenül magányos és kiszolgáltatott érzést kelt, még úgy is, hogy egyelőre nem látunk űrsétát végző embereket. Ám Kubrick most még nem állítja be ellenségesnek a kozmoszt. Ahogy az első űrkonstrukciók megjelennek a vásznon, kényelmes, nyugtató zeneszám csendül föl. Az emberek is úgy viselkednek, mintha az űrutazás is csak a komfort és képesség új formája lenne. Lám, az ember megszelídítette immár a világűrt is! 

A monolit, a permanens változás jelképe mintegy visszaránt minket ebből a kényelemérzetből. Talán ismét eljött az idő, hogy a lét egy új lépcsőfokára lépjünk. Mielőtt még...

  ÚTBAN A JUPITER FELÉ  

Messze a legnagyobb szelete a filmnek, és a legfélelmetesebb. David Bowman és Frank Poole asztronauták egy misszióra tartanak a Jupiter környékére. Nem tudják viszont, hogy a misszió tényleges célja - melyet David csak a konfliktus végén tud meg egy automatikus üzenetből - kideríteni, milyen intelligens élet hagyta ott a holdi monolitot, mely a Jupiter irányába sugározza jeleit.
David és Frank a legénység egyedüli éber tagjai. 3 társuk hibernációs sztázisban van; összes számítógép-rendszerüket egy mesterséges intelligencia, a HAL-9000-es irányítja. És mikor HAL magától úgy dönt, hogy az utasok veszélyt jelentenek a misszióra, Davidet kivéve mindegyikükkel végez. Anélkül, hogy azoknak akármi esélyük lett volna tenni pusztulásuk ellen.  

"Hal, nyisd ki az ajtókat!"
"Sajnálom, Dave. Attól tartok, nem tehetem azt meg."

HAL a leggonoszabb entitások egyike, akit valaha láttam mozidarabban. Mindaz, ami inspiráló és elrettentő a fejlődésünkben, benne van. Szuperkomputer, tisztán a logika vezérli; elsődleges feladatának a küldetést tekinti, nem az emberi élet megóvását (mint pl. a Knight-2000). Manapság evidens, hogy az ilyen masina ridegen eldönti, hogy kiirt életeket, mert az a célszerű. De ahogy ezt a 2001: Űrodüsszeiában tálalják, az maga a tömény rettenet. HAL csendes gyilkos. Teljesen nyugodt, emberi hangon beszél, bármilyen könyörtelen dolgot is mond:

"Dave. Ez a beszélgetés semmi célt nem szolgál többé. Viszlát." 

HAL-t egy dolog emeli a többi logikacentrikus gépnemezis fölé, mint pl. V'Ger. HAL érti az emberi érzelmek sémáját, és ki is használja őket. Képes rá, hogy minimálisan imitálja hangjával az emberi emóciókat, képes hazudni, énekelni. Pszichéjére hatva győzködi Bowmant, hogy már belátta: tényleg ő működik hibásan, és hogy már "kijavította a hibáját". A logika itt nem önmagáért létező célja a szupergépnek, hanem az eredményesség eszköze, ahogy látszólagos feladása, vagy az azon túlmutató ravaszság.

"Dave. Bár nagyon körültekintő lépéseket tettetek az ellen, hogy halljalak titeket... én láttam az ajkaitokat mozogni."

Bowman helyzete Madách Imre Az ember tragédiáját idézi. A produkció tetőpontja talán a legreménytelenebb helyzet, ami csak kitalálható egy "főhősnek". Dave nem tud kapcsolatba lépni senkivel, egyedül rekedt a kozmoszban, és minden idők legfejlettebb gépagyát kell hatástalanítania, mielőtt végez vele.
Itt már teljesen egyértelmű, hogy átvitt értelemben mit jelent a helyzet. Ez a krízis a legnagyobb akadály a homo sapiens "nagy áttörése" előtt. Egy ismeretlen szuperintelligencia teremtményeként jött létre; most, hogy egy ideje ő is játszotta a teremtőt, a saját teremtménye pusztulással fenyegeti. Mintha David és HAL - tudtunkon kívül - azért versengene, hogy melyik létforma életképesebb. Melyikük fajtájának van több joga, hogy "célhoz jusson", és elérje a fejlettség következő lépcsőfokát. Még Dave neve is hordoz erre utaló allegóriát:

1. David és Goliath, azaz a kis ember és a gonosz óriás szembenállása;
2. "Bowman", azaz "Íjász". Az emberiség őt küldi - mint egy nyílvesszőt - küldetése céljához. Ami vélhetően az egész cselekmény és az emberevolúció végállomása is lesz.

Számomra a tanulság itt lényegében ugyanaz volt, ami a holdi úton is felderengett: elkényelmesedtünk. A technika fejlődését, a gépi tökéletességet ma a saját fejlődésünkkel azonosítjuk, pedig a kettő sose ugyanaz. Így előbbi könnyen az utóbbi fölébe kerülhetett, mint prioritás. Vagyis: függetlenítsük magunkat a technikába vetett vak bizalomtól, különben zsákutcába jutunk, és elmúlunk. Ha HAL képes volna akárcsak kezdetlegesen emberi lenni, mint azt Dave-nek tetteti, akkor valószínűleg ez volna az első impulzusa: a félelem az elmúlástól.

  "TÚL A VÉGTELENEN"  

Szinte nevetséges, hogy mennyi mondanivaló bontható ki ebből a látszólag eseményszegény movie-ból. Itt az Űrodüsszeia már abszolút egyszemélyes dráma. Dave egyedül folytatja küldetését;  az utolsó lépéseknél járunk, egyáltalán nincs dialógus vagy interakció. Az ábrázolt látványcuccok már a kvantumfizika, sőt az ezotéria témakörébe sorolhatóak: legkeményebben ez a rész jelentékteleníti az emberi léte(zés)t.

Bowman a Jupiter környékén valamiféle portálra bukkan, amely járművével együtt beszippantja. Mintha a fekete monolitok egy fekete lyukhoz vezettek volna. Innentől a valóság teljesen elmosódik: a tapasztaltakat az ember érzékei és elméje nem képes feldolgozni, annak csak fregmentjei jutnak el a tudatáig képek és fénypászták formájában.

Most lehet, hogy csak az agyatlan filmek utálata beszél belőlem. De úgy vélem, ez a fejezet kicsit Kubrick-nak, mint rendezőnek is önkritika. Rendelkezésre álló eszköztára oly csekély, hogy ki tudja vele fejezni a magasabb dimenziót, a transzcendenciát. Ezért kellene minden filmkészítőnek sulykolnia magát, hogy új ötleteket keressen, gazdagítva velük az Álomgyárat.

Ha eddig a movie még nem lett volna eléggé szürreális, akkor most holtszentség, hogy azzá válik. Bowman egy szobában találja magát, ahol hátborzongató dolog történik vele: látja, amint idősödik, meghal, majd egy teljesen új, fénylő létformaként újjászületik. Tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy ez tényleg megtörténik-e vele, vagy csak egy üzenetet fordít le a monolit gazdáitól az elméje: ez vár rátok, ez a ti lehetséges távoli jövőtök!

Létezik egy féltudományos mítosz, az ún. "csillaggyermek"-elmélet. Ez úgy képzeli el a végső fejlettségi formánkat, mint egy tisztán szellemformátumú fénylény, amely független az anyagi kölcsönhatásoktól. Nem akarok túl sok témakört begyűrni a magyarázatba, így se biztos, hogy jól értelmezem a jelenetsort.

Dave azt tapasztalja meg - akár képzeletben, akár fizikailag is -, mennyire törékeny és tünékeny egyetlen ember léte. Most kicsit félretesszük, mi mindennel telik az életünk, és csak a kereteit nézzük. Ezernyi dolog árthat neki, időtartama pedig szánalmasan kicsi. De még optimális esetben is csak egyféle sorsa lehet: a fokozatos elsorvadás. (Így nézve az öregedés és a rothadás ugyannak a leépülési folyamatnak a 2 részállomása.) Ennyire nyersen, kendőzetlenül maréknyi mozi merte valaha is az ember arcába vágni: nincs remény, hogy messzire kerüld az "örök semmisséget"!

S ezek után mégiscsak kapunk valami kis reményt. A kb. 100 éves Dave a halálos ágyán szintén meglát egy fekete monolitot. A permanens változás szimbóluma. Majd egyik pillanatról a másikra az aggastyán helyett egy fénylő csecsemőt látunk. Ez arra utal, hogy létezik egy szellemi valónk, amely a testünktől függetlenül is tud létezni, egy felsőbb létsíkon.  

Oké: zárás. Már a sokadik hosszú snittben a csillaggyermeket látjuk a Földre tekinteni, közel azonos nagyságrendben a bolygóval. Nagyon pozitív kicsengésű a jelenet üzenete, mégha kicsit nehéz is értelmezni. Nemcsak arról van szó, hogy egy individuum meghalt és újjászületett. Ez vár a fajra is, jó esetben. Úgy néz ki, hogy a szellemi valónk irányába fogunk továbbfejlődni. Mint "csillagember", éppoly kézzelfoghatóan létezhetünk még a mostani, "normál" létsíkunkon is, a hús-vér testünkben, mint a magasabb szinteken. Ez lesz a permanens, vagy legalábbis már sokkal tartósabb és sokrétűbb inkarnációnk.

Egyéb

Az Űrodüsszeia azon ritka eset, melynél a forrásmű és a mozgóképes adaptáció szinte egyidőben keletkezett. Arthur Clarke Az Őrszem c. rövidregénye alapján ő és Kubrick együtt dolgozták ki a tervezet forgatókönyvét. A rendező több, mint 3 hónapot áldozott ennek tökéletesítésére. Technikai előkészületek sokaságát felügyelte, új képalkotási eljárásokat és a stáb menetközben felvetett ötleteit is felhasználva a tökéletes összélményhez. (Meglepett, hogy az egyik díszlet mozgatásához egy kb. 5 km/h-ás forgókereket használtak - ahhoz hasonlót, mint az Incepció készítésekor.)
Más blogok cikkei majd taglalják Clarke többi írását. Elég annyi, hogy a 2001: Űrodüsszeiának később folytatása is készült. Több írott ötletét bölcsen kihagyták: pl.

• Az idegenek külseje: teljesen feketék, 2 kis pirosas szarvval és farokkal. Mint egy ördög.
• És a csillaggyermek első cselekedete, hogy minden atomrakétát eltüntet. A majmok bolygójába ez a társadalomkritika még beleillett volna, innen viszont hasznára vált a műnek, hogy kihagyták.

Hangzáskészletében a film többnyire nagy ívben kerüli a könnyedséget, bármi nem szándékolt biztonságérzetet próbál kiiktatni. Személyes kedvencem a monolit kísérteties muzsikája. Csupán 1-2 klasszikus zeneszám fordul elő: az Also Sprach Zarathustra mint nyitány az emberi szellem első képzeletbeli lépteit dicsőíti, vagy a Kék-Duna keringő, amely a holdi nagyfejezet kezdetekor csendül föl. Ezeket azóta is számtalanszor használták már fel őket más filmek és TV-show-k, így magukban is klasszikus szerzemények.

Összefoglalva: évtizedekkel megelőzte a korát. Premierje olyan időszakra esett, mikor a sci-fi műfaja épp kifulladóban volt, tele gyermeteg űrinváziós meg űrszörnyes produkciókkal. Ehhez képest egy olyan szinten újszerű és megborzongtató "csillagösvényt" taposott ki, melynek IQ-szintjét ma sem biztos, hogy Hollywood-nak sikerült utolérnie tartalmilag.

Egyedüli nagy kifogásom ellene a hivatalos verziók elnyújtottsága, mivel ez vajmi keveset segít, hogy még jobban be tudjon szippantani minket is a sajátos hangulatvilága. Ha elfogadjuk, hogy egy absztrakt mozirejtvényt kapunk, amely direkt az elidegenítéssel tanít minket - és ügyesen -, akkor ma is simán lenyomja a műfaj tagjainak 3/4-ét - legalább.

  

A 2001: Űrodüsszeiára - minél feszesebb vágatváltozatban - megadom a Jelest. Fekete gyémánt.