Unicron azon kevesek egyike, akikkel képregény
formátumban találkoztam először még gyerekkoromban. A képregény nevére akkor
még nem emlékeztem: Marvel G1 #75 – On
The Edge Of Extinction. Az volt az
első és egyetlen Transzformersz-képregény, amit volt szerencsém a saját 2 kezemben
tartanom. „Káoszhozó” Unicron ott valóban maga volt a megtestesült apokalipszis
az alakváltó gépek világában, és csak megannyi hősies áldozat után tudta Optimusz,
Primusz isten vezérjelöltje örökre elpusztítani Unicron-t, amikor egy Teremtő
Mátrix nevű ősereklyével bekamikazézott a bolygófaló mechalény belsejébe.
Egyszer az életben se tapasztaltam filmen vagy rajzfilmen akármit, ami akár csak megközelítette volna amazt az alkotást, bármilyen kritérium
szerint is.
Szóval lássuk, itt mi zajlik. Unicron, a nagy ormótlan planétazabáló nevében keresi samesza, Ostor azt az univerzális portálkulcsot, amit a maximálok gépnépe a Földön rejtett el saját világuk pusztulásakor. Enélkül "csak" saját galaxisa bolygóin szánthat végig, másokig el se jutna. Ám aki végül ráakad a kulcsot rejtő szoborra, az nem Ostor és a többi gonosz terracon, és nem is az Optimus vezette autóbotok, akik már évek óta itt dekkolnak nálunk.
Hanem egy kis senki gyakornok, Elena, aki persze egyedül jut el agyilag oda, hogy a tárgyon lévő jelek egyik ismert kultúrához se tartoznak. Eközben a cserfes Délibáb nevű alakváltó összespannol egy munkanélküli ex-katonával, Noah Diazzal, aki még lopni is hajlandó lenne az űrrobiknak, ha Ostorék nem bukkannának föl szintén a lány munkahelyén. Így verődnek össze és ruccannak le Dél-Amerikába, hogy megmentsék ezt a világot meg a többit is a Nagy Gebasztól.
Rövid leszek: A fenevadak kora 5 író közös fecnikönyve, a Creed 2–t jegyző Steven Caple Jr. által ledirigálva. És ez a fél tucat ember valahogy kibulizta, hogy a rettegett Michael Bay rémuralma után is éppolyan idegőrlő agysejtirtás maradjon a franchise, mint eleddig volt. Ami viszont számomra még ezen fölül külön ijesztő, az az, hogy még így, másfél évtized után is mennyire egymás ótvar–steril klónjai a Transformers-filmek: mintha egy rövidzárlatra hajlamos mikroprocesszor írná ezeknek a Hasbro-termékeknek a szkriptjeit, minél sekélyesebb látvánnyal, figurákkal és pótcselekménnyel, annál biztatóbb. Gyakorlatilag minden itt van megint, amit eddig is utáltam a szériában:
- ugyanaz a CGI-túlkapás, akár mutatós a soron lévő látványkép, akár nem;
- a mitológiát újfent a Dragon Ball: Evolúció egybites zintjén akarják prezentálni,
- szanaszét repült instant lózungok és elmeölő fapoénok kereszttüzében;
- fajuktól függetlenül az összes karakter ide-oda rezgő téridő-tömítés,
- akik a hátsójuk alól mutatnak 2 kézzel fityiszt a fizika törvényeinek,
- egy halom ócskavasból ittasan heggesztett alvázban, ami még valamikor talán „a történet” lehetett.
stb. stb.
Egy ilyen Noah-féle turkálószereplőt írni betegeskedő kisöccsel és álláspiaci nyűglődéssel nem nagy kunszt, miként az olyan párbeszédek firkantása sem, amikhez 1 liter kávé kevés, hogy ébren maradjunk alattuk. Olyasmikhez viszont már nem kevés gombát-bogyót kellhet bevenni,
hogy csórikám maga is tiszteletbeli Transzformersszé avanzsál csata közben, kapva egy, az MCU-ba beleillő instant páncélrucit, amit minden gond nélkül egyből használni is tud. Mondanám, hogy olyan elborult baromság ez, amin már vidulhatunk, de addig is kellene valami valós inger, hogy az ilyesmit értékelni lehessen – ha nem is az agynak, de legalább a szívnek. Kóma és irritáltság keverékének kavargását átélni 2 órában NEM ingerhatás.
Sem A fenevadak kora, sem dicstelen elődei nem tükrözik az alkotóik testi életkorát, a szellemiről pedig arcpirítóan kis számokat suttognak. Az összes Transformers-movie egy halom rozsdás alkatrészt, ha megér, akármilyen elmebeteg összegekből készülnek ezek a játékreklám-típusú filmek. Szájaló, zúzó, rohanó, robbanó percek lélek és igazi cél nélküli váltogatásából tevődnek össze, a megszokott ostoba, primitív sekélyességgel és mostanra a javuló tendencia halvány reménye nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése