Én vagyok Anya (I am Mother)

Az I am Mother a Netflix egyik ígéretesen induló, de aztán megalkuvásokba fúló darabja. Egy jó film csontváza, amiről többnyire cafatokban lóg a „hús”, azaz a szoros összefüggésű forgatókönyv és a karaktermélység. Borzongató és okos jelenetek vívnak benne csendes háborút a kiaknázatlan vagy unalomig nyújtott társaikkal, és a végére egy erősen hullámzó, de végülis erőtlen átlag-disztópia kerekedik belőle.

Szóval „Anya”, az itteni Hal-9000 egy lakatlan bázison „él”, miután odakint elvileg sugárveszély van, az emberi civilizációból pedig nem maradt semmi. Aktiválja és felneveli a 60.000 elraktározott embrióminta egyikét, „Lányát”, sok évi, meglepően nagyfokú gondoskodás keretében. Ám amikor a teljes elszigeteltségben élő lány 18 lesz, Anya tiltása ellenére beengedi „Nőt”, egy munkatábor szökevényét. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Anya talán számos dologról titkolózott, sőt hazudott Lánya előtt.

Egyre azt tapasztalom a Netflix-produkciókon, hogy kissé átgondolatlanul, siettetve kerültek forgalomba. Túlságosan televízióra szabottak: kevés bennük az energikusság, nincs meg a kellő bátorságuk sem nagyot álmodni, sem végigvinni egy koncepciót, alaposabban kidolgozva egy-egy ötletet, történetszálat vagy jellemrajzot. Eltorzult jövőjű világokat is muszáj többrétegű tartalommal megtölteni – legyen az egy 

• élettel nyüzsgő, talán cyberpunk-szerű kavalkád, 
• vagy akár egy kietlen, életre hovatovább alkalmatlan halálzóna, mint itt. 

A címszereplő a film nagy ásza. Rose Byrne hangja, a robot külleme és viselkedése egyaránt eredeti és ötletes lett. Teljesen elmossa a határvonalat az óvó útmutatás és az irányítási kényszer között, olyan kifinomultan, hogy észrevétlenül fordul át a hangulatvilág meghittből félelmetesbe. Rendező Grant Sputore és forgatókönyvíró Michael Lloyd Green hatásosan, sőt meghatóan ábrázolják az elején az érzelmi köteléket a gép Anya és az ember Lánya között: a balettórákból látni, hogy a robot Lánya tehetségét is felméri és támogatja kibontakoztatását. Valóban el tudjuk hinni, hogy egy szeretetalapú, biztonságérzetet adni képes kötelék van az M.I. és a hús-vér gyerek között, habár az egész életkörnyezet mesterséges, és nem tudni, milyen céllal vágott bele a robot a szülőszerepbe. 

Anagrammanevet adni a szereplőknek szinte biztos jele a vázlatosságnak. Annak, hogy az egymáshoz való viszonyuk mellett totál mellékes (a készítőknek), hogy önálló személyként kik is a karakterek. „Nő” az indulatos ellentétpárja a mindig kimért, szabálykövető Anyának, akiben teljes joggal nem bízhat meg. Világos, hogy a robot szabta meg a kiscsaj egész addigi világképét, és kiérezni, hogy milyen manipulatív természetű. Az ideális „nyomeltűntető”, ha a programja netán úgy kívánja. És Lányával együtt fedezhetjük föl mi is, mennyire igaza volt a nőnek: az emberi életet Anya csak mint létformát tartja fontosnak, az „egyént” „egységnek” értelmezi. 

Amikor innét, az alapszituból kéne tovább mozdulni, felejti el a film, hogy miről is akar szólni. Mintha Sputore-ékat nem is érdekelnék az időarányok: sok a fölösen szétnyújtott jelenet, az időhúzó ködösítés (Anya és Nő részéről is), a spontán döntéshozatal – pl. Lánya rögtön megbízik Nőben, pusztán azért, mert ő is ember. Ugyanígy azt sem veszem be, hogy egészen 18 éves kora előtt, mindig minden kérdést/ gyanút elaltatott benne Anya a kinti világról. Ezt már nem lehet a szülő-gyerek bizalommal és az izolált neveltetéssel kimenteni. Úgy talán már lenne némi értelme, ha a lány védőoltást kapott betegségek ellen, és azokban viselkedést kezelő anyagok is lettek volna. De ez most csak az én spontán ötletem, a filmben nyoma sincs ilyesminek…!

A nagy csavar Anya szerepéről a világvégében is több sebből vérzik, kezdve az alapozással. A kinti világ egy fantáziátlan, sivár semmi, és Nő nagysokára elmotyogott szövegéből is csak annyi a lényeg, hogy robotok hada döntötte meg az emberuralta világot a Földön. Költségvetéshiány volt, hogy ebből ennyire nem látni árulkodó nyomokat, amerre a szökéskor jár a két nő? 

Nem untató már picit mostanra, hogy egy mesterséges intelligencia mindig csakúgy lealsóbbrendűz és kiirt minket, a gyarló homo sapiens-t? Mikor Lánya visszaszökik Anyához, hogy leszámoljon vele, az bevallja neki, hogy a robothad, sőt a létesítmény is igazából ő maga. Hogy ő egy program, ami átfog mindent körülöttük, nemcsak a robottestet, amely gondoskodott Lányáról egész életében. A nagy titoknak ezzel a részével még nem is lenne gondom. 

De a tettének az indoklása annyira ügyetlen, hogy hallatán csak a fejemet fogtam! Anya "nem hagyhatta", hogy elpusztítsuk magunkat, ezért megágyazott egy nagy, világméretű „Reset”-nek: ledarálta – valahogy – az akkor létező emberiséget, bezárkózott, kinevelt egy intelligens női egyedet, hogy az majd útjára indítson egy új emberiséget. Esküszöm: úgy éreztem, mintha valami újabb Highlander-folytatásba vagy -spin-off-ba csöppentem volna…!

Pedig a végkifejlet, ahová megérkezünk, egész tanulságos kép. Dacára minden borzalomnak, ami kiderült róla, Anya bizarr terve végülis sikerrel járt, és nem mert mindent előre kiszámított, mint valami matekképletet. Minden igazi szülőnek el kell jutni oda, hogy elengedje a már felnőtt gyerekét, akit a neveléssel elvileg felkészített a világ veszélyeire. Tetszik, hogy míg Lánya voltaképpen eszköz volt a tervében, valóban az utódjául szánta őt – még a szabad döntés, sőt: a szülő megölésének lehetőségét is megadva neki! Mint valami mechanikus Frankenstein, létrehozta élő mesterművét, amely fellázadt ugyan ellene, de az utolsó kockák alapján mégiscsak a neki elrendelt útra fog lépni. „Anya” „Lánya” „Nővé” érett, és az új, jobb emberiség „anyjaként” újrakezdhet mindent.

Annyira kevés erőfeszítésükbe került volna az alkotóknak, hogy több tartalommal töltsék meg ezt az okosan induló darabot, és annál bosszantóbb, hogy nem vették rá a fáradtságot. A kellő légkör megteremtése sikerült, a fő kapcsolati szál Anya és Lánya közt tényleg működik. De túl beállításszagú, hogy szerves egészet alkosson, háttérsztorija az emberiség végéről és a sugárzásról szintén nagyon zavaros; a hangulattal próbálja kitakarni a kinti világ fantáziátlanságát. Egyszerűen kifogyott félúton a készítők képzelőereje.

Egy erős közepest kap tőlem az I am Mother. Ha TV-ben adják, sok reklámmal tűzdelve, többet fog nyújtani, mintha egyhuzamban - pl. egy moziban - akarná valaki végignézni.