Csodanő

Szerettem volna, hogy legalább átlagosnak tudjam nevezni a Wonder Woman-t. Előítéleteimet a karakter neve, jellege és patrióta beütése miatt félretettem, sőt elfogadtam, hogy a szuperhős-eredetsztorik klisé-fegyvertárát sem úszom meg. Még így is valahogy a gyermetegség és az alkotói gyávaság mérgező gázelegye lengi be Diana Prince mozis bemutatkozását. Lehet, hogy megágyaz a női szuperhősdivatnak és a DCEU sikerének, de ettől még rémesen bugyuta, gyakran szájbarágós és lehangolóan felszínkaparó háborús mozi kerekedett belőle.

Diana az amazonok védőburokkal körbevett szigetén, Themyscirán cseperedik föl, ahol anyja, Hippolyta az uralkodó. A lány származásával kapcsolatban valami titkot őrizgetnek, sőt eleinte a közelharcot se akarják megtanítani neki..

Egy napon Diana kimenti a tengerbe zuhant Steve Trevor amerikai hírszerzőt, kinek épp menekülőben volt egy hadi fegyvereket gyártó nő feljegyzéseivel.

Miután Steve a szigetlakók tudtára adja, hogy odakint tombol a Nagy Háború, Diana eltökéli, hogy a férfival tart Nagy-Britanniába.

Az amazonok mítosza alapján az emberiség egykori megrontóját, Árész hadistent sejti a világégés mögött, akinek halálával beköszönthet a béke és a szeretet korszaka. Csakhogy tapasztalásai sorozatosan cáfolják mindazt, amit eddig a világról hitt és gondolt.

Ne áltassuk magunkat: a Wonder Woman az a kismilliomodik tömény sablontömeg, melyről a stúdiók azt hiszik, először látjuk. A görög mitológia és az első vh. összetolásából tákolt cselekmény ezerszer szétkopott klisékből áll, melyek között sehol egy eredeti elképzelés - leszámítva az amúgy jogos ötletet, hogy a sztorit a II.-ból az I. világháború idejére rakják át.

Egész idő alatt úgy éreztem, hogy le kell állítanom az agyamat, hogy élvezzem a szó szerint isteni főszereplő kirándulását az utca emberei között, majd a belga-német frontvonalak környékén.

Gal Gadot küllemében talán idézi a DC animációs Csodanőt, és nem vonom kétségbe az izraeli modell-színésznő elhivatottságát sem a szerepre. De maga a karakter, amit megírtak neki, már nem nevezhető simán "naivnak" vagy "jóhiszeműnek". Ez egy önhitt, minden abszurd harci és nyelvi tudása ellenére is ostoba, óvodások szintjén reagálóképes díva.

És ez NEM magyarázható pusztán azzal, hogy Themyscira teljes izolációban létezhetett a múlt század első feléig, és Diana csak könyvekből tud bármit is a férfiakról. Patty Jenkins rendező csak arra figyelt, hogy egy feminista női ábrándképet mutogasson, aki külsőre szexi és "bad-ass", anélkül, hogy bármi valós mélységet vagy alapos motivációt kapott volna.

Dianában én nem az intelligens idealistát látom, hanem egy önámító, sznob, kb. minden természetfölötti régió által kitenyésztett homo superiort. Superman és Amerika kapitány női ötvözetét. Olyan fejfájdítóan életképtelen  az egész világfelfogása, ami egészen mássá festi a tetteit és személyiségét, mint amilyennek papíron kigondolhatták neki.

• Az elhivatottsága inkább túlbuzgó kalandvágy,
• az ereje vele született, kényelmes privilégium,
• a szeretetközpontú eszméi pedig Én kicsi pónim-féle rózsaszín köd, amitől nem lát tovább a puszta külsőségeknél.

Az amazonok szigetéről semmi több nem derül ki, mint amit egy esti meséből megtudhatnánk. Adott egy vágyálomszerű utópia, ahol a nők vélhetően halhatatlanok, vélhetően a sima ember és Diana között mozog az erejük, és akiket isteni védőburok rejtett el a történelem véres viharjai elől. De jó nekik! Értem, hogy a sziget Diana naiv világképének a kivetülése, amiből a lánynak fel kell ébredni, megtapasztalva a valóságot, amit önként látni akar. De ez nekem akkor is sekélyes: egy egész civilizáció nem lehet a történetben puszta metafora vagy szimbólum.

A nagy csavar - ami még szép, hogy egy effektekben úszó végső csatában derül ki -, hogy az ún. "istenölő" nem Diana pallosa, hanem ő maga. Révén, hogy nemcsak amazon hercegnő, de a néhai Zeus főisten és Hyppolita közös gyermeke. De jó neki! És persze, hogy a hozzá legközelebb álló szereplő, Steve halálát kell végig néznie, hogy Árésszel elbánjon. Méghozzá egy olyan Arésszal, aki kb. annyi kisugárzással bír, mint a Penge 3. Draculája vagy a Szellemlovas 2. sátánja.

Görbetükröt állítani modern világunk elé létjogosultságot adott volna a filmnek. Már azontúl, hogy "az első sikeres női szuperhősfilm" olyan mozitörténeti blamák után, mint a Supergirl, az Elektra vagy a Macskanő. De nincs semmi mélyebb benne. A "társadalomkritika" benne csak cukormáz, ami kimerül néhány nemekről szóló faviccben Steve és Diana között, ahogy ismerkednek. Szó szerint el van viccelve bármi valós mondandó a nőkről, és hogy milyen apró különbségek lehetnek a két nem lelki alkata között. Themyscira a nők birodalma, férfiak nélküli hegemón paradicsom,

míg a szutykos nyugati országok még 1918-ban is jogilag másodrendű lakosként kezelték őket. Ezekkel a film meg se próbál bármit is kezdeni: Diana, mint Thor, belecsöppen a mi világunkba, 1-2 napra nemzeti szimbólum lesz, mint Amerika kapitány, felfogja végre a nyilvánvalót, hogy az emberek maguk döntik el, jók vagy rosszak lesznek-e, és ennyi. Hányszor rágjuk még le ezt a gumicsontot?

Árészt egyszerűen főgonosznak berakni ide alapból súlyos baklövésnek tartom. Nem számít, mekkora a szerepe a képregényben, vagy hogy a filmben ő csak "ötleteket és inspirációkat suttog" az emberek (kár, hogy nem a készítők) fülébe.  Onnéttól kezdve, hogy Árész egy létező, aktívan konspiráló, történelemformáló teremtmény,

az máris igazolja Diana csontnaiv elképzelését, hogyha a háború/igazság istene meghal, akkor mégiscsak rögtön mindent könnyebb lesz. És meg is teszi: kinyírja az utolsó tiszt vérű istent, és a világ semmilyen módon nem reagál erre. Árész így semmi más célt nem szolgál, minthogy a főhősnek adjanak egy Doomsday-(és Loki-)kaliberű zúzógépet a pikánsabb akciójelenetekhez.

És már ne is haragudjanak az írók - köztük Zack Snyder -, de vérkoldus az a csavar, hogy nem a mogorva Ludendorff tábornok, hanem a Steve-éket fedező Sir Patrick az álruhás Árész.

Neki is van egy egészen mutatós páncélruhája, mint Dianának. De a bajszos fejével, a kapott szövegeivel és a tör-zúz meggyőzési taktikájával kiröhögtette magát előttem.

Amikor Diana először megy ütközetbe Csodanő-vértezetben, örültem, hogy mozdulatai és ahogy a lasszót használja nem voltak agyonlassítva, mint a film többi harcjelenete. Az első világháborús frontok és helyszínek kinézete megadja az alaphangulatot, a halálozások és a mustárgáz bevetése hatásos képek. De csak képek.

Jenkins-nek nincs bátorsága továbbmenni jellemfronton Diana méltatlankodásánál, majd szörnyülködésénél. Ezért kerülnek csak említés szintjén elő olyan komolyabb kérdések, mint a férfi-nő kapcsolat, a férfiak és a nők dominálta világok kontrasztja, a háborúk okai és borzalmai. Ja! Vagy az a kegyetlen történelmi tendencia, hogy maréknyi elit körök emberek millióit elpusztító és/vagy nyomorba döntő ítéleteket hoznak, önös érdekek mentén.

A Wonder Woman tehát közel sem az a stúdió-megváltó csodaszer, aminek beharangozták. Fájóan száraz, életlen és felszínes munka, amely a feminista divat meglovaglásával biztosítja a DC rég áhított felzárkózását és egy még kiaknázatlan irányvonalat a Marvellel szemben. Nem érdekel, mit reprezentál vagy reklámoz Csodanő ikonja az amerikai nők számára: ez így csak egy piaci termék, nem pedig valódi alkotás, amely méltó volna a pénzünkre.