CCCC ! ---- A temetetlen halott - Nagy Imre naplója

"Geek"-nek, azaz "strébernek" szokták hívni Amerikában a nem hivatásos filmkritikusokat. Akik kiegészítő tevékenységként, rendszeresen áldoznak rá időt, hogy véleményt formáljanak 1-1 mozgóképes alkotásról. Motivációjuk nem az, hogy pályamunkát vagy szabványtanulmányokat végezzenek. A "stréber" szabad. A puszta lelkesedés, az önkifejezés szándéka ösztönzi, és ő dönt, miként alkot véleményt: szóban vagy írásban, simán lejelzőzve, vagy kicsit boncolgatva is az "alanyt". 

Most kivételesen megpróbálom kicsit magamat is analizálni. Időnként említek magamról néhány apróságot, de csak azért, hogy az élményt, amit egy film nyújtott, könnyebben szavakba öntsem. Nem vagyok filmgyáros, színházi munkatárs vagy újságíró; soha életemben nem tanultam filmművészetet. Azért kezdtem filmfórumokra kommentelni, később blogolni, mert ezeket a tevékenységeket én a saját képemre formálhattam. Kedvtelésből, mereven rögzített kötelezettségek és ütemterv nélkül.



Kiskorom óta szeretem a jó történeteket - legyen szó filmről, animációról vagy mitológiai mondákról. Erős hajlamom van szóvá tenni, miben mit tartok jónak, és mit utasítok el. Ezért választottam éppen ezt, a hollywood-i mozifilmek firtatását "főhobbinak". Egyetemi éveim alatt, fokról fokra kapartam hozzá össze a kellő ismereteket. Sokkal lazább és kötetlenebb volt ez, mint az intézményi "tanulás", s így persze több és könnyebb sikerélményben is részesített attól.

De nem is ez a lényeg. Úgy örülhettem a meglevő, csekély tudásomnak, hogy nem kellett szégyenkeznem vagy stresszelnem amiatt, ha nem tudok még többet, és ezért engem "a gépezet" bármikor közönyösen kihullajthat. A hibáim felismerése és kijavítása tisztán belső igényből fakadt. Alkottam valami egyszerű dolgot, ami az enyém, a teremtményem, és amiben nemcsak örömömet lelem, de meg is tudom osztani azt az örömöt a többi emberrel. Akik pszichológiát tanultak, azok tudhatják, hogy ez a lelki folyamat komoly serkentő hatással bír az emberre. 

Aztán; tudom, hogy az ismereteim számos téren még bővítésre szorulnak. Például a blog hátterének formázhatósága, hogy tetszés szerinti képek és minták borítsák. És mivel egyedül szerkesztem ezt az internet-fiókot, nagyritkán bizony tárgyi tévedéseket is elkövettem, mert nem ellenőriztem le duplán minden betűt. Ezekre a vétésekre aztán mások hívták föl a figyelmemet, amiért azóta is hálás vagyok az illetőknek.

Mivel ez most felerészt önvizsgáló írás, ezért most olyat teszek, amit azt hiszem, nem sok blogger vállalt be eddig. Apró betűs részben listázom az 5 legnagyobb "felsülésemet", amelyre eddig sor került az elmúlt 27 hónap során.

1. Mikor a Feláldozhatókról írtam, Mickey Rourke karakteréről tévesen azt feltételeztem, hogy mozgássérült, pedig csak egy kiégett és elvonult szereplőről volt szó. Mondanom sem kell, milyen ciki volt, mikor ezt fórumfronton a fejemre olvasták...
2. Összekevertem Marv és Harry karaktereinek nevét a Reszkessetek, betörők!-ből. Mivel az eredeti dilógiában Macaulay Culkinnal mindig "a duóként" kergették Kevint. Marv és Harry csakis jellegre voltak mások: egyik tervez, másik nem. De a szkript mindig ugyanabban a felállásban mozgatta őket; egyenként sosem voltak többek, mint "a másik fickó" a bandából. Ezért mosódott össze bennem, hogy akkor most melyik volt melyik.
3. Wes Studi Magua-ját eredetileg az "egzaltáció" szóval jellemeztem. Helytelen: a színészi játék intenzitása nem abban nyilvánult meg, hogy heves vagy valamilyen extatikus állapotot tükrözött volna. Máig nem tiszta előttem, hogy melyik a legjobb magyar helyettesítő szó erre.
4. Az utolsó cserkész eredeti, 2 évvel korábbi elemzésekor túl sok figyelmet szenteltem annak, hogy az átlagnéző szemével vizsgáljam a produkciót. Pusztán az akciópillanataira és a stílusára fókuszáltam. Holott ez nálam csak 1 tényező a sokból, amit egy mozifilmnél nézni szoktam.
5. A Titanic-kritikámnál pontatlanul idéztem fel emlékezetemben az idős Rose Dawson egyik dialógus-részletét. Van úgy, hogy címeket vagy szövegsorokat direkt átfordítok saját szájíz szerint, mert hívebb fordításnak tartom a saját verziómat. De ez nem egy olyan eset volt.

Most pedig, a 400. bejegyzésre újfent egy hazai mozifilmet vennék elő.

Meg se próbálom Nagy Imre történelmi nagyságát bizonygatni vagy firtatni. Márcsak tanulmányaimból is tudom, hogy ez az eredeti személynek sem volna ínyére. A lényeg, hogy elismerem őt: egyenrangú hősi vértanú, mint gróf Battyányi Lajos vagy az aradi tizenhárom. Külön tragédiája, hogy épp az a politikai rezsim és ideológia ölte meg, amelynek ő az egész életét szentelte, amelyben hitt és bízott. Meggyőződéses kommunista volt, ám - vesztére - becsületes hazafi is. 

 3 magyar mozifilmről készítettem eddig review-t. Mindháromnak megvoltak a maga kórtünetei:

1. A Honfoglalás egy borzasztó eseménytelen, primitív kivitelű mozimonda volt. 
2. A Sacra Corona merő színházi tablóként funkcionált, túlidealizálva főszereplőit és a címbéli relikviát.
3. S a Hídember - bár közérthetővé tette Széchenyit, mint filmkaraktert, de szellemének igazi mélysége kiaknázatlan maradt.

A Temetetlen halott végre olyan mozifilmünk, amelyet nemcsak felvállalhatunk a külföld előtt, hanem büszkék lehetünk rá. Történelemóra nélkül hiteles, idealizálás nélkül emberközeli. Sikerül olyan portrét állítania Imre utolsó 2 évéről, amely elcsépelt frázisokban szegény, és túlmutat propagáción vagy politikai nézeteken.

Utólag nyugtáztam, hogy a megfelelő kézbe került a projekt. Mészáros Márta olyasvalaki, akit a Cannes-i filmfesztivál is díjazott, tehát nem mondható, hogy csak "regionálisan" nagy név. Filmje 3 ország koprodukciója, a főszínész maga lengyel - hasonlóképp, ahogy Árpád fejedelem is olasz megformálót kapott.
Mészáros másféle keretbe foglalja a történetet, mint Bereményi Géza a Hídembernél. Összhangban a címmel, a "halott" a keretbe lépve kel életre, lánya, Erzsébet levélgépelésekor. Ő nemcsak végtisztességet akart édesapjának, hanem teljes rehabilitációt. A koncepciós per részénél könnyű leszűrnünk, mekkora elvakult, bigott szolgalelkűség jellemezte a bírákat, akik a legabszurdabb vádakat aggatták Imrére. Ez a film legnagyobb pozitívuma: sikerül érzelmileg érdekeltté tennie a nézőt. A vége nem nyújt feloldozást vagy okító tanulságot, max. némi keserű megkönnyebbülést: Imre családja 30 év hallgatás után elégtételt nyert, gyilkosai pedig megbuktak.

Cseppet sem bántam, hogy Jan Nowicki arca nem sokban hasonlít az eredeti személyre. Remek alakítást nyújt. Apró külsőségek teszik jellegzetes figurává az ő verzióját Nagy Imréről; az imidzs része nemcsak a bajusz és a szemüveg, de az a zacskó somogyi föld is, melyet sok éve anyja hozott el neki külföldre. Keret a keretben, ahogy Imre házi őrizetekor felidézi a múltját. Mészáros ebben a lényegre próbál szorítkozni: csak meghatározó, egyéniséget formáló képeket és infókat közöl a címszereplőről, így azok nem laposodnak el.

Maga Imre nem egy bonyolult személyiség, de nagyon valós és könnyű azonosulni vele. Elveiből nem engedett, bármennyit győzködték. Önérzete mellé realitásérzék párosult; nem igaz, hogy jóhiszemű lett volna, csak mert bízott a szovjetek megértésében. Egyszerűen hitte, hogy a marxista-leninista tételek tiszta formában egy szabad Magyarországhoz vezethetnek. Egész jó párhuzamötlet "Tito ajánlatának" az említése: a délszláv vezér és rendszere is szélsőbalos volt, csak nem akarta, hogy országának Moszkvából dirigáljanak.

Imrére tehát az egyszerű józanság, meg egy cseppnyi irónia jellemző. Az első fél műsoridőben sokat látjuk családjával és párttársaival beszélgetni: a dialógusok és monológok minősége eléggé változékony. Minél feszültebb épp a helyzet, annál lényegretörőbbek. Imrének 2 olyan szövegsora hangzik el, ami számomra hatalmas lelki tartásról árulkodik:

1. Amikor egy régi újságból kiderül, hogy gyakorlatilag pusztulásra ítélték. "Ne sírj. Ne sírj, na! Nem szeretem."
2. Mikor Imre a sorstársairól beszél a kirendelt ügyvédnek. "Nyugodtan valljanak ellenem. Vállalok mindent."

Szó sincs tehát pátoszról, előnyösített beállításról. Az élénken szimpátiakeltő pillanatok akkor következnek, mikor az logikus: a fogság és kihallgatás, azaz a meghurcoltatás jeleneteinél. Ezek nekem inkább hasznosak voltak, mint érdekesek: illusztrálták Imre kilátástalan helyzetét. 60 fölött, nyomorúságos körülmények közt féltheti saját és szerettei életét.
Roppant ügyes, ahogy a rendezőnő a klausztrofóbia elemét használja! Ahogy telik az idő, Imre szabad emberből fokozatosan egyre kisebb mozgásterű közegbe kerül: az ostromlott Budapest, háziőrizet vidéken, börtönkomplexum, legvégül csak az udvar és az akasztófa lépcsője. Mintha valóban egy járkáló halottat kísérnénk figyelemmel, amint egy láthatatlan erő lassan összeroppantja őt.


A cselekmény ütemezésével nem igazán vagyok kibékülve. Az első 20 perc a legizgalmasabb: forradalom, majd szovjet bevonulás. Előbbiből a lelkesedés, utóbbiból pedig az ostromzár árnyéka, a félelem légköre érezhető ki erősen. A romániai őrizetből Imre vitája egyik nem elvbarát párttársával is tetszett. Imre hiába kommunista: felismeri, hogy '56 októbere nem "ellenforradalom", azaz felbujtott reakciós tüntetés volt. Nagyobb, mélyebb gyökerezettségű valami.
A fogság + kihallgatás percei ellenben igen hosszúak és vontatottak voltak, kevésszer ragadták meg a figyelmemet. Korrekten hátborzongatóra sikerült Imre kivégzését ábrázolni. (Szólok: nem tudom bizonyosan, hogy minden részlete pont így történt-e.) Abban viszont biztos vagyok, hogy kifejezőbb zárást is kaphatott volna a produkció, minthogy két lány csokrot helyez az immár hősi halott Nagy Imre sírjára.

A viszonylag sok archív felvétel használata sosem volt kényelmetlen. Nem érződött úgy, mintha egy kóbor tankönyv vagy egy aktuálpolitikai reklám furakodna be a sztoriba. Legnagyobb haszna talán az, hogy soron kívüli szereplőként behozza az eredeti Kádár Jánost. Egyik bevágott beszédében az önkritikáról beszél: ebből én - történészként is - azt szűröm le, hogy tudatosan vállalta a bábdiktátor szerepét. Nehogy valami még rosszabb valósuljon meg újra, még a Nagy Imre-kormány előtti időkből.
Meglepő volt olvasnom a zárófeliratot, hogy Kádár épp egyazon napon hunyt el, mint amelyen Imre és sorstársai poszt mortem felmentést kaptak.

Még röviden a zenekészletről: ebben úgy fele-fele arányban voltak a számomra tetszetős (pl. a szovjet tankok látványakor az ablakból) és a száraz dallamok (a záróképeknél a sírhelyekről). A szomorú zenetémák nem próbálnak grandiózus vagy túlzóan drámai taktusokkal operálni, épp ettől illenek pont ehhez a produkcióhoz.

A temetetlen halott tehát számomra bevált. Kaptam egy jó történetet, amely rám bízza, mit olvasok ki belőle.