A Jó, a Rossz és a Csúf

Sergio Leone rendezése.

Ennio Morricone zenéje.

Clint Eastwood ábrázolása a vadnyugati antihős típusáról.

A műfaj hívei szerint e 3 tényezőnek 3-szori összejátszásának köszönhető, hogy mára nem pusztult ki a western. Annak is ez a fogyaszthatóbb változata, az úgymond "makaróni". Nem úgy "fogyaszthatóbb", hogy könnyebben emészthető, hanem jobban igyekszik a korkép szórakoztató aspektusait kidomborítani. Van benne némi realizmus, mocsok meg erőszak. De csak annyi, ami még figyelemfelkeltő, és segít egyfajta lenyűgöző vadregényes külsőt kölcsönözni ezeknek az egyébként mostoha időknek.

Jóformán mindenki tudja, általában miként látják Hollywood-ban a XIX. századot: mélyszegénység, siralmas közlekedési viszonyok, óriási temetők, a gyéren lakott településeken nincs közbiztonság, így épeszű ember nem utazik ólomrepítő nélkül. A lakosság pedig zömmel yenki és mexikói, esetleg indián. A polgárháború Észak és Dél között pedig az összes polgárt kiábrándította bármiféle nemzeti jelszavakból.

Jómagam kettőt ismerek a film verziói közül: az oktalanul hosszú 3 órásat, és a picit összeszedettebb 2 és fél órásat. Utóbbi számít nálam a jobbnak; egyik nagy kifogásom a TGTBATU ellen az volt, hogy túlnyújtja a legtöbb átvezető jelenetet, hiába a mesteri zene és a rendkívül erős atmoszféra (ugyanúgy, mint a 60-as, 70-es évek sci-fijeinél). A lényeg a hangulatvilág volt itt, nem a cselekmény, a szereplők háttere vagy a tempós vágás és levezénylés.

Maga a történet igazából pusztán eszköz itt. A film azért készült, hogy kicsit megfrissítse a vadnyugatról a képzeletünkben kialakult portrét. Ehhez képest a sztori se nem buta, se nem körülményeskedő, csak nagyon-nagyon egyszerűsített: hajsza az aranyért. Olyan, mintha Leone a zsáner minden közismert jegyét egyetlen mozgóképes alkotásba összegyűjtené. Nem akart új utakat keresni, talán nem is érett még meg akkor ehhez az idő. 

Szó se róla: máig nem szívlelem a westernt, mint műfajt, kezdve az elcsépelt cowboy-mítosszal. Utálom az indiánok sztereotípizálását a Winnetou-ban. De ez a movie tetszett nekem, nem is kicsit. Izgalmas, sőt néhol mulatságos végigkísérni azt az őrült kutya-macska-egér játékot, melyben 3 központi archetípus folyton keresztbe tesz egymásnak. Külön felirat kerül ki az első ténykedésük után, majd búcsúzóul a legvégén: A Csúf, A Rossz és A Jó. Ez nem szájbarágás; ily módon szögezik le a nézőnek, hogy a hármójuk közti felállásról szól az egész. Mikor ki kivel áll vagy nem áll párba, míg a nagy jutalom gazdára nem lel.

Tehát van 3 főszereplő, aki csak a mának, a minél több pénznek él. Amikor aztán egy Bill Carson nevű fickó elárulja egy 200.000 dolláros rabolt pénz létezését, mindhárman szereznek egy információtöredéket:

1. "A Szőke" egy névtelen lovas, aki nem szeret cserbenhagyni másokat. Ő tudja a sír helyét.
2. Angyalszem, az északi seregek korrupt és szadista tisztje. Ő tudja, kik keresik a pénzt.
3. Tuco Ramirez pedig ügyeskezű, de csóró és megbízhatatlan bandita. Ő tudja a temető helyét.

És mikor a temetőben elérkezik a tetőpont, egy utolsó hármas párbajban dől el, ki viszi a bankot (képletesen értve).

Tuco nemcsak a legszórakoztatóbb figura a triászból, a hátterét is neki ismerjük meg a legjobban. Talán mert a rendező úgy gondolta: róla lesz legnehezebb eldöntenünk, hogy most mennyire aljas figura. Nem menthetetlenül romlott, de érdekeit sohasem adná föl, és habozás nélkül lő. A Szőkével kiötlött tervük első osztályú svindli. A Tuco fejéért járó jutalmat minden városban bezsebelik (korabeli távközlés fejletlen), hogy A Szőke mindig szétlője az akasztófa kötelét, és eltűnnek. Dante Aligheri túlvilág-metszetében létezik egy árnyvölgy a Pokol határán a közömbösöknek. | "Mert őket a pokol is szégyellte, nem kellettek sem égnek, sem pokolnak." |
Ez az idézet egy az egyben ráillik Tuco-ra! Miután csaknem halálra gyalogoltatta A Szőkét a sivatagban, a kincs hírére kénytelen kolostorba vinni őt, ápolásra. Itt ismerjük meg Tuco felkent öccsét, és párbeszédükön keresztül a züllött róka múltját: "Te azt hiszed, jobb vagy nálam. Ahonnan mi jöttünk, ott ha valaki nem akart éhen halni, vagy pap lett, vagy útonálló. Te a te utadat választottad, én az enyémet. Az enyém volt a nehezebb." És a tetejébe, hogy mindketten hagyták már több évre is magukra a szüleiket, amíg még éltek. Amellett, hogy mindez mellbevágóan életszerű szitu, a hallgatózó Szőke emiatt dönt úgy, hogy belemegy az ideiglenes partnerségbe Tuco-val.

A zene mondanom sem kell, hogy legendás. Ennio Morricone a valaha készített egyik leghíresebb, legismertebb témamuzsikát alkotta meg, mely fantasztikusan illik a műhöz. Nincs benne pátosziság, szilajság is csak mértékkel, ütemezetten. A hangzások benne nagyon kifejezőek: mintha lefestenék mindazt, ami a produkcióban történik.

Általában nem próbálok dalszöveg nélküli zenéből részleteket kiragadni, de most kivételt teszek. A főcím-dallamban ez a hangsor-töredék:___♪♫♪ Waa-wa-wa-waa ♪♫♪___, ma jellemzően a komikum jelzése. Bármely műsorban, ahol viszonthallottam, mindig valamilyen vicces helyzet aláfestéséül használták. Bennem - szigorúan a filmen belül - azt idézi föl, hogy Tuco, a Csúf milyen zavarba ejtő helyzetekbe tud kerülni, illetve juttatni magát. Pl. mikor az északiakat ócsárló kiabálással üdvözli a délieket, így a Szőkével együtt a hadifoglyaik lesznek - minthogy az a "szürke" egyenruha por nélkül inkább kék.

Sebtiben végigszaladok azokon a vonásokon, amik kissé visszavesznek a filmélményből:

• Először is ugye a lassú tempó, sok benne a fölösleges nyújtás
• A cselekmény is rettentő lassan indul, lényegi eseményekben fukar, és 50 perc telik el, mire a 3-ból 2 egyáltalán tudomást szerez a "nagy fogásról", aminek megszerzéséről az egész szól.
• A Szőkéről talán szándékosan nem tudunk meg semmit, hisz akkor talán még "jobbnak" látnánk, mint ahogy a cím mondja. Mikor az északi seregekhez kerülnek, és felrobbantják a hidat, többször adja apró jelét az emberbarátiságnak, a sebesült katonák láttán.
• Lényeges eseményekben szegény: sokszor a jelenetek puszta hangulatkeltése (koreográfia, beállítás, hanghatások, stb.) kellene tartsa a feszültség szintjét.
• Végül: kicsit sok a véletlen. Ahogy Tuco a végtelen pusztaságban egy szivarcsikk alapján már követni tudja Szőke nyomát, vagy ahogy Bill Carsonra is véletlenül épp ott akadnak rá, ahol Szőkét halálra sétáltatta. És még épp azelőtt, hogy a kiszáradás végezne vele.

Végső soron, a cselekményvezetés öncélú lazasága a legnagyobb gond a művel. Kikapcsol, nagyobb mondanivaló hiányában is megragad, nyomot hagy az emberben. 

Utoljára még leírnám az 5 kedvenc dialógussoromat a produkcióból:

1. "Ez nem tréfa, hanem fejfa, Tuco."
2. "Hát ez meg mi az isten? Bemegy az egyik rohadék, erre kijön egy másik..."
3. "Isten velünk van, mert nem szereti a yenkiket." "Isten nincs velünk, mert a hülyéket sem szereti."
4. "Még találkozunk id', id', idó'..." "Idióták. Ez neked szól."
5. "Hé! Tudod, mi vagy te, Szöszi?!! Egy nyavalyás csirkefogó!!"