X-akták - Hinni akarok

"Az X-aktákat újra megnyitották.

 Tanácsot kérek."

 Nem, komolyan: tanácsot kérek a 2. mozifilmhez.

Az első X-akták-mozi még képes volt tartani az iramot a TV-sorozat színvonalával. Meg tudta idézni ugyanazt az atmoszférát, csak nyíltabb, kevésbé miszticizált hangvétellel. Másrészt viszont gyakran úgy tűnt, mintha csak egy hosszú epizód volna a sorozatból. Cselekménye követhető előismeretek nélkül is, de érezhetően a sorozat tartozékaként gyártották le a rajongóknak. Nem másolatként, hanem kiegészítésként.  Ehhez képest nemcsak működött, de a végére sikerült közelebb hoznia Mulder és Scully ügynököt, mint arra addig lehetőségük volt a TV-sorozatban.

Az utódfilm minden téren visszalépés. Méghozzá elég nyilvánvaló okokból. A Hinni akarok nem a Szállj harca a jövő ellen! folytatása. Ez egy zárórész a tévésorozatnak. Chris Carter, az X-akták szellemi atyja, legtöbb részének írója és rendezője készítette, fanszervízként. Hogy évekkel a széria után még utoljára kapjanak a rajongók valami "ixaktásat". Egy epilógust, ha úgy tetszik.

Napnál is világosabb, hogy Carter nem érti a különbséget TV és filmszínház között. Onnantól kedve, hogy egy sorozat zárórészét filmformába öntjük, már nem lehet tisztán csak zárórész. Főleg, ha már egy izmosabb mozi-átirat is készült előtte. A néhány apróbb utalás, ami előfordul, csakis a szériára kacsint vissza. Soha nem az 1. movie-ra, és emiatt elveszejti annak 2 fő vívmányát:

1. Hogy Mulder és Scully szemtől szembe találták magukat a földönkívüli világ technológiájával és iszonyatával;
2. És hogy világnézetük végre szinkronba került, ahogy a repülő csészealjat látták. Mindketten, teljes tudatossággal. Újult erővel vághattak neki az X-akták dokumentálásának.

Csömör és csalódás érte a tömegeket, ezért is bukott a box-office-nél. A rajongók joggal úgy érezhették, hogy Carter átverte őket. Teljesen kiiktatta a földönkívüli témakört a művéből. Mellőz minden tényleges természetfeletti cuccot a cselekmény. Mintha a rendező olyan velőscsontot dobott volna a nézők elé, amin egy grammnyi hús sincs. És bár a rejtély körüli misztikum megjárja úgy-ahogy, némi horrorral kiegészítve, annak kalibere szánalmasan kicsinek tűnik.  

A két fő sztárt szerintem komoly győzködés után toloncolták vissza erre a búcsújárásra. Halványan még megidézik Fox Muldert és Dana Scullyt a vásznon. De jobbára inkább David Duchovnyt és Gillian Andersont.

Különös egybeesés az, ahogy a sorozat lezárása fordított arányban érintette a színészeket és karaktereiket. Duchovny új sikerszériába kezdett a Kaliforgiával, míg Anderson eltűnt a tévé látóteréből. A film elején ellenben Mulder az, aki rég eltűnt a színről, míg Scully régi álma megvalósult, és végre orvosként dolgozhat... egy katolikus kórházban! Vakarhatták a fejüket a fanok, hogy mi szükség volt ilyen kiindulópontra, vagy hogy Muldernek miért vastagabb a szakálla, mint Hank Moodynak. Vakartam én is. De nem találtam rá a választ.

Szóval az FBI megkeresi Scullyt és Muldert, hogy derítsék fel az egyik megoldatlan ügyüket - utoljára. Egy pedofil expap látomásai alapján kell eltűnt személyek nyomára bukkanniuk a havas vidéken.
Most kéne elvileg a "SPOILER" címszót kitennem az ismertetőben - ha a blogom létcélja eleve nem volna spoiler-centrikus. :)


Ez a produkció végig olyan témákat súrol hadonászva, melyek az emberi meggyőződéssel kapcsolatosak: pedofília, hitkérdés, megnyugvás keresése, orvosi hivatás torzképe, élet és halál mezsgyéje. Nem tudom, mi lehetett Carter célja, de pont a saját tradíciója nem lett volna sablonos: hogy földönkívüli eredetű rejtélyt írjon.
Helyette egy gyilkossági bűnügyet kapunk, amit elég szeleburdin sikerült kigondolni. A lényeg, hogy egy orosz orvos és segédjei állnak a háttérben, akik évek óta rabolnak és ölnek embereket, kísérleti alanyként használva őket transzplantációs műveletekhez. Némelyik kísérlet célja nem kevesebb, mint az emberi fej átültethetősége...

Nem mondom, hogy egy komplett katasztrófa a film. Egyszerűen csak gyenge, kis formátumú, mellékvágány érzetét keltő darab. És az örök Achilles-sarok: tele van klisékkel:

• a dialógusok erőtlenek, lényegtelenek
• nyálas ál-tanulsággal zárul: "Ne add fel."
• minden mellékszereplő csontszáraz
• az orosz gonosz ötletét már vagy ezerszer elsütötték Hollywood-ban
• a két főszereplőt karakterüktől idegen sztereotípiába erőltetik (Az utolsó esélyt kapott hős, és a megfáradt hősnő, aki normális életet akar)
• alig akad történetcsavar, az is bóvli kategória
• a feszültség nem emelkedik följebb az alaphangulat szintjétől
• zene-összeállítása langyos; nem is tartozik bele a sorozat lidérces nyitómuzsikája

Egyetlen tárgy jelzi nekünk, hogy egyáltalán miről szólt az X-akták 9 évada: Mulder szobájának falán egy poszter, egy repülő csészealjról. Nem kiábrándító ez egy kicsit?

Scully hátterére jelentékeny műsoridőt fordítanak, hogy tapasztalt "pozitív orvosnak" lássuk, kontrasztban az őrült dokival a háttérben. Látjuk Scullyt orvosként boldogulni első szokatlan páciensével, és a jelenben is, ahogy szeretné maga mögött hagyni a múltját. Miért? Mi történt vele az előző film óta eltelt pár évben?

Mindezt semmi se fogja össze, nincs egyértelmű konfliktustárgyalás. Potyára nézetik végig velünk Scully orvosi praktizálását, mert

• mint mellékszál, zsákutcába fut;
• a megragadónál csak az érdekestől áll távolabb;
• és Scully egyéniségét sem árnyalja, sőt: inkább még szürkébb és hétköznapibb ettől.

Scullyval sokkal jobban együtt tudtam érezni az 1. mozifilm utolsó fél órájában, mint itt. Jogosabb okokból és kifinomultabban látszott rajta egyfajta megviselt eltökéltség az FBI meghallgatásán. És ott tovább akart küzdeni, hogy Mulderrel kiderítsék az igazságot. Nem világos, mitől vett 180 fokos fordulatot a nézetvilága.

Melyik író ne akarna romantikus befejezést írni a teremtményeinek? Carter se kivétel ezalól.  Scully és Mulder kapcsolata egy túlterhelt lap-top-ra emlékeztet: hol hűteni igyekszik a lestrapált rendszert, hol zúgva újra felmelegíti magát, közben egyre lassabban működik, mígnem újra kell indítani az egészet. Elszigetelt meghitt pillanatok akadnak, de folyamat nincs. Értem, hogy nehéz lehet viszontlátniuk egymást, pláne úgy, hogy egymást rángatják vissza a régi foglalatosságukhoz. De ez így telenovella! Hol kurtán veszekednek, hol meg együtt aludnak. Mulder kap némi lelki fröccsöt, indulatot és sok-sok szkepticizmust Scullytól (pl. rég elveszett húgát emlegetve), amiért cserébe megcsókolja a nőt a végén. Mint egy elvált házaspár.



A sorozatban - és még az 1. mozirészben is - Fox és Dana álláspontokat ütköztettek, ami az aktuális ügy feltárásával csiszolódott. Lett légyen szó akár rejtélyről, akár az FBI munkájáról, akár kettejükről. Scully volt a gyakorlatias, Mulder a nyitott. Igen, most is csak Mulder az, aki hisz benne, hogy a félőrült pap víziói nyomra vezethetnek. Viszont ez a "hinni akarok" szlogennel magyarázva harmaterejű. Semmit nem látok a gondolkodásukon, ami tényleg jelezné, mennyi közös emlék, illetve mennyi szakértelem áll mögöttük.




Nem gondoltam, hogy ennyit tudok majd írni a Hinni akarokról anélkül, hogy nagyon elkalandoznék a filmtől. Mint mozi- vagy tévésélmény, épphogy képes funkcionálni. A rajongóknak azonban csak úgy ajánlom, mint a leszokást megkönnyítő X-akták-dózist. Mulder régebbi szavaival írnám le utolsó benyomásaimat róla: "Hányszor jutottunk már el ide? Erre a pontra? Az igazság pillanatához. És mindazok után, amit láttunk és megtudtunk, ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk!"