Jégkorszak

Sosem álltam a Jégkorszakhoz hasonló, újabb generációs rajzfilmek pártján. És nem elsősorban azért, mert a sztoriszemszögből annyival primitívebbek lennének, mint mondjuk a Grimm mesék. Megmondom kereken: taszít a kinézete ennek a műnek! A teljesen geometrikus testvonalú CG-állatok, bábuszerű emberalakok és a durva tájképek.

Emellé jön még a középpontban állók lelki egyoldalúsága; néhány visszataszító szóviccel a jégkorszakról, mint fogalomról; és egy banálisan szimpla és lecsupaszított cselekménnyel, ami feszesen vágva egy 10 perces rövidfilmbe is beleférhetett volna.

Nagyon jól tudom, hogy népszerű franchise-t rugdalok. Ha más nem, erről árulkodik:  a 77%-os értékelés a Rotten Tomatoes-on, vagy az, hogy már a harmadik folytatása került bemutatásra idén. Nem ismeretlen előttem a ráfordított kb. 60 millió dolláros költségvetés, ahogy az elkészítésre fordított munka sem: a 3D-s modellek computerre vitele, a háttér és a fényhatások beállítása, az állatfigurák testfelépítését és mozgását lépésenként kialakítani.

Tehát igen: hálátlan dolog elítélni olyasmit, aminek minden képkockáján több órát dolgoztak. Ugyanakkor tudom, mi a Jégkorszak mint mű rendeltetése. Nem akar ismeretek közvetítésére vállalkozni, nem próbál bármilyen téren is több lenni, mint ami. Egyetlen célja a szórakoztatás, látvánnyal, humorral és egy kalandos utazás krónikájával a zord jégkori időkből, természetesen gyerekek számára befogadhatóan prezentálva. Megismétlem: ez a személyes tapasztalatom ezzel a rajzfilmmel, és mindenkinek szabad, hogy meg legyen a sajátja. De a populáris vélemény ezúttal nem esik egybe az enyémmel, úgyhogy arra itt ne is próbáljon meg hivatkozni senki.


Amellett, hogy vizuálisan rondának tartom a Jégkorszakot, a benne szereplő történések zöme - már bocsánat - hidegen hagyott. Itt van ez a 3 ősállat, Sid, Manfred és Diego, a kevés fajok egyedei, melyek nem vándoroltak melegebb éghajlatra. Mikor egy embercsecsemőre bukkannak, aki épp elveszítette az anyját, ők elhatározzák, hogy visszajuttatják a törzshöz. Amit útitársai nem tudnak, hogy a kardfogú Diego a falkájának játszaná át a gyereket, hogy végezzenek vele, bosszúként a sok fajtársukért, akiket az emberek eddig levadásztak.

Ezekből a szálakból egyikben sem érzem át, hogy kidolgozott lenne. Mesterkélt konfliktus, hogy van néhány vadász egy táborhelyen, akik állítólag leöltek néhány ragadozót, erre azok a legkörülményesebb módon akarnak ártani nekik. Nem lenne célszerűbb, ha a felnőttek elterelése helyett egyszerűen odalopóznának és rajtuk ütnének? Vagy csapdát állítanának nekik, ahogy Manfredékkel teszik később?

Borzasztó nehezemre esik érdeklődést mutatni névtelen, személyiségtelen bábfigurák iránt, akikről nem tudok jóformán semmit. Ugyanezért nem tudok kötődni a 3 főszereplő állathoz: nem látok vagy tudok eleget tőlük, hogy kirajzolódjon előttem egy érzésvilág róluk.
Manfredot például nem értem, hogy mamut létére miért pesztrálja Sidet és a kisgyereket. Csak mert a közönye dacára végül megszánja őket? Kétféle érzület váltakozása kevés nekem ahhoz, hogy kötődjek egy karakterhez. Főleg ha az úgy akar büntetni egy kisgyereket, hogy egy vékony ág végére, majd egész a legszélére teszi, ahonnan pihekönnyen lezuhanhat, és "bagolycsemege lehet belőle".

Az igazi mélyfúrás azonban mindük közül Sid. Külsőre ez a lény mintha Timon távoli negyedunokatestvére lenne a Marsról; csodálom, hogy a premier alatt a kisgyerekek nem panaszkodtak a szüleiknek, hogy riasztóan néz ki: a szétálló szemeivel, vagy a szinte háromszög alakú fejével. Ha másért nem, amikor keresztülmegy egy jégcsap a nyakán. Ezen talán nevetnem kellene?
Egyénisége pedig még rosszabb: eszelősen ripacs, taposnivaló dumdum, akiben a baba iránti empátián kívül semmi pozitívum nem fedezhető fel. Alig fél órán belül annyira megutáltam ezt a CG-gnómot, mint rengeteg Star Wars-fan Jar Jar Binks-t!

És ha már szóba hoztam Timont, ennek a trió felállása gyanúsan emlékeztet Az Oroszlánkirály 2. harmadában látottra. Egy vézna dumagép meg a tőle jóval nagyobb barátja találkoznak egy nagymacskával, aki melléjük szegődik a bandukolásban, és egy másik nagymacskától megvédi őket, mikor arra kerül a sor. Persze, nem lehet teljesen ugyanaz a két felállás, de az alapséma igenis hasonló.

Az egyetlen pillanat, ami nemcsak meghatónak szánt, hanem működik is annak, az a barlangrajz-jelenet. A jégbarlangban Sidék mamutok rajzolatát fedezik fel, ami Manfredben emlékeket idéz föl. Nyilvánvaló, hogy az ő szerettei közt is akadt(ak) olyan(ok), aki(ke)t emberek vadásztak le.

Bizonytalan számomra, hogy mit akar üzenni a mese. Hogy mindegy, ha ember vagy ha állat, az utódokat óvni kell? Manfred a kisgyereket először csak egy leendő vadásznak látta, és nem elég követhető, miért is változik meg pontosan a véleménye. Abban bízik, hogy ezzel lekötelezi az embereket? Hisz az ember eleve a túlélésért vadászik, ráadásul a legmostohább korszakban. Egyetlen szép gesztus ezt nem oldja meg.

Ahogy Manfredé, úgy később Diego pálfordulása is eléggé lapos. Először persze akadályozza az úttársait: mikor megpillantja a keresett embereket, direkt rossz irányba tereli magukat. Túl egyszerű és klisészerű az, ahogyan megkedveli a csak dörmögő Manfredet és a szájmenéses Sidet, hezitál egy sort, majd a legutolsó percben végre szól nekik. Habár egy olyan mogorva barmot, mint Soto, a kardfogúak vezére nem olyan nehéz elárulni...

Az egyetlen eset, ami jogossá teszi Diego változását, az amikor Manfred megmenti az életét a vékony jégperemnél, egy vulkán fölött. Manfred több tonnás testét evidens módon nem bírja el a széle, ahogy ormányával odarepíti a stabil talajra Diegót. És praktikus módon: végül egyikük sem zuhan bele a lávába. Annyira esetlen az egésznek a lezajlása, hogy nehéz meghatónak látnom a mamut amúgy tényleg példás bátorságát.

Diego haláljelenete... Mégis miért viselkedik úgy, mintha örökre eltávozna, amikor később bevallja, hogy - minthogy macskaféle - 9 élete van? Viccnek ez erős: a tigris megmenekülése így nem felvidít, hanem csak olcsó szédítés, hogy ott és akkor azt érezzük, amit hol és mikor a forgatókönyv elvárna tőlünk.

Az út menetét is eléggé egykedvűnek és unalmasnak találtam, az izgalmak közül főleg a barlangmélyi csúszdázás, illetve a vulkán előli menekülés azok, amikben volt lendület.

Akit direkt nem vettem eddig elő, az Scrat, azaz magyarosítva Motkány. Ez a szintén elég rút kis kreatúra egész idő alatt két dolgot csinál: pánikszerűen menekül, illetve egy makkot próbál meg birtokba venni. Direkt utána kellett olvasnom, hogy mi elvileg az ő funkciója az egészben. Egyáltalán nem találtam viccesnek a felbukkanásait. Valójában épp ellenkezőleg: komolyan megsajnáltam, ahogy

1.) két mozgó jégtömb valósággal összepréseli azt a szegény állatot, és
2.) évezredek alatt olvad ki a jégből, küszködve, hogy elérje azt az egy szem makkot.

Mindent összevetve egy rossz és rosszul használt momentumokból álló rajzfilmként maradt meg bennem a Jégkorszak, bántó kinézettel, rossz humorérzékkel és buta sztorival. Remélem, hogy mások több szépséget látnak majd meg benne, mint én, de az én számomra kellemetlen és lelombozó élmény volt.