A csodálatos Pókember

Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Hatalmas kockázatot jelentett A csodálatos Pókember elkészítése. Sorra véve a pro és kontra érveket

1. ("a Pókember 3 szívás volt",
2. "Raimié nem az igazi Pókember",
3. "4 év után korai egy reboot",
4. "de Batmannél bejött, sz'al miért ne",
5. "nem veszíthetik el a filmjogokat,"

stb.), helyeslem a döntést. Száraz anyagiak szerint a Sony simán megengedhette volna, hogy egy Pókember 4.-et készíttessen, tartva az eredeti elképzelést, miszerint 6 rész elkészülte után nyomják csak meg a RESET-gombot. Örülök, hogy nem így történt, és már idén megérkezett a vérfrissítés.


A zsáner rengeteg kedvelőjével együtt nagyon vártam ezt a movie-t. Érdekelt, vajon érdemben restaurálják-e végre Peter Parker karakterét, melyet Sam Raimi nagyon fakón és egyhangúan ábrázolt. Főként emiatt aggódtam; márcsak azért is, mert a kevés szuperhős-képregény, ami eddig a kezem ügyébe került, az Pókemberről szólt.
Az előzetesek meggyőztek: Parker magánélete végre több, minthogy elátkozott vesztesként nyomorog New York Cityben. Családi háttere kiterjedtebb. Hálószövő képessége egy műszaki találmányból fakad, nem a mutáció egyik következménye. Egy okos és szellemes Gwen Stacy a középiskolai szerelme.

Minden jel arra utalt tehát, hogy nemcsak egy méltóbb verziót kapunk 2012. nyarán, hanem egy csodálatraméltó történetet egy átlagemberről, akit minden fizikai pluszvonása mellett is az egyéniségéért kedvelhetünk elsősorban.

Hogy mennyire sikerült mindez?

Részben mindenképp.

Ám mégsem annyira, mint vártam.

Nyílt titok rólam, hogy szuperhős-reboot-oknál a Batman Kezdődiket tekintem a mércének. És nem(csak) a közhelyes "darkosabb", "logikusabb" meg "realisztikusabb" indokok miatt; az egy aprólékosan kiépített, konzekvens és gondolatprovokatív alkotás volt, ügyesen elhelyezett és súlyozott tartalommal (motívumok, motivációk, jellemfejlődés, etc.). Nem egyszerűen újraírta, hanem teljesen ignorálta a figura addigi moziinkarnációit - még a '89-es kultfilmet is, melyet máig fordulópontnak tekintenek a zsánerben. Ezért is szolgált az a reboot jó például olyan franchise-ok-hoz, mint James Bond vagy a Planet of the Apes.

A csodálatos Pókember nem tudta elengedni az elődeit. Ahogy az Origo is véleményezte: külsőre sokkal inkább remake, mintsem reboot. Marc Webb verziója valóban képregényhűbb, mint Raimié. Igazságot tesz Peter Parker és Gwen Stacy karaktereinek, velősebb humort használ, és nem öncélúan depresszív. A női főszereplő végre nem siránkozó színészdáma, és a műsoridő egyik felének több köze van a másikhoz, mint a visszatérő arcok.

A gond az, hogy az új koncepció nem elég magabiztos. Nem tudja magát függetleníteni a Pókember 1. - és részben a Pókember 2. - vázától; kijelenteni, hogy fütyül azok népszerűségére, s így az azokat kedvelők közönségtáborára. Néhány dolgot kijavít bennük, de túl sok az onnan átvett sztoripanel (pl. ;  kedvelhető tudós főgonosz, félőrültté tevő zöld szérum). Az összekovácsolt szkript lendületes, de huzatos, néhol a puszta józan észnek int be. Így aztán én se tudom megkerülni az összehasonlítást a 2002-es darabbal, melyet szintén mérföldkőnek tartanak szuperhősmozik terén.

Nem nehéz észrevenni, hogy az eredetsztorit -  bár jobban megírt, jobban összeszőtt, mint elődjéé - minél sietősebben le akarták tudni. Megérteném, ha az "uncsi kialakulós rész" után valami újszerű következne, nem az előírásos háztetős bunyók az aktuális félszörnnyel. Túlzottan ismerős az egésznek a menete.
Ami más lett Pókember eredetében, az mindenesetre izgalmas: Petert gyerekként nagybátyjára bízták a szülei, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna. Évekkel később Peter apja irattáskáját megtalálva kutakodni kezd utánuk, eljutva így a félkarú Dr. Curt Connors-hoz, apja régi munkatársához. Leírva ez óriási változtatásnak hangzik, de a kész művön mégse érezni a reboot jogosságát. Átlátszik az 1 évtizeddel korábbi séma:

1. épp őt csípi meg véletlenül a labor egyik spéci ízeltlábúja,
2. hirtelen fedezi fel képességeit,
3. a kezdeti bénázás az ugrással,
4. Ben nagybátyja 1 nagy prédikációt tart a felelősségről,
5. menő pókvagány random akciói,
6. megjelenik a destruktív, zöld főgonosz,
7. rájön a fiú titkára (ami sajnos nem nehéz),
8. homályos tervét a káoszról lényegében egy bunyó megállítja,
9. miközben a főhős megóvja gimis szerelmét.

Meg kell, hogy mondjam, a Pókemberré válás alatt - és később a Gyík elleni harc előtt - a dallam egészen hangulatos, hasonlít az elfmani zenetémához. A film legepikusabb képsorainak fele a kialakulás alatt látható: ahogy Peter feltalálja a hálóvetőjét, ahogy először egyensúlyoz egy felhőkarcoló tetőjén. Kedvencem a trailerekben bővített 1. pókemberes felugrás az épület üvegfelületéhez. Jobban megragadt bennem ez a 2 képsor, mint a többi ugrás vagy akciószcénák bármelyike (kár, hogy csak fél-fél percig tartottak).

Másrészt apróságok sora piszkít bele az amúgy érdekfeszítő folyamatba. A méregdrága kutatólabornál Petert egyetlen akadály tartja vissza, aztán kedvére lődöröghet. Hogy miért épp Petert éri a végzetes pókcsípés, az alig 1 fokkal hihetőbb, mint Raimi szerint. Hiába tudom, hogy Pókember egyensúlyérzéke is emberfeletti, sehogy nem hittem el, mikor 1. óriásugrása előtt 2 ujjon támaszkodik, kb. 100 emelet magasan. Hagyjuk a "felelősséget": ezt még egy szuperképességű valaki is csupán végszükségben próbálná ki, nem heccből.
Webb túl sokszor mentegeti a protagonista pihent agyú óvatlanságát: mikor először ugrik, senki nem látja meg a mutatványt, a háztömb látszólag kihalt. Hm, biztosan filmet forgatnak... Az újonnan tapasztalt bőrtapadását szintén lassan reagálja le. Nem nevettető, hanem nevetséges, ahogy több hapsit hanyatt vág a metrón, illetve letépi egy nőről a ruháját. Ez megint a Tobey Maguire által illusztrált címeres lúzer.

Martin Sheen-nek nem sikerült elég jó dialógusokat írni, hisz csak az előző Ben Parker szózatát variálja a felelősségről, mikor veszekedést kezd Peterrel. "Ez forog itt kockán. Nem választás: felelősség." Nem a mondanivaló rossz, csak a tálalása borzasztó klisészagú. A felelősségtudatot egyedül az példázza Peternél, hogy sérülten is meg akarja fékezni a Gyíkká vedlett Connorst, mert - mint azt Gwennek is megvallja - "ő teremtette".
Szentbeszédekre sem Ben, sem May nagynénje részéről nem kell számítanunk, így aztán a főszereplő is kevésbé idealista. Ez a Peter Parker közelebb áll az hétköznapi tinédzserhez, aki önbizalomhiányán próbál úrrá lenni. Tetszik, hogy külön túl kell tegye magát a bosszúvágyon Ben halála miatt. A támadó keresése lesz a fiú legfőbb célkitűzése, míg egyszer Gwen apjával össze nem vitáznak a kérdésben. Nehézkes folyamatában látnom Peter tetteit, a karakter világképének formálódását.

Annál inkább a túlzott önbizalmat. Szemben azzal, mikor Gwent nyögvenyelősen elhívja randira, Pókember a csuhája alatt képtelen uralni a viccgyártó hajlamát. Tényleg humorosak a csínyei! Ha más nem az, ahogy a piti bűnözőket szivatja. De a rendőrséget például már akkor provokálja, mikor még oka sincs rá. Amikor pedig Stacy kapitány általános körözést ad ki ellene, azt is kissé lazán veszi. Peter jellemfejlődése inkább ingázás poén és komolyság közt, mint átélhető lélektani folyamat.

Normális szintre jutott ezzel szemben a romantikus szál, ami egy kvázi ifjúsági filmnél már teljesítmény. Nem kiugróan megindító, ám még mindig sokkal életszerűbb vonzalom tettenérhető, mint a diszharmonikus viszony MJ Watsonnal. Gwen egy fejlett önértékelésű, de toleráns és földön járó leányzó, és el tudom hinni, hogy lát valamit abban a srácban. Andrew Garfield és Emma Stone párosa jól működik a vásznon, sőt állítólag a közös forgatás kapcsán jöttek össze a való életben is.

Amikor sor kerül a csókra kettejük között, nem hamis. Van érzelmi töltése annak a csóknak - és ez olyan pont, amit a Batman: Kezdődik sem tudott érzelmesen bemutatni. Az egyetlen dolog, ami csípi a szemem, az a film vége: Peter szakítani akar középiskolai szerelmével, mert Pókembernek mindig lesznek ellenségei. Ismerős valahonnan? Csak ezúttal a haldokló Stacy kapitánynak is beígéri a dolgot. Szerintem ez elősugalmazás: a megszegett ígéret elmélyíthetné Peter bűntudatát, ha Gwent egyszer Pókember egyik ellensége súlyosan bántaná (nem hozzávéve a tényt, hogy Connors az OsCorp alkalmazottja).

Hiszem, hogy az új főszereplők közül többet is kezdhettek volna Stacy kapitánnyal és Connors-szal.

Stacy kapitány egy zsémbes erkölcscsősz, ahogy én látom. A reboot frissítő szele őt is rendbehozta Pókember 3.-béli énjéhez képest. De csak a korát és a tettrekészségét illetően. Karaktere hamuszürke. Ez a rendőr abszolút jellegtelen, fantáziaszegény, sőt néha idegesítő savanyú alak. Ugyanazt műveli vele a forgatókönyv, mint a Pókember 3.-nál Harry Osbornnal: egy nem túl kedvelhető rosszakaró - tisztes ok nélkül - Pókember alkalmi segédjévé avanzsál, csak hogy elpatkoljon, és így eggyel kevesebb ember tudja Peter titkát. Hebehurgyán megírt halálnem.

És itt van dr. Connors. Ő a szimpatikus tudósember, aki élete munkáját mindenképpen be akarja fejezni, nem látva, hogy közben eltorzul a gondolkodása. Hasonlóan, mint Dr. Octavius a Pókember 2.-ből. Karaktere azonban ezzel ki is fújt, nem tudom háromdimenziós személynek tekinteni őt. Peterrel kezdi el a kutatói munkát, ami a karja visszanövéséhez, és idővel szörnnyé változásához fog vezetni.
Felejtsük el egy pillanatra, milyen abszurdnak hangzik: ha ezt hihetően akarják ábrázolni, akkor nem elég némi áltudományos sóder és laborfelszerelés. Nem pillanatok alatt lezajló pikkelyesedés, kar- és farokkinövés kellene, hogy bekövetkezzen, hanem egy lassú mutáció, metamorfózis.

És mégha mindez rendben is van: az elmetorzulás egy nagyon bevett rövidebb út, hogy eljussunk a tipikus "világuralmi" vagy "felsőbbrendű faj" tervig, ami nem egy képregényfilm cselekményszabványa. Szinte egyből a város elgázosításán gondolkodik, hogy gyíkembereket gyártson a new york-i tömegekből. Megmenekíteni egy ilyen lelket óriási feladat lehetett volna az ifjú címszereplőnek úgy pszichikailag, mint testileg. A drámaiság fel van hígítva abban, ahogy Peter végül megállítja és visszaváltoztatja Connorst. Túl rutinosan fut le az egész.

Az akció többnyire remekül sikerült, szapora vágásokkal és változatos mozdulatsorokkal. A hálóhintázást hatásos kameraállásokból követjük nyomon, nemegyszer a főhős szemén keresztül látva. Jobban ügyelnek rá, hogy ne legyenek valószerűtlenül hatalmas ívek, amiként az 1. Pókember-film végén.
Ami a többszöri közelharcot illeti Gyíkkal, megint a mentegetést érzem. Gyík többször olyan helyzetbe kerül, hogy könnyen széttéphetné Pókembert, és akarja is. De ehelyett csak ide-oda himbálja, vagy valami megzavarja. A kedvenc pillanatom a viaskodásaiknál, mikor a csatornában őt és Petert is elragadja a vízáramlat. Utóbbi kis híján megfullad, mégis van olyan tökös, hogy lazán fogja fel a dolgot. Ez helyénvaló humorizálás, fiatalos lendülettel. Még a 2012-es Pókember-ruha is stílusosabb, picit hüllőszerűbb külsőt kölcsönöz Garfieldnak, ahogy mozog benne.

Az viszont visszatérő bénázás, hogy Pókember rendszeresen leveszi a maszkját kinti környezetben. Mire föl? Ugye utcaruhában is rendre kompromittáló helyzetbe hozza magát, gimiben és a tömegforgalomban egyaránt. Itt van még egy cifra ellentmondás: Gyíkot, aki egy hídon autókat hajigált, és Peter iskolájában pánikot okozott, nem körözik, míg Pókembert egy vezető tisztségű rendőr szabályosan üldözteti. A város épületein mindenütt ott maradnak a hálófonatai. Elképzelni nem tudom, hogy nem kürtöli szét a média a befejezés idejére, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker.

A Bosszúállóktól tartalmasabb, de mégsem annyira "csodálatos" Spiderman visszatérése, mint azt beharangozták. Ennek ellenére nem tartom félrement kísérletnek a produkciót; érzelmes és szórakoztató élményként tekintek rá, olyasmiképp, mint a Rövidzárlat 2. vagy az első Tini Nindzsa Teknőcök. Ha a humor és a lazaság nem állna útjába az elemi rációnak, ha nem próbálják hasonlóra szabni a cselekmény menetét Sam Raimi munkáihoz, illetve ha a mutáció témakörét alaposabban kidolgozták volna, akkor már nemcsak tinédzser nézőknek merném ajánlani.

A csodálatos Pókemberre 6/10 pontot adok.