Gyűrűk Ura I. - A Gyűrű Szövetsége

Nincs áhítat.

Nem vagyok rajongó.

Sose olvastam a könyveket.

Filmtörténeti jelentőségét ignorálom.

Mindezek tükrében fogom leírni véleményemet a filmről.

A Gyűrűk Urát minden idők legsikeresebb fantasyfranchise-aként tartják számon a Harry Potter mellett. Népszerűsége ma napig a klasszikus Star Wars trilógiáéval vetekszik; ennek egyik oka, hogy - szemben pl. az Alkonyattal - nem csekély tudományos munka fekszik a forrásművekben. J. Tolkien középkori szövegekre szakosodott filológus és nyelvész volt, aki főleg óangol, kelta és a germanisztikai kultúrtörténet ismereteit szintetizálta a hobbitok világának megteremtésével, még az 1930-as években. 

Peter Jackson rendezőt szintén elismeréssel illetem az előkészületekért. Hatalmas emberi, technikai, anyagi és alkotói kapacitást mozgósított: 3 éven keresztül írták a szkriptet - olykor forgatás közben is újraírva egyes részleteket - , összesen 2000 főnyi stábbal dolgoztak a filmesek. Tehát nem nevezhető ez átlagos vállalkozásnak. Más kérdés, hogy végül milyenre sikerült, illetve mit nyújt az egyénnek, függetlenül a népszerűségétől.

A Lord of the Rings-mitológia egy alternatív középkori mesevilágot ábrázol. Az eredettörténet A Sötét Úr Sauron-ról, és az Egy Gyűrű mágikus természetének körülírása volt a legérdekfeszítőbb a számomra - szerencsés módon pont a 2 központi elem az egészben. A gyűrűnek nemcsak hatalma, hanem saját akarata is van. A Diablo c. videójáték univerzumában is jellemző, hogy egyes tárgyak, fegyverek és ékszerek önálló tudattal bírnak, ami a beléjük ivódott mágia révén élő viselők lelkét is le tudja igázni, elméjüket eltorzítani.

Egy élhető fantáziavilág feltétele, hogy sokféle nép- vagy lénynév fordul benne elő, különben szűkösnek hatna. Frodo, a fő protagonista a hobbit nevű nép tagja, aki mindenféle nem-emberi lények országaiba ér el vándorútja során (furcsának tűnhet, de nekem ez a János Vitéz második felének utazásait juttatta eszembe). Gandalf egyszerű ember, bár jókora varázserővel bír. Léteznek rajtuk kívül trollok, tündék, orkok és még néhány faj. Legtöbbjük 1-1 fő karakter révén képviseltetve is van, sőt: ők a történetbeli szükséghelyzet miatt népeiket képviselve is kell megvitassák, miként cselekszenek.

A történet dióhéjban: nagybátyja, Bilbo Frodóra hagyja ujjékszerét, melyről Gandalf rájön: Sauron sötét hatalmú ősi gyűrűje. A már éledező Sauron az Egy Gyűrűvel legyőzhetetlenné válna, s szolgái már pásztázzák érte a vidéket. Frodo és Gandalf el kell vigyék az egyetlen, őrzött helyre, ahol elpusztítható, és ebben egyre több fegyvertársuk segíti őket. Ha elbuknak, Középföld odalesz.

 


  

És most jöjjön a "legrosszabb", ami egy divatos közvéleményt érhet: az egyéni vélemény. Amennyi munka volt benne, és amilyen monumentálisnak hat a Gyűrűk Ura világa, minden pozitívuma mellett a 3 film egyetlen gigászi fan-service (= "rajongói szolgáltatás"). Jackson maga nyilatkozta annak idején, hogy: "Ezt a filmet rajongók készítették rajongóknak". Laikusok éppúgy élvezhetik, szó se róla! De mégha a könyv nélkül is rajongója valaki a filmeknek, sem biztos, hogy a lelkesedése akkora lesz, mint azt az alkotógárda - vagy a keménymagos rajongótábor - (el)várná.
Ezért írtam, hogy nem nézem a filmtörténeti jelentőségét: a "tudatlan" nézőt a kész film érdekli, nem a nimbusz és nem is közvetlenül a háttérmunkálatok.

3 fő ellenvetésem van az első rész irányában:

1. Először is: az itt megtapasztalt világ működési törvényei nem elég sűrű szövésűek. A különféle mágiák - bár szerencsére kevés fordul elő belőlük - elővezetés nélkül vannak felsorakoztatva. Akármilyen helyzetet kimenthetnek.
2. Másodszor: a film felépítése, plusz néhány eseti hiba.
3. És harmadszor: a látványelemek túlsúlyát az egyébként is elég kiszámítható történet nem támasztja meg teljesen.

Nem azért értékelem így a filmet, mert ne tudnék kiszakadni a valóságból 3 órára. De ha egy történet a valóság meghosszabbítása akar lenni valamilyen témakörben, az nekem személy szerint jobban leköti a figyelmemet, mint egy mese, ami saját szabályait tartva ugyan, de minél messzebb próbálna juttatni a realitásérzékemtől. Nagyobb kihívást, provokatívabb tartalmat jelent a számoomra. Azt hiszem, egyszerűen nem tudok annyiz belelátni Tolkien és Jackson víziójába, mint sokan mások.

A szereposztás szinte hibátlan. Minden színésznél passzol a ráosztott szerep. Külsejük és modoruk is jól tükrözi a személyiségüket. Mégis éreztem egyfajta távolságot a karakterektől, illetve, hogy nem világos sokuk motivációja. Sauron és gyűrűjének hatalma feléledt, tehát minden nagyobb közösség össze kell fogjon. Oké. De hogy egyenként kik ezek a harcosok és hobbitok, miről szól a saját életük, azt csak mellékesen mesélik hozzá. Egyetlen megfogható céljuk, hogy a Gyűrű Hordozóját kísérjék.

Elijah Wood Frodója szimpatikus főszereplő. Helyzete nagyban hasonlít Luke Skywalkerére az Új Reményből: egy merész ifjú otthona vidékén talál egy különleges értékű dolgot; egy hatalommal bíró, öreg bölcs kezdi segíteni; az ő segítésével próbálja a különleges dolgot eljuttatni egy végállomáshoz, de a sötét erők harcosai üldözőbe veszik őt és útitársait, ugyanazért a különleges tárgyért. Frodón látszik, amit Gandalf is megjegyez róla: olyan terhet kapott a vállára, amit nem kellett volna cipelnie, ezért időnként hibázik - nem a legfontosabb percekben azért.

2 olyan jelenet volt, ahol erősebben látszik rajta a karakterfejlődés:

1. Amikor a tündék városában békére inti a Gyűrű Szövetségének vitázó tagjait. Felajnálja, hogy elviszi a gyűrűt a Modor nevű árnyországba, és ezzel vívja ki például Aragorn tiszteletét.
2. Mikor Gandalf meghal, Frodo nemcsak össze tudja szedni magát, de megtagadja Boromirtól, hogy az az ékszer erejével akarjon Sauron ellen harcolni. Hajdan Sauron teremtette, a tárgy hozzá akar eljutni, más viselőt nem ismer el.

Boromir egy lovag, akárcsak Aragorn, a "Vándor" (aki herceg is). Ketten eléggé hasonlóak: Boromir viszont esendőbb és elkeseredettebb, nem igen lát esélyt egy olyan világvége csapással szemben, mint Sauron gyülekező armadája. Bevallom, ahogy Frodótól kéregeti a gyűrűt, az kissé hisztiszerű benyomást kelt az emberben. Vele ellentétben Aragorn képes bízni Frodóban: ígéretet lát benne, hogy meg tud birkózni a bevállalt küldetésével. Egyikük se annyira árnyalt egyéniség. De örülök, hogy szóvá teszik, miben különböznek az értékeik, mit látnak eltérően.

Ugyanezt már nem lehet elmondani Gandalf és Saruman ellentét-párjáról. Külön-külön semmi bajom velük, sőt ellenkezőleg! Ian McKellen varázslója a legjobb, legkedvelhetőbb karakter a trilógiából. Christopher Lee pedig élő gyémánt az alakításával.

Mégis: ahogy összekülönböznek, az kicsit zsenge. Jó, Gandalf Saruman kastélyában jön rá megkésve, hogy barátja behódolt Sauronnak. Ez így lapos. Mitől értékelje egy laikus ezt a pálfordulást, amikor alig 5 percet beszélgettek Gandalffal, előtte meg azt se tudtuk, hogy létezik? És mi a pláne abban, hogy Gandalf a torony tetején raboskodik, aztán micsoda mázli: egy óriási repülő madár vetődik arra, hogy elvigye onnét! Ezt a jelenetet azóta sem értem, miért ilyenre írták meg.

Pozitív szereplők közül igazából Aragorn, Gandalf és Frodo kaptak olyan szerepet a sztoriban, hogy nemcsak saját sorsukra vonatkozóan döntenek. Hiába vannak ott például az íjásztündér Legolas vagy a markáns, rőtszakállas Gimli: ők igazából csak 1-1 faj és 1-1 fegyvernem képviselői a Szövetségben. 

Liv Tyler Arwen-je a regényhez képest aktívabb résztvevő. Ott ugyanis, ha jó tudom, nem ránt kardot, nem vágtázik át egy folyón, és Frodót sem vezeti el a tündék otthonába, Völgyzugolyba: a könyvben Aragornt várja szerelmesen, és annyi. Ebben a filmben egyenrangú a többiekkel, mint cselekvő fél, de őt sem tartom igazán élhető vagy erős színezetű személyiségnek.   

Galadriel, Lothlorien uralkodónője. Ez a nő a földöntúliságnak a cinikusabbik árnyalatát jeleníti meg. Mikor tükrében víziót mutat Frodónak (bár amit megmutat, azt Frodo maga is ki tudná következtetni), a gyűrű még őt is megkísérti. Teátrálisabban csábul el a kelleténél, de ebben igazolva láttam, hogy miért volt ellenszenves a karakter.

Frodo hobbitbarátai pedig határozottan idegesítettek! Ahhoz képest, hogy a rendező komoly hangvételre törekedett, a hobbitok közül csak Frodo komolyan vehető. És még úgy Bilbo: 111. éves, mert a gyűrű puszta birtoklása megóvta az öregségtől. Vele meg tudtam barátkozni, jórészt a helyzete miatt: magányos vándorútra készül, talán végleg, miközben az egész falu a születésnapját ünnepli. De ezek a mellékelt viccek (Pippin csontja helyett eltört répája, Samu esetlenkedései, stb.) teljesen kilógnak az összképből: nyilván csak a komikus ellensúly céljából kerültek be, vészfékként. Trufa és Pippin viszont még magában a cselekményben is koloncok:

• a film eleji malőrjük a sárkánypetárdával majdnem balesetet okoz;
• a kilétük kifecsegése a Pajkos Póni fogadóban;
• hogy tüzet raknak éjjel, mikor a lidércek még a közelükben vadásznak rájuk;

Az ilyesfajta "cimborák" nem egyszerűen hátráltatják, hanem veszélyeztetik Frodo küldetésének sikerét!

A film audio- és vizuális kelléktáráról önmagában könyvet lehetne írni. Új-Zéland tájai és a CGI technika ötvözésével igencsak változatos helyszíneket hoztak létre, melyek óriási tereket ölelnek föl. Szerencsére a CGI nem annyira tömény és tolakodó, mint a későbbi, hasonlóan gigászinak ható Avatarnál. A színskála teljes tartományából válogatnak, ugyanakkor a hangulatkeltés sosem megy át olyan harsány kolorkavalkádba, mint pl. a Batman és Robin neonvilágítása.

A nem emberi lények közül kinézetre a lidércek a legimpozánsabbak: arcuk örökké rejtve marad, ahogy a Diablóban az arkangyalok csuklyája alól se látszik semmi. Viszont a tisztán CG-vel létrehozott kreatúrák, mint Gollam vagy a Moriában talált óriás, szinte mindig irritálóak a szemnek; egyáltalán nem érződtek szerves élőlényeknek.

Sauron ördögi alakja az, amit roppant hatásosan ábrázoltak az elején, amikor csatában látjuk. Erről a kreatúráról simán el lehet képzelni, hogy brutális és akár az egész világot leigázhatja. 

Jackson néhány helyen kimondottan hatásvadász. Senki nem vitatja, hogy a helyszínek panorámája festői (a folyó két partján magasodó emberalak Hercules-oszlopait juttatta eszembe). Az építészeti-statikai realitások mégis másodlagosak a látványosság szempontja mellett. A torony, ahol Saruman és Gandalf megküzd, nagyon impozáns kinézetű megalit. De Moriában, a bányafolyosók után a szakadékok fölött keskeny, elkanyarodó lépcsősorok nyúlnak el túl hosszan, vagy meredeznek a semmibe az omlásnál! Kicsit olyannak hat az egész bánya, mintha egy videójáték terepe lenne.
Olvastam egy internetes újságban, hogy a regénynél a jó és az ártó entitások jelenlétét fény-árnyék- illetve hanghatásokkal érzékelteti. Ilyenek itt is vannak, pl. Frodo megérzi a lidérclovasok közeledtét. De Jackson gyakran e téren is túlzásba esik: Arwen és Galadriel megjelenésekor vakító fény támad, pedig ez nem fizikai tulajdonsága egyik hölgynek sem. Mindezeket nem egyenként számítom föl hibának, csak példázom, mit kifogásolok a készítők hozzáállásában.

A jelmezek, háttér, díszletek, vágás és a zene összhangját nagyon kifinomult érzékkel kezelték. Andrew Lesnie operatőr fényképezéséről se tudok rosszat mondani, a CGI használatáról is csak keveset. Howard Shore zenéje ugyan hangulatos, jól festi le a látottakat, ám emlékezetes darabot nemigen tudnék megnevezni benne.

Egyes regényfanok kevesellték az éneket; nekem semmi bajom nem volt azzal, hogy Gandalf halotti búcsúztatása az egyetlen elhangzó ének. Nagyon meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Enya zenéje is szerepel a soundtrack-ben, aki közismert leheletfinom és transzcendens énekeiről (én személy szerint a Perla Negra telenovella kapcsán ismertem meg a művésznő nevét.).

Akciójelenetek terén kicsit felemás a helyzet: sok az üldözés, kevés az ütközet. Utóbbit nem keveslem, márcsak azért se, mert azokat minél valószerűbben, vérrel és verejtékkel törekedtek ábrázolni. De itt is megint be-beköszön 1-1 hollywood-i sallang: Boromir haláljelenete már-már émelyítően patetikus, még inkább, mint amit pl. a Véres Gyémánt c. film végén láthatunk. De őszintén: előbb lassított felvételben az orkok négyszer lenyilazzák, aztán Aragorn karjaiban is haldoklik, újabb pár perc hosszan. Sokalltam a magasztosnak szánt szónoklatokat a gyűrű veszélyéről és a királyi család vérvonaláról.

Párbeszédek. A regényekkel ellentétben a mozgókép rövidebb dialógusokat igényel, nem áll rendelkezésre akármekkora hely nekik. Nagyjából ezt sikerült is elérni. Állítólag az írók az elhíresültebb mondatokat megtartották, mint: “Fussatok, bolondok!”. Ami nekem avatatlanul is szemet szúrt, hogy az “eredeti tünde nyelven való beszéd”, nem nagyon szerepel. Mivel nagyon hangoztatták ezt az elején, kicsit komikusnak hat, hogy alig ejtenek egy-egy mondatot ilyen nyelveken. Arwen és Aragorn négyszemközt hol quenyául (így kell írni, ugye?) társalognak, hol mezei angolul. Ez azért eléggé amatőr vétés.

Gyakran elhangzottak olyan rajongói vádak Peter Jackson adaptációjáról, hogy túl sok részt hagy ki a regényből. Ezekbe én most nem megyek bele; talán annyit, hogy ha Aragorn családi örökségét, a törött kardot mutatják, akkor nyugodtan beemelhették volna pár montázsra az újrakovácsolását is.

Jackson tehát valóban saját gyermekeként kezelte az általa dirigált mozimítoszt. Végig kerülte a megalkuvást és a kompromisszumokat, de úgy érzem, nem volt elég kritikus önmagával. A regényre szánt 3 óra kevésnek tűnhet, pedig még sok is ahhoz képest, hogy mennyi meghatározó dolog történik. Onnantól, hogy a tündehercegnő feltűnik, időszakosan hol leül a tempó, hol meg újra felgyorsul. Hiába a sok menekülés, a harcok és a haláljelenetek, a dolog egy idő után sematikussá válik.
Laikus szemnek gondja lehet a helyismerettel. A filmben az egyes helyszínek lokalizálása, a távolságok gyakran nehezen követhetők. Az értem, hogy a Megyén túl fekszenek a nem emberi lények országai, és a Végzet Katlanja valahol a világ végén lehet.  Nincs kerek lezárása a műnek. A filmből készült bővített változat a moziban nem látott, félórányi extra anyaggal. Az ilyen utólagos hozzáadások gyakran ellenszenvet keltenek bennem: egyrészt így már túl hosszúvá tesznek 1 db filmet, másrészt aki nem rajongó és a rövidebb verziót moziban látta, becsapva érezheti magát. 

Néhány logikai kérdést is hátrahagyott bennem, hiába fantasy-ról van szó.

• A gyűrű hatalmából mindössze annyi láttam, hogy aki felveszi, láthatatlanná tud válni, illetve meglátni a mágikus dolgok valódiságát (lidércek régi arca). De nem láttam, hogy tényleg akkora ereje volna, hogy Boromir szerint Sauron legyőzhető vele. 
• Az apró lény Gollam a bevezető narráció szerint megszállottja az Egy Gyűrűnek. Akkor miért nem kereste a 60 év alatt, ami eltelt azóta, hogy Bilbo birtokába került?
• Miért veszi föl a gyűrűt Frodo a fogadóban, mikor fellökik? Nem volt igazi veszélyben, ellenben az ékszer aktiválása Brí felé terelte a rájuk vadászó lidérceket.
• Gandalf - minden sietségük mellett - miért nem mondott el minden apró részletet, ami tud a gyűrűről? Egy ilyen helyzetben akármikor közbejöhet bármi, és nem tudnak később találkozni a megbeszélt helyen! Miből gondolta, hogy csak mert megtiltja Frodónak a hordását, még nem kerülhet a fiú olyan helyzetbe, hogy nem tehet mást?
• Mi teszi a lidérceket olyan félelmetes ellenféllé, mikor csak a lovaglást és a kardjaik mozgatását látjuk tőlük? Arargorn halandó, mégis simán felveszi velük a küzdelmet karddal meg fáklyával. Talán sebezhetetlennek számítanak az egyszerű fegyverek számára, nem tudom.

Tudom, hogy a legtöbben ezeket mellékes apróságoknak tekintik, de együttesen nekem kikezdik az egésznek a beleélhetőségét. Műsorideje eleve hosszabb, mint azt a cselekmény indokolttá tenné; a karakterek között pedig a legtöbb nézeteltérés onnét ered, hogy nem teszik össze azonnal az összes konkrét információjukat a Gyűrűről és a konfliktushelyzetről. 


Értékelés: amit a Gyűrű Szövetségére jogosnak érzek, az egy sima jó. Szilárd minőségű alkotás, festői látványvilággal illusztrálva.