Space Jam 2. - Új örökség

Egy megastúdió nyilvánosan kielégíti magát negyed évszázados reklámfilmje ál-folytatásával. Össz-vissz ennyit ér a Space Jam – A new legacy; az idény egyik legcinikusabb, legagresszívebben magamutogató CGI–ballasztja, amit bántó látni, kínzó hallgatni, és annyi ma már Warner-tulajdonú brand-en tesz erőszakot, amennyin csak bír.

 

A kosaras sztár LeBron James rendszeresen követeli fiától, Dominic-tól, hogy teljesen szentelje figyelmét a kosárlabdának, de a fiú inkább videojátékok tervezésével foglalkozna. Egy nap a Warner székházában, miután visszautasítja az intelligens program, Algo Ritmus üzleti ajánlatát, a sértett m.i. fizikailag beszippantja LeBron-t és Dom-ot is a cég „szerververzumába”, hogy egy kosármeccsen móresre tanítsa a férfit a nagy nyilvánosság előtt. És a sztár egyetlen segítsége az azóta remetévé vált Bugs Bunny.

 

Szétvertem volna pár széket a közelemben, ahogy ezt az úgymond "diszfunkcionális" apa-fia-kapcsolatot hosszasan a szánkba rágták pempősre. Magasról teszek LeBron James kosaras karrierjére: leköphető az alakítása, a filmbéli önmaga pedig egy sekélyes, önhitt, a kölykeit folyton lelkileg zsaroló, ostoba szemétládának lett megírva, aki nemcsak alkalmatlan, de kifejezetten káros hatású szülőnek. Amekkora reflektorfény elvileg körülveszi ezt az embert, azt kérdeztem magamtól, hogyhogy a sajtó még nem kürtölt szét róla egy ilyen imidzs–romboló jellemhibát, amit ennyire könnyű kiszúrni a viselkedésén.

 

Későbbi pálfordulása pedig olyan, mintha egy bedöglött gombot nyomogatnánk, míg egyszeriben ki/be nem gyullad. Algo a klasszikus gonosz cukros-bácsi az apa-fia-ellentétben: megértést mutat a mióta pont erre vágyó gyerek felé, látványos esélyt ad neki a kibontakozáshoz, majd ötleteit a saját sötét céljaira kiforgatja. A néző a havi bérébe fogadhatna, hogy vajon hová lyukad ki ez az ősklisé: látva, hogy fia most már szponzorálva, hatalommal a kezében szegül ellen neki, a seggtorony fater bekussol, bocsika, villámkibékülés, és mindegy, milyen kifogással, csak a jók nyerjenek! Szúette történetképlet a legcsupaszabb kiadásában, tele izzadtságszagú lelkizéssel és primitív dialógusokkal.

 

Nem szokott jót tenni egy forgatókönyvnek, ha kettőnél több kézben is megfordul. Itt  az ékes példa rá: 4 helyett ezúttal 6 ember keze munkája lett olyan terjengős, mégis zűrzavaros, hogy képtelenség ráhangolódni a történésekre. Üvegnél is átlátszóbb a film álszent moralizálása, miszerint: „még ha te a kosárlabdában találtál is magadra, ne erőltesd az új ifjakra, hagyd a saját fiadnak a saját tehetségét kibontakoztatni”! Stúdiónyelvre lefordítva: „Csak tessék! Itt az új „next-gen”, super-CG Space Jam, az első rész óta felnőtt srácok mellett már az ő srácaiknak is! És ezúttal nemcsak Looney Toons-t meg kosarat kapnak ám a pénzükért…!”

 

Ha az eredeti Space Jam–nél a Looney Toons-logo puszta eszköz volt egy termékcsalád és egy kosaras csillag fényezésére, akkor itt már a Warner ész nélkül reklámoznak bármit, melynek filmjogai ma a kezei közt vannak: Harry Potter, Mad Max, DC–univerzum, King Kong, stb. Ordít az egészről a mesterkéltség: 

az egyetlen ilyen utalásos vicc, amin egyáltalán mosolyogni tudtam, az Nagyi a Mátrix Trinity-jének a pózában. De ezzel kifújt: hidegen hagytak a már nemcsak humor, de stílus terén is ivartalanított szereplők – akár valós hús-vér, fiktív hús-vér vagy rajzolt (majd ocsmányul 3D-re konfigurált) szereplő. Semmit se kezdtek azzal a gondolatmenettel sem, hogy LeBron és Bugs próbálják újra összehozni és megszervezni a régi firkacsapatot, akiket Algo átcsábított a szerververzumba (pl. az épp DC-amazonként vizsgázó Lolát.)

 

Malcolm D. Lee rendező és társai még azt a bravúrt is elérték valahogy, hogy a nagy műnek köze nincs a valódi kosárlabdához. Lázas igyekezetükben, hogy minden tele legyen parasztvakító lámpákkal meg besorozott márkanevekkel, a készítők kiirtották a sportág, sőt a fizika szabályait is: „stíluspontok” címén szinte bárhogy megengedett a nyílt csalás. A fél tucat fakéz között megfordult forgatókönyv esélytelenné teszi, hogy bármi iránt felébredjen az érdeklődésünk, csak feszengünk a sivár, kínos és rátelepedő percek között. Érdemi színészi játékot is legfeljebb Don Cheadle részéről kapunk: ripacsos ugyan, amit produkál rosszul megírt antagonistaként, de még így is ő egyedül tolja előrefelé ezt a hulladékot.

 

Visszasírtam Michael Jordan baltaarcát, ami azért nem kis teljesítmény! Őt legalább az uncsi családi jelenetei, majd a meccs alatt nem utáltam meg, nem akartam negyedóránként a nyakszirtjébe mártani egy konyhakést! Ha nem is mentőöv, de mindenképpen pluszpont lett volna az, ha legalább egy Bill Murray-szerű cameo-ra beköszön: szánalmas poén, hogy Daffy tévedésből Michael B. Jordan színészt hozatta el helyette. Azontúl, hogy LeBron James holta napjáig se lesz olyan ikonikus név, mint Jordan, Michael segített volna emlékeznünk, hogy a Looney Toons egyszer már összeállt egy komikusan „ütős” álomcsapattá. Itt úgy csinálnak, mintha most is zöldfülűek lennének, és bunkókánk szóváltásai velük is meddővé tesznek minden kis interakciót.

 

Olyan tapló, műízű, harsány, vidámparkszerű bordélyház lett a Space Jam – A new legacy, mely lelkifurdalás nélkül csinál marketingszajhát bármely népszerű, csak épp nem "trendi" filmes ikonból. Taszítóan hamis és idióta start-tól finish-ig: vizuálisan a hányinger határán táncol, a sztori nem létező, sehol nem tud benne utat törni magának az ész, a jókedv vagy a szerethetőség. Az eredeti Space Jam legalább a furcsa premisszája miatt spontán volt, stílusosan buta és fahumorú. Kései utódja viszont "filmnek" se nagyon nevezhető: inkább egy két órás, jogtalanul létező reklámklip-klaszter. A Looney Toons saját Batman & Robin-ja. 

 

Mindegyik korosztály húzzon el messzire tőle, akár Speedy Gonzales vagy a gyalogkakukk…!

Oxigén

Olyan furcsa a fülemnek, hogy az itteni mesterséges intelligencia neve ugyanaz, mint Stanley Ipkiss Jack Russel terrierjéé...! 

• Alexandre Aja okos rendezése,
• Christie LeBlanc ügyes tartalomkitöltő forgatókönyve,
• Maxime Alexandre minden zegzugot felhasználó operatőri munkája,
• Mélanie Laurent széles érzelmi spektrumot felölelő alakítása.

Mindezek együtt gondoskodtak róla, hogy az Oxigén nem hagyta kiaknázatlanul biztató alapötletét, és az év egyik nagy piros pontjaként bizonyított.
 

Egy amnéziás asszony a világtól teljesen izoláltan tér magához valamiféle kriogenikus kapszula belsejében. Magától esélye sincs kijutni, levegője egy processzor-hiba folytán szűk órán belül elfogy, és egyetlen segítsége egy megbízhatatlan komputeragy, amiből csak a megfelelő kérdésnél lehet választ kicsikarni. Miközben a segítséghívás egyre reménytelenebb, a nőnek feldereng, hogy talán épp a saját találmánya lesz végül a koporsója…

Az Oxigén Buried-szerű alapötlete még a pandémia előtt fogant, mégis időszerű lett, mire bekerült 2021. kínálatába: az elszigetelt bezártság, ahogy tágabb világunktól megfosztva kell összekaparnunk magunkban, kik is vagyunk, mik a lehetőségeink, sokunkban nagyon is eleven még szerintem. Izgalmas belegondolni, hogy ha a fizikai környezet összezsugorodik, a belső világunk és perspektívánk kibővül, hogy ezt kompenzálja. Mindezt tömör rettegéssé sűríti Liz, a főszereplő helyzete: percei vannak rá, hogy kicsikarjon valami használható emléket vagy ötletet az elméjéből, hogy a hatóságok egyáltalán beazonosítják rabsága pontos helyét.

Örömmel tapasztaltam, milyen jól vizsgázik a produkció abból a két dologból, ami életbevágó az ilyen egyhelyszínes-egyszereplős túlélésmoziknál:

1. a klausztrofób feszültség és sürgetettség megteremtése,

1. a figyelem fenntartása másfél órán át, fölös időhúzás nélkül.

 

A kissé steril zárt helyszín ellenére az Oxygen simán biztosítja az előbbit, az utóbbihoz pedig minden műfajt és szituációs elemet bevet, amit csak bír: űr-sci-fi, romantikus dráma, amnéziakrimi, kórház-horror, lélektani thriller. Mégse torzul agyonkomplikált klaszterré az egész, mert a szüntelen életveszély mellett is érdekes a folyamat, ahogy Lizben lassan kép épül fel a kilétéről és a helyzetéről, reális esélyt teremtve, hogy megmentse magát. Az alkotók okosan aknázzák ki a sci-fi adta pluszlehetőségeket a dráma erősítéséhez, sőt még 1-2 tűrhető sztoricsavarra is futja az erejükből.

 

Nem csekély kísértés lehetett a rendezőnek, hogy visszaéljen a türelmünkkel, pl. hogy Liz emlékei el- és visszatűnjenek, vagy hogy a kommunikáció ok nélkül legyen hol tiszta, hol kásás, meg hasonlók. Bár Aja és LeBlanc a hallucinálást is bevetik az fogyó levegő kapcsán, de átgondoltan: mikor aztán a cselekmény végre kitör egyhelyszínes keretéből – sőt Liz egész addigi énképét is magával rántja –, a csavar és az egész rémálom oka hihető. Szóval nem az M. Night Shyamalan–féle történetíró homokozóban játszadoznak a készítők.

Ügyeletes HAL-9000–klónunkkal is ki voltam békülve. MILO hangja is hasonlóan sima, örökké monoton; a tőle függő alanyt biokémiai gépként kezeli, néha önösen felülbírálva utasításait. De morálisan ő az abszolút szürke, nem fekete-fehér, mint HAL: nem válik kiszolgálóból gyilkossá, aki kiiktatja az életet a nagyobb program sikeréért, hanem végig hol kiszolgál, hol önbíráskodik. Külön elmejáték már az, hogy Liz-nek a megfelelő kér(d)ést sikerüljön bedobnia MILO–nak, és ez a nézőt is extra agymunkára ösztönzi. Morbid iróniát látok a benyugtatózó fétisében, ahogy az eleve szűk helyen egy gépkar tűvel a nő felé lendül: ettől hatásosabb oltásellenző képsort TV-reklámba se lehetne kitalálni.

 

Nem hiszem, hogy akár Anne Hathaway, akár Noomi Rapace többet hozott volna ki Dr. Elizabeth Hansen alakjából, mint végül Mélanie Laurent: tökéletesen hozza a bőrére menő megoldáskeresés lelki pokoljárását, a pillanatnyi részsiker örömmámorától és az idegösszeomlás határának kétségbeeséséig. Hihetően okosnak tartom ezt a karaktert: töredékes emlékekkel is józanul mérlegel, döntései érthetőek, reakciói emberiek. 

 

Nem fenntartások nélkül ugyan, de azért tetszett a leleplezés, hogy Liz valójában csak klónja az igazi, már idős Elizabeth Hansen-nek, akinek emlékei és érzései csak hozzá lettek adva a tökéletes másolat létrehozása érdekében. A film magyarázata az űrmisszióval kicsit elcsépelt ugyan, de Liz szemszögéből ez kegyetlen csapás így 10% alatti O2–szinten. A rendszer csak Omicron-267-ként regisztrálta, mintha nem is személy lenne, mégis sikerült összeraknia az identitását, hogy aztán az egész egy kreációnak bizonyuljon, mint ahogy ő maga is. „Egy kibaszott klón! Eldobható űrszemét!!”

 

Szeretem az olyan rejtélyeket, ahol a kibogozás érdekes, a megfejtés meglepő-de-lehetséges és komolyan vehető üzenetet hordoz. A labirintusban kiutat kereső patkány metaforája úgy áll Liz-re, mint a bőrébe kényszerült nézőkre, akik maguk is lassan másfél éve élnek hol kevésbé, hol szigorúbban korlátozva szabadságukban. De a pandémiától függetlenül is komoly erkölcsi kérdések merülnek föl, jóllehet egyiknél sem tévedünk új utakra: az élet tisztelete, az élni akarás mértéke, túlzott függés a technológiától, önazonosság mibenléte, mit teszi az embert emberré. 

Ritkán találok igényes darabot a Netflix saját gyártmányai között, ám az Oxigén kétségkívül ilyen. Kocsiméretű helyszínéhez mérve meglepően sokrétű, nagyon is nyomasztó helyzettel és ügyes történetkibontással. Korántsem forradalmi, de tisztelettel bánik a közönség figyelmével, és igyekszik meghálálni azt, miközben végig fenntartja a létfenyegetettség érzését, amin a főhősnővel együtt akarunk fölülkerekedni.

4/5-öt adok rá.

Júdás és a Fekete Messiás

Nemcsak kritizálni egy hazug, a tömegeket napi szinten kisajtoló rendszert, hanem cselekvő mozgalmat szervezni a megfékezéséhez – ez a valódi változás feltétele. E meggyőződést közli velünk világosan a Júdás és a Fekete Messiás író-rendező Shaka King-től, de anélkül, hogy a „politikai korrektség” sablonmocsarára evezne, hogy aztán a klisékbe fúljon. Ettől féltem ugyanis a számos díj/díjjelölés láttán, amik gyakran a kordivat témáit protezsálják a bátrabb, őszintébb darabokkal szemben. 

 

A 60-as évek végén Chicago-ban William O’Neil, a kisstílű autótolvaj FBI-ügynöknek adja ki magát stiklijéhez, mikor lesittelik. Egy igazi ügynök alkut ajánl neki: rovott múltját elsimítják, ha beépül a radikális Fekete Párducok közé, és információt továbbít a fő szószólójuk, Fred Hampton tevékenységéről. A tégla viszont nagyon is tud azonosulni a bajtársai célkitűzéseivel, így mind inkább őrlődik a megbízás és saját lelkiismerete között.

 

Megragadtak az emberek portréi, az élethelyzetük, illetve ahogy a megoldást keresik a nehézségekre, valódinak hatott. Csak ezen film alapján, előtanulmányok nélkül úgy értelmeztem, hogy Fred Hampton és a Fekete Párduc Párt programja – bár konkrétan az afroamerikaiak helyzetét tette szóvá – túlmutatott rasszon és politikai körítésen. A bigott szövetségiek és a fekete közösség kontrasztja ugyan szembeszökő itt, de könnyű a felszín alatt látni az igazi, folyton eltussolt konfliktust, ami a társadalom összes közrétegét érinti. "A disznók" az elszámoltathatatlan vezetők és pénzelőik, akik a mi adónkon, a mi kárunkra híznak, minket meg hagynak megosztottan hányódni, kilátás nélkül az érdemi javulásra. 

 

Daniel Kaluuya fantasztikus Hampton-ként: mikor vásznon van, mágnesezi a figyelmet. „Eltiporhatnak egy forradalmárt, de nem egy forradalmat.” „Én vagyok: forradalmár!” Különösen bírom, ahogy elejét veszi a skatulyának, hogy ő most MLK Jr. vagy Malcolm X nézeteit vallja-e: „Nem az a kérdés, hogy erőszakos vagy erőszakmentes. Hanem ellenállás a fasizmus ellen, vagy ellenállásmentesség a fasizmuson belül!” Hampton a film alapján a többi helyi közösséggel együttesen akarja, hogy kiálljanak a jogaik érvényesítése mellett, ezért tekintik őt odafönn első számú fenyegetésnek, míg végül már a "hivatalos" meggyilkolása kerül terítékre. Shaka King nem állítja be szentnek a Párducokat, mégis inspirál, motivál, világképet körvonalaz a helyzetükön keresztül. 

 

Fontos volt, hogy ne szimpatizálják túl O’Neal-t, az igazi főszereplőt, LaKeith Stanfield így remekül belőtte a pont jó árnyalatot a színészi játékában, nem lett patetikus vagy érzelgős. O’Neil nagystílű színjátéka az elején fergeteges, és egyből megkedveltette velem a film stílusát. Tisztán átjön az, ahogy egyre rosszabb egyrészt spicliként a lebukáson – majd főnökei gyanakvásán – rágódnia, másrészt a bajtársai elárulásának terhével együtt élnie. Barátsága Hampton-nal hihető, közös jeleneteiket érdekesnek találtam.

 

Rá se ismertem Martin Sheen-re J. E. Hoover-nek maszkírozva. Nem tudom, a két verzió közül melyik hitelesebb, de Sheen fajgyűlölő Hoover-e hatásosabb nekem, mint pl. DiCaprio karrieristább változata a J. Edgar-ban 10 éve. Hoover itt már kész soviniszta szörnyeteg, aki egymagában megtestesíti a rendszer romlottságát: a végén a tűzharc, vagyis inkább önhatalmú öldöklés teljesen a hosszú kések éjszakáját idézi a német történelemből. "A börtön csak ideiglenes megoldás." Mégse tűnt úgy, mintha a film démonizálná a hatósági szerveket, inkább csak beismeri, hogy igen: ez is a "jogállam" akcióban, ezt is megtehetik hivatali jóváhagyással. 

 

Hangulatosra sikeredett a korszak ábrázolása; a chicagói éjszaka fényei mintha egy detektívkrimiből köszönnének vissza. Állandó dallamozás helyett itt a csend képes nyomatékot adni egy-egy pillanatnak. Még az életrajzi drámákban sokszor lapos tömegjeleneteknek is volt jellege; a gyűléseken és a tűzharcoknál egyaránt kiérezni a tétet, hogy itt most emberek sorsáról van szó. Nem különösebben erőszakos produkció; bátran, de mértékkel bánik a vérrel és golyóval.

 

Ez az első igazán jó alkotás, amire bukkantam 2021. szűkebb kínálatából, nem hozzászámítva a csúsztatott bemutatókat. Minden évre jut már egy amerikai kisebbség jogi harcáról szóló film, de ezúttal nem lett reklámszagú: a Judas and the Black Messiah friss, érdekes darab, igényesen összerakva, igazi mondandóval és erős alakításokkal.

4/5-öt adok rá.

Szörnyella

 

Eheti receptünk a Szörnyella fedőnevű széntorta: vegyük a 25 éves live-action 101 kiskutyát, hozzá egy nagy adag Maleficent, némi darkosan röhejes Batman visszatér, egy csipetnyi Joker, az egészet pedig Az ördög pradát visel habos körítésével tálalva. Tetejébe pedig egy olyan marcipánfigurával, akinek pápaszemes "civil énje" először a My Super Ex-Girlfriend "hősnőjét" juttatta eszembe.

A problémás Estella anyja egy estélyen kizuhan a kastély erkélyéről. Azóta a lány London utcáin tengődik piti tolvajként 2 cinkostársával, mígnem egy divatdiktátor, a velejéig nárcisztikus "Bárónő" divattervezői munkát ad neki. Ám Estella rájön, hogy a szipirtyó nemcsak sajátjaként hordja azt a nyakláncot, amit még ő vesztett el kislányként, anyja haláláért is ő felel. Bosszúból megesküszik, hogy rajta is túltesz egóban, sikerben és hivalkodásban, immár mint Cruella De Vil, a punk rock-forradalmár.

Rég láttam ettől öngáncsolóbb pávatáncot ezek közt az élőszereplős Disney-újrázások között, amikről a kerek fülű stúdiószörny t'án sose fog tudni leszokni. Részt vehetünk egy szándékosan túljátszott, magamutogató bóvlibálon, ahol valahogy még a történet maga is puszta jelmeznek tűnik – legalább fél órával hosszabbra szabva a kelleténél. 

Annyi stílusvakcinát nyomtak ebbe a szerencsétlen produkcióba, hogy alig maradt cselekményében kicsit is átélhető pillanat, alakításai közt pedig normális emberi megnyilvánulás. Szinte mindenki folyton, kötelezően játssza az eszét; elvétve akad 2 parádés belépő között egy-egy "normál" rész, de a drámának itt szabályosan meg van tiltva, hogy táplálja a borús, tragikus felhangot, amivel a filmesek kacérkodtak. És mire föl? Hogy modorában idomuljon EZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake AHHOZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake-hez, 25 évvel korábbról. „Ezek korcsok!”, vakkantaná Glenn Close Szörnyellája.   
 

Kezdem azt hinni, hogy amit „sötét komédiaként” adnak el nekünk, abból szinte biztosan egy meddő hibrid keletkezik: 

1. nincs igazi tartalma, drámai tétje, hogy a szó igaz értelmében legyen „sötét”, 
2. és túl kevés a humorérzéke, hogy valóban „vicces” legyen. 

Hamar azt vettem észre, hogy a film tudatosan taszigálja elfele a figyelmemet mindentől, amit esetleg érdekesnek találhatnék. Ez az ünnepelt sekélyesség ebben a bizarr, alternatív 70-es évekbeli világban – ahol a dalmaták vérengző fenevadak, a nők 2 kivétellel jelentéktelen bólogatók, a férfiak meg lelki sivár mamlaszok –, először csak hervasztott, az utolsó harmadra viszont már nyúzta az idegeimet. 
 

Abszolút tengelye az egésznek a két Emma, Stone és Thompson színészi játéka. Egyikük se kapott mély karaktert, de energiájuk így is egyben tartja ezt a ragasztóművet: A Bárónő egyértelműen az itteni Dooku gróf, akit legyőzve az ifjú protagonista a közismert ikonikus gonosszá válhat majd. 
 

Emma Stone-on láttam igazán lecsapódni, hogy a film nem elég bátor, hogy tényleg kezdjen valamit magával, ne csak úgy tegyen. Estella elvileg tragikus múltját olyan közönyösen és kicentizve adták elő, hogy néző legyen a talpán, aki átéli a megaláztatásait, érlelődő ambícióját vagy a magára találása izgalmát tervezőként. Ez a baráti kapcsolata is a két piti rablóval, mely sikerei hatására főnök-segéd viszonnyá torzul, üresen kong, nincs igazi kötődés vagy számvetés mögötte.
 

Okos lett VOLNA ez az ötlet a főszereplő skizoid viselkedéséről, ha nem veszik ilyen megjátszottra. A lány már otthon is Cruellát játszik, mire leleplezik, és maga az otthon, az egész „normális élete” porrá ég. A gyűlölt riválisról is előbb kiderül, hogy „anyja” gyilkosa, majd hogy az igazi, vér szerinti anyja. Úgy vélem, ezért nézhetnek egyesek a Cruella-ra a Disney Joker-eként: a főszereplő szociális pária, aki egyre mélyebb pszichés gödörbe csúszik, szembesülve vele, hogy „normális énje”, amiként élni próbált, igazán soha nem is létezett. Alteregója az igazi önmaga.
 

De ezt a tök jó alapvetést elviccelik azzal, hogy direkt farsan és teljesen műízűen éreztetik velünk, fel és lekapcsolva a főszereplőt, mint egy villanykapcsolót. Ó, Estella, aki civilben festi a haját, most már parókát hord! Most affektálva parádézik, most meg halk monológot tart! És többször is lenézően belerágják a szánkba, hogy épp mit kell gondolnunk róla: Ezennel hadat üzenek a munkaadómnak! 

Ezennel a kislány, akit mi ismertünk, eltűnt! Ezennel eldöntöttem, hogy én a rossz utat fogom választani, de a kutyanyúzás még várat magára! „Önre akarok hasonlítani.” Mintha a készítők félnének a saját elgondolásuktól; nem merik engedni, hogy élettel teljen meg ez az elvileg újragondolt, "szimpatikusabbra" kozmetikázott ikon.
 

Sötét vagy nem sötét, néhány részletet akaratlanul megmosolyogtam: pl. hogy Estella már születésétől a fél fejére szimmetrikusan ősz! Ez kb. ugyanaz, mint Frank Drebin családi vágyálma a totál ősz kisfiáról – csak az egy tényleg vicces poén egy tisztán viccgyűjtő vígjátékban, ez meg baromira nem az egy műdark műfaji keverékben. Meg az se igazán áll össze előttem, hogy a Bárónő, aki 2 órán át szembeszart törvényt, etikát, humánumot, vajon miért nem küldi el rögvest a vendégeit, látván, hogy mindegyiknek pandaszínű a haja? Talán egyszer egy interjúban a stábbal majd elmondják nekünk.
 

 

Csak a jelmeztervezést hagyja a Szörnyella kibontakozni, ám a függöny mögött üres, hamis, semmitmondó bizsu. Bábuszereplői vagy a sztárparádéért vannak itt, vagy mert részei a "101 kiskutya-mitológiának". Lehetett volna izgalmas a divatháború a szakma rettegett bajnoka és a pimasz kihívó között, ha ezt nemcsak úgy belökik, mert nem tud Hollywood különbséget tenni a szívtelen világ és egy szív nélkül csinált film belső világa között. A "darkos komédia" szópár mindkét felét csak tettetni hajlandó.

Taps helyett egy 2/5-öt kap tőlem a Cruella.

A dzsinn

 

Kicsi, könnyű és kiszámítható független horror a The Djinn, egyszereplős „vigyázz, mit kívánsz!”-típusú tanmese, melyet a tiniaktor Ezra Dewey próbál tűrhető játékkal elvinni a vállán, felemás sikerrel.

Dylan néma, csak jelbeszéddel tud kommunikálni. Egy nap, apja távollétében a gyerek egy mágikus könyv rituáléjához nyúl, hogy végre tudjon beszélni. Ám ennek magas az ára: a djinn csapdába ejti őt otthon, és a halott anyja alakját felöltve Dylan életére tör.

Korántsem lett volna ez rossz próbálkozás, főleg bemutatkozó projekt-ként: képes félelmet generálni, a természetfeletti nincs túlanimálva, világos, miről szól a történet. Ugyanakkor sóvárog a fordulatokért és az eredetiségért; nagyon sovány a kitöltése, és az író-rendeződuó David Charbonier és Justin Powell túl sok üresjáratot söpör a „feszültségkeltés” szőnyege alá.  

Dylan-t kimondottan szimpatikus fiúnak találtam, azzal együtt is, hogy nem sokat tudunk meg róla. Külön ezt sulykoló jelenetek nélkül is átjött, mennyire szeretne ugyanúgy beszélni, mint más normális emberek 

– különösen, miután kiderül, hogy szemtanúja volt anyja öngyilkosságának, amit nem tudott megakadályozni. Bizonyos értelemben hangtalan kísértetként él, hisz életében se barátok, se rokonok, apját kivéve – aki mellesleg örülök, hogy nem lett direkt lealjasítva az olcsó extra dráma kedvéért. Elhittem, hogy Dylan miért fordulna egy amorális transzcendens lényhez, és hogy elcsúszhat a figyelme a sötét mágia tartozékrészletei fölött, anélkül, hogy idiótának tűnne ettől. 

 

Ingoványos talajon állok a filmbéli szörnnyel. Egyrészt örülök, hogy a forgatókönyv nem próbál csalni azzal, hogy a djinn-t túl szuperhatalmassá tegye, hanem csak emberi mértékek között "dolgozik". Aduásza, hogy az idéző halott ismerőseinek tudja az alakját felvenni, így az ereje mond valamit a főszereplőről is, akit üldöz. De sose találtam a lényt magát ijesztőnek vagy megjegyezhetőnek, inkább afféle amatőr mumusnak, aki előnyben van, mert egy kisgyereket szekálhat. 

Messze a leghatásosabb pillanata a végén van, mikor Dylan kívánságát úgy valóra váltja, hogy apja beszédképességét erőszakkal elragadja, és azt testálja át őrá. Logikus következmény és egész jó sötét fricska, de több mint egy órát kell rá várni, mire a tanulság már rég egyértelmű a nézőnek.

Nem lett volna ez vészes, ha nem ilyen vékony, leegyszerűsített és gyakran terjengős. Megvolt a kellő érzék a hangulathoz, de a tempó és ötlettár még várat magára; túl bátortalan horrorfilm ahhoz, hogy a legszükségesebbeken túl építkezzen.

Így végülis egy 3/5-öt szavazok meg a The Djinn-re.

Voyagers

Neil Burger Voyagers-e olyan, mint egy főiskolás diák szemináriumi projekt-je, de bármi inspiráció vagy összeszedettség nélkül. És nemcsak mert a színészgárda teljes egészében fiatal arcokból áll, leszámítva a 40-es éveiben járó Colin Farrell-t. Témájához való hozzáállása feltűnően gyermeteg és amatőr, cselekménye iszonyúan vérszegény, feszültségnek sehol híre-hamva. A szereplők nemcsak, hogy úgy viselkednek szakember létükre, mint holmi topis tini punkok, ezt maga a történet követeli meg tőlük; mintha ezt írták volna a forgatókönyvbe: "X és Y most kanos tiniként viselkedik". Akkor meg mit várjunk…?
 
Egy űrhajón, melynek küldetése egy távoli, lakható bolygó felkutatása, csupa születésüktől izolált és képzett ifjú él. Csak vezetőjük, Richard tudja, hogy a kék folyadék, ami rendszeresen elő van írva nekik, érzelemtelenítő drog. Nem sokkal azután, hogy a legénység botanikusa, Christopher felfedezi ezt, Richard rejtélyes módon meghal. Bár a hajóorvos Sela nem tudja bizonyítani, egy másik tiszt, Zac váltig állítja, hogy idegen létforma ölte meg, és erre hivatkozva egyre nagyobb hatalmat szerez a szabadságtól megrészegült fiatalok között.  
 
Ha ez magnós matekfeladvány lenne, 1 meghallgatás után egyből beírnám a megfejtést: Zac ölte meg Richard-ot, az alien-szöveg kamu, Zac-nak kampec. A beavatott rendezőjének ez a filmje (is) leginkább egy tettetős játék: tetteti, hogy a fiatal antikarakterei és a hosszú, semmitmondó jelenetkupacai mögött van okos sztorija, érdekes témája, velős társadalomképe – holott ezeknek nyoma sincs. Semmit nem jelent a filmnek a saját problémaköre: addigi egész életüket szorgos méhekként leélt fiatalok hirtelen vezető nélkül maradva a maguk uraivá válnak, majd 2 táborra szakadnak: egy zsarnok megfélemlített követői vs. a józan eszű ellenállók. Esküszöm: ezt a felállást még egy Hupikék Törpikék-képregény is – nevezetesen a Királytörp – hajlandó volt tisztességesebben kezelni!
 

És nagyjából ennyi. Ez a Voyagers. Egy totál céltalan, sótlan, életlen fölösleg, ami emberi pillanatok híján max. arra volt jó, hogy kis időre megélhetést adjon ifjú színészeinek. Fájóan amatőr és még más filmekből se tud másolni. Ha egy főiskolás munkát akarnék arról, hogy egy szellem-kasztrált dolgozó fellázad az embertelen protokollvilág ellen, biztos inkább választanám George Lucas THX-1138-jét. Nem hinném, hogy Neil Burger 60 felé még filmsuliba jár, de így is valahogy sikerült ezt a benyomást keltenie.