Szörnyella

 

Eheti receptünk a Szörnyella fedőnevű széntorta: vegyük a 25 éves live-action 101 kiskutyát, hozzá egy nagy adag Maleficent, némi darkosan röhejes Batman visszatér, egy csipetnyi Joker, az egészet pedig Az ördög pradát visel habos körítésével tálalva. Tetejébe pedig egy olyan marcipánfigurával, akinek pápaszemes "civil énje" először a My Super Ex-Girlfriend "hősnőjét" juttatta eszembe.

A problémás Estella anyja egy estélyen kizuhan a kastély erkélyéről. Azóta a lány London utcáin tengődik piti tolvajként 2 cinkostársával, mígnem egy divatdiktátor, a velejéig nárcisztikus "Bárónő" divattervezői munkát ad neki. Ám Estella rájön, hogy a szipirtyó nemcsak sajátjaként hordja azt a nyakláncot, amit még ő vesztett el kislányként, anyja haláláért is ő felel. Bosszúból megesküszik, hogy rajta is túltesz egóban, sikerben és hivalkodásban, immár mint Cruella De Vil, a punk rock-forradalmár.

Rég láttam ettől öngáncsolóbb pávatáncot ezek közt az élőszereplős Disney-újrázások között, amikről a kerek fülű stúdiószörny t'án sose fog tudni leszokni. Részt vehetünk egy szándékosan túljátszott, magamutogató bóvlibálon, ahol valahogy még a történet maga is puszta jelmeznek tűnik – legalább fél órával hosszabbra szabva a kelleténél. 

Annyi stílusvakcinát nyomtak ebbe a szerencsétlen produkcióba, hogy alig maradt cselekményében kicsit is átélhető pillanat, alakításai közt pedig normális emberi megnyilvánulás. Szinte mindenki folyton, kötelezően játssza az eszét; elvétve akad 2 parádés belépő között egy-egy "normál" rész, de a drámának itt szabályosan meg van tiltva, hogy táplálja a borús, tragikus felhangot, amivel a filmesek kacérkodtak. És mire föl? Hogy modorában idomuljon EZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake AHHOZ a családiasan-sötét-és-csínján-ijesztő-remake-hez, 25 évvel korábbról. „Ezek korcsok!”, vakkantaná Glenn Close Szörnyellája.   
 

Kezdem azt hinni, hogy amit „sötét komédiaként” adnak el nekünk, abból szinte biztosan egy meddő hibrid keletkezik: 

1. nincs igazi tartalma, drámai tétje, hogy a szó igaz értelmében legyen „sötét”, 
2. és túl kevés a humorérzéke, hogy valóban „vicces” legyen. 

Hamar azt vettem észre, hogy a film tudatosan taszigálja elfele a figyelmemet mindentől, amit esetleg érdekesnek találhatnék. Ez az ünnepelt sekélyesség ebben a bizarr, alternatív 70-es évekbeli világban – ahol a dalmaták vérengző fenevadak, a nők 2 kivétellel jelentéktelen bólogatók, a férfiak meg lelki sivár mamlaszok –, először csak hervasztott, az utolsó harmadra viszont már nyúzta az idegeimet. 
 

Abszolút tengelye az egésznek a két Emma, Stone és Thompson színészi játéka. Egyikük se kapott mély karaktert, de energiájuk így is egyben tartja ezt a ragasztóművet: A Bárónő egyértelműen az itteni Dooku gróf, akit legyőzve az ifjú protagonista a közismert ikonikus gonosszá válhat majd. 
 

Emma Stone-on láttam igazán lecsapódni, hogy a film nem elég bátor, hogy tényleg kezdjen valamit magával, ne csak úgy tegyen. Estella elvileg tragikus múltját olyan közönyösen és kicentizve adták elő, hogy néző legyen a talpán, aki átéli a megaláztatásait, érlelődő ambícióját vagy a magára találása izgalmát tervezőként. Ez a baráti kapcsolata is a két piti rablóval, mely sikerei hatására főnök-segéd viszonnyá torzul, üresen kong, nincs igazi kötődés vagy számvetés mögötte.
 

Okos lett VOLNA ez az ötlet a főszereplő skizoid viselkedéséről, ha nem veszik ilyen megjátszottra. A lány már otthon is Cruellát játszik, mire leleplezik, és maga az otthon, az egész „normális élete” porrá ég. A gyűlölt riválisról is előbb kiderül, hogy „anyja” gyilkosa, majd hogy az igazi, vér szerinti anyja. Úgy vélem, ezért nézhetnek egyesek a Cruella-ra a Disney Joker-eként: a főszereplő szociális pária, aki egyre mélyebb pszichés gödörbe csúszik, szembesülve vele, hogy „normális énje”, amiként élni próbált, igazán soha nem is létezett. Alteregója az igazi önmaga.
 

De ezt a tök jó alapvetést elviccelik azzal, hogy direkt farsan és teljesen műízűen éreztetik velünk, fel és lekapcsolva a főszereplőt, mint egy villanykapcsolót. Ó, Estella, aki civilben festi a haját, most már parókát hord! Most affektálva parádézik, most meg halk monológot tart! És többször is lenézően belerágják a szánkba, hogy épp mit kell gondolnunk róla: Ezennel hadat üzenek a munkaadómnak! 

Ezennel a kislány, akit mi ismertünk, eltűnt! Ezennel eldöntöttem, hogy én a rossz utat fogom választani, de a kutyanyúzás még várat magára! „Önre akarok hasonlítani.” Mintha a készítők félnének a saját elgondolásuktól; nem merik engedni, hogy élettel teljen meg ez az elvileg újragondolt, "szimpatikusabbra" kozmetikázott ikon.
 

Sötét vagy nem sötét, néhány részletet akaratlanul megmosolyogtam: pl. hogy Estella már születésétől a fél fejére szimmetrikusan ősz! Ez kb. ugyanaz, mint Frank Drebin családi vágyálma a totál ősz kisfiáról – csak az egy tényleg vicces poén egy tisztán viccgyűjtő vígjátékban, ez meg baromira nem az egy műdark műfaji keverékben. Meg az se igazán áll össze előttem, hogy a Bárónő, aki 2 órán át szembeszart törvényt, etikát, humánumot, vajon miért nem küldi el rögvest a vendégeit, látván, hogy mindegyiknek pandaszínű a haja? Talán egyszer egy interjúban a stábbal majd elmondják nekünk.
 

 

Csak a jelmeztervezést hagyja a Szörnyella kibontakozni, ám a függöny mögött üres, hamis, semmitmondó bizsu. Bábuszereplői vagy a sztárparádéért vannak itt, vagy mert részei a "101 kiskutya-mitológiának". Lehetett volna izgalmas a divatháború a szakma rettegett bajnoka és a pimasz kihívó között, ha ezt nemcsak úgy belökik, mert nem tud Hollywood különbséget tenni a szívtelen világ és egy szív nélkül csinált film belső világa között. A "darkos komédia" szópár mindkét felét csak tettetni hajlandó.

Taps helyett egy 2/5-öt kap tőlem a Cruella.