Oxigén

Olyan furcsa a fülemnek, hogy az itteni mesterséges intelligencia neve ugyanaz, mint Stanley Ipkiss Jack Russel terrierjéé...! 

• Alexandre Aja okos rendezése,
• Christie LeBlanc ügyes tartalomkitöltő forgatókönyve,
• Maxime Alexandre minden zegzugot felhasználó operatőri munkája,
• Mélanie Laurent széles érzelmi spektrumot felölelő alakítása.

Mindezek együtt gondoskodtak róla, hogy az Oxigén nem hagyta kiaknázatlanul biztató alapötletét, és az év egyik nagy piros pontjaként bizonyított.
 

Egy amnéziás asszony a világtól teljesen izoláltan tér magához valamiféle kriogenikus kapszula belsejében. Magától esélye sincs kijutni, levegője egy processzor-hiba folytán szűk órán belül elfogy, és egyetlen segítsége egy megbízhatatlan komputeragy, amiből csak a megfelelő kérdésnél lehet választ kicsikarni. Miközben a segítséghívás egyre reménytelenebb, a nőnek feldereng, hogy talán épp a saját találmánya lesz végül a koporsója…

Az Oxigén Buried-szerű alapötlete még a pandémia előtt fogant, mégis időszerű lett, mire bekerült 2021. kínálatába: az elszigetelt bezártság, ahogy tágabb világunktól megfosztva kell összekaparnunk magunkban, kik is vagyunk, mik a lehetőségeink, sokunkban nagyon is eleven még szerintem. Izgalmas belegondolni, hogy ha a fizikai környezet összezsugorodik, a belső világunk és perspektívánk kibővül, hogy ezt kompenzálja. Mindezt tömör rettegéssé sűríti Liz, a főszereplő helyzete: percei vannak rá, hogy kicsikarjon valami használható emléket vagy ötletet az elméjéből, hogy a hatóságok egyáltalán beazonosítják rabsága pontos helyét.

Örömmel tapasztaltam, milyen jól vizsgázik a produkció abból a két dologból, ami életbevágó az ilyen egyhelyszínes-egyszereplős túlélésmoziknál:

1. a klausztrofób feszültség és sürgetettség megteremtése,

1. a figyelem fenntartása másfél órán át, fölös időhúzás nélkül.

 

A kissé steril zárt helyszín ellenére az Oxygen simán biztosítja az előbbit, az utóbbihoz pedig minden műfajt és szituációs elemet bevet, amit csak bír: űr-sci-fi, romantikus dráma, amnéziakrimi, kórház-horror, lélektani thriller. Mégse torzul agyonkomplikált klaszterré az egész, mert a szüntelen életveszély mellett is érdekes a folyamat, ahogy Lizben lassan kép épül fel a kilétéről és a helyzetéről, reális esélyt teremtve, hogy megmentse magát. Az alkotók okosan aknázzák ki a sci-fi adta pluszlehetőségeket a dráma erősítéséhez, sőt még 1-2 tűrhető sztoricsavarra is futja az erejükből.

 

Nem csekély kísértés lehetett a rendezőnek, hogy visszaéljen a türelmünkkel, pl. hogy Liz emlékei el- és visszatűnjenek, vagy hogy a kommunikáció ok nélkül legyen hol tiszta, hol kásás, meg hasonlók. Bár Aja és LeBlanc a hallucinálást is bevetik az fogyó levegő kapcsán, de átgondoltan: mikor aztán a cselekmény végre kitör egyhelyszínes keretéből – sőt Liz egész addigi énképét is magával rántja –, a csavar és az egész rémálom oka hihető. Szóval nem az M. Night Shyamalan–féle történetíró homokozóban játszadoznak a készítők.

Ügyeletes HAL-9000–klónunkkal is ki voltam békülve. MILO hangja is hasonlóan sima, örökké monoton; a tőle függő alanyt biokémiai gépként kezeli, néha önösen felülbírálva utasításait. De morálisan ő az abszolút szürke, nem fekete-fehér, mint HAL: nem válik kiszolgálóból gyilkossá, aki kiiktatja az életet a nagyobb program sikeréért, hanem végig hol kiszolgál, hol önbíráskodik. Külön elmejáték már az, hogy Liz-nek a megfelelő kér(d)ést sikerüljön bedobnia MILO–nak, és ez a nézőt is extra agymunkára ösztönzi. Morbid iróniát látok a benyugtatózó fétisében, ahogy az eleve szűk helyen egy gépkar tűvel a nő felé lendül: ettől hatásosabb oltásellenző képsort TV-reklámba se lehetne kitalálni.

 

Nem hiszem, hogy akár Anne Hathaway, akár Noomi Rapace többet hozott volna ki Dr. Elizabeth Hansen alakjából, mint végül Mélanie Laurent: tökéletesen hozza a bőrére menő megoldáskeresés lelki pokoljárását, a pillanatnyi részsiker örömmámorától és az idegösszeomlás határának kétségbeeséséig. Hihetően okosnak tartom ezt a karaktert: töredékes emlékekkel is józanul mérlegel, döntései érthetőek, reakciói emberiek. 

 

Nem fenntartások nélkül ugyan, de azért tetszett a leleplezés, hogy Liz valójában csak klónja az igazi, már idős Elizabeth Hansen-nek, akinek emlékei és érzései csak hozzá lettek adva a tökéletes másolat létrehozása érdekében. A film magyarázata az űrmisszióval kicsit elcsépelt ugyan, de Liz szemszögéből ez kegyetlen csapás így 10% alatti O2–szinten. A rendszer csak Omicron-267-ként regisztrálta, mintha nem is személy lenne, mégis sikerült összeraknia az identitását, hogy aztán az egész egy kreációnak bizonyuljon, mint ahogy ő maga is. „Egy kibaszott klón! Eldobható űrszemét!!”

 

Szeretem az olyan rejtélyeket, ahol a kibogozás érdekes, a megfejtés meglepő-de-lehetséges és komolyan vehető üzenetet hordoz. A labirintusban kiutat kereső patkány metaforája úgy áll Liz-re, mint a bőrébe kényszerült nézőkre, akik maguk is lassan másfél éve élnek hol kevésbé, hol szigorúbban korlátozva szabadságukban. De a pandémiától függetlenül is komoly erkölcsi kérdések merülnek föl, jóllehet egyiknél sem tévedünk új utakra: az élet tisztelete, az élni akarás mértéke, túlzott függés a technológiától, önazonosság mibenléte, mit teszi az embert emberré. 

Ritkán találok igényes darabot a Netflix saját gyártmányai között, ám az Oxigén kétségkívül ilyen. Kocsiméretű helyszínéhez mérve meglepően sokrétű, nagyon is nyomasztó helyzettel és ügyes történetkibontással. Korántsem forradalmi, de tisztelettel bánik a közönség figyelmével, és igyekszik meghálálni azt, miközben végig fenntartja a létfenyegetettség érzését, amin a főhősnővel együtt akarunk fölülkerekedni.

4/5-öt adok rá.