Júdás és a Fekete Messiás

Nemcsak kritizálni egy hazug, a tömegeket napi szinten kisajtoló rendszert, hanem cselekvő mozgalmat szervezni a megfékezéséhez – ez a valódi változás feltétele. E meggyőződést közli velünk világosan a Júdás és a Fekete Messiás író-rendező Shaka King-től, de anélkül, hogy a „politikai korrektség” sablonmocsarára evezne, hogy aztán a klisékbe fúljon. Ettől féltem ugyanis a számos díj/díjjelölés láttán, amik gyakran a kordivat témáit protezsálják a bátrabb, őszintébb darabokkal szemben. 

 

A 60-as évek végén Chicago-ban William O’Neil, a kisstílű autótolvaj FBI-ügynöknek adja ki magát stiklijéhez, mikor lesittelik. Egy igazi ügynök alkut ajánl neki: rovott múltját elsimítják, ha beépül a radikális Fekete Párducok közé, és információt továbbít a fő szószólójuk, Fred Hampton tevékenységéről. A tégla viszont nagyon is tud azonosulni a bajtársai célkitűzéseivel, így mind inkább őrlődik a megbízás és saját lelkiismerete között.

 

Megragadtak az emberek portréi, az élethelyzetük, illetve ahogy a megoldást keresik a nehézségekre, valódinak hatott. Csak ezen film alapján, előtanulmányok nélkül úgy értelmeztem, hogy Fred Hampton és a Fekete Párduc Párt programja – bár konkrétan az afroamerikaiak helyzetét tette szóvá – túlmutatott rasszon és politikai körítésen. A bigott szövetségiek és a fekete közösség kontrasztja ugyan szembeszökő itt, de könnyű a felszín alatt látni az igazi, folyton eltussolt konfliktust, ami a társadalom összes közrétegét érinti. "A disznók" az elszámoltathatatlan vezetők és pénzelőik, akik a mi adónkon, a mi kárunkra híznak, minket meg hagynak megosztottan hányódni, kilátás nélkül az érdemi javulásra. 

 

Daniel Kaluuya fantasztikus Hampton-ként: mikor vásznon van, mágnesezi a figyelmet. „Eltiporhatnak egy forradalmárt, de nem egy forradalmat.” „Én vagyok: forradalmár!” Különösen bírom, ahogy elejét veszi a skatulyának, hogy ő most MLK Jr. vagy Malcolm X nézeteit vallja-e: „Nem az a kérdés, hogy erőszakos vagy erőszakmentes. Hanem ellenállás a fasizmus ellen, vagy ellenállásmentesség a fasizmuson belül!” Hampton a film alapján a többi helyi közösséggel együttesen akarja, hogy kiálljanak a jogaik érvényesítése mellett, ezért tekintik őt odafönn első számú fenyegetésnek, míg végül már a "hivatalos" meggyilkolása kerül terítékre. Shaka King nem állítja be szentnek a Párducokat, mégis inspirál, motivál, világképet körvonalaz a helyzetükön keresztül. 

 

Fontos volt, hogy ne szimpatizálják túl O’Neal-t, az igazi főszereplőt, LaKeith Stanfield így remekül belőtte a pont jó árnyalatot a színészi játékában, nem lett patetikus vagy érzelgős. O’Neil nagystílű színjátéka az elején fergeteges, és egyből megkedveltette velem a film stílusát. Tisztán átjön az, ahogy egyre rosszabb egyrészt spicliként a lebukáson – majd főnökei gyanakvásán – rágódnia, másrészt a bajtársai elárulásának terhével együtt élnie. Barátsága Hampton-nal hihető, közös jeleneteiket érdekesnek találtam.

 

Rá se ismertem Martin Sheen-re J. E. Hoover-nek maszkírozva. Nem tudom, a két verzió közül melyik hitelesebb, de Sheen fajgyűlölő Hoover-e hatásosabb nekem, mint pl. DiCaprio karrieristább változata a J. Edgar-ban 10 éve. Hoover itt már kész soviniszta szörnyeteg, aki egymagában megtestesíti a rendszer romlottságát: a végén a tűzharc, vagyis inkább önhatalmú öldöklés teljesen a hosszú kések éjszakáját idézi a német történelemből. "A börtön csak ideiglenes megoldás." Mégse tűnt úgy, mintha a film démonizálná a hatósági szerveket, inkább csak beismeri, hogy igen: ez is a "jogállam" akcióban, ezt is megtehetik hivatali jóváhagyással. 

 

Hangulatosra sikeredett a korszak ábrázolása; a chicagói éjszaka fényei mintha egy detektívkrimiből köszönnének vissza. Állandó dallamozás helyett itt a csend képes nyomatékot adni egy-egy pillanatnak. Még az életrajzi drámákban sokszor lapos tömegjeleneteknek is volt jellege; a gyűléseken és a tűzharcoknál egyaránt kiérezni a tétet, hogy itt most emberek sorsáról van szó. Nem különösebben erőszakos produkció; bátran, de mértékkel bánik a vérrel és golyóval.

 

Ez az első igazán jó alkotás, amire bukkantam 2021. szűkebb kínálatából, nem hozzászámítva a csúsztatott bemutatókat. Minden évre jut már egy amerikai kisebbség jogi harcáról szóló film, de ezúttal nem lett reklámszagú: a Judas and the Black Messiah friss, érdekes darab, igényesen összerakva, igazi mondandóval és erős alakításokkal.

4/5-öt adok rá.