A csendőr és a földönkívüliek

"Maguk ál-csendőrök, rájöttem! 

Tapsolnék, ha lebuknának!"

Korábban írtam róla, hogy a Csendőr-filmek a kedvenc filmes sorozatom a 60-as évekből. Frenetikus humorú volt, könnyed, jópofa és olykor lelkesítő, 

olyan szereplőkkel, akiknek egyszerre tud az ember drukkolni és kacagni a gyarlóságaikon. Vígjátéketalonnak számított már 1977-ben, amikor a Star Wars világhódító útjára indult Amerikából. Az új szenzáció a sci-fik virágkorát hozta el.

• 1978: Az első Superman-mozifilm és az Invasion of the Body Snatchers remake-e.
• 1979: Az első Star Trek-mozifilm és az Alien űrhorror-klasszikus.
• 1980: Superman 2. és A Birodalom visszavág.

Jean Girault már majdnem 1 évtizede nyugdíjazta a saját mesterművét, mikor a divathullám őt is "elragadta". Nem hibáztatom érte: Cruchot/Lütyő őrmester eddig már hadakozott nudistákkal, műkincs-tolvajokkal, késelőkkel, a saját fiatalabb kollégáival, sőt egy elszabadult holdrakétával. Mennyi sok ütős csattanó és vicces szituáció kerekedhetne abból, ha most űrből jött bűnözőktől kell megóvnia a rendet, sőt akár az egész várost?
...Nem tudom.
Ettől a filmtől hiába vártam a választ.


Már tizenéves koromban is kicsit idegenkedtem A csendőr és a földönkívüliektől, de nemrég jöttem csak rá, miért nem tudtam soha megszeretni az 5. részt. Ez a felvonás nem Lütyőről szól, sőt nem is a csendőrökről. Ők csak fogadóbrigád az idegeneknek, akikről fárasztóan sokáig azt se hiszik el, hogy léteznek. Hihetetlen számomra, mennyivel vérszegényebb ez a darab az elődeihez képest. Pedig a stáb ugyanaz, a fél színészgárda szintén, és a prológus Lütyő közúti kiruccanásáról megidézi a régi Csendőr-produkciók hangulatát.

A csendőr és a földönkívüliek két nehezen összeházasítható, egymással nem egyenrangú félalkotás ötvözete, ami sci-fi-nek túl zagyva, vígjátékként pedig feltűnően fáradt és erőlködő. Gyakran a humor egyáltalán nem ér célba, sok a karót nyelt, műízű párbeszéd, forgatókönyvi hézag (pl. a csalicsészealj a végén, vagy ahogy Bimbula karakteréről menetközben elfelejtik, hogy ő volt az UFO első tanúja a csendőrségről). A földönkívüliek jelenetei, a zene, a világítás teljesen egy amerikai sci-fi-thriller atmoszféráját keltik, nem egy Csendőr-vígjátékét. 


30 évvel később a Kristálykoponya Királysága szintén ebből az UFO-s ötletből próbált egy kései új részt hozzátoldani az Indiana Jones-trilógiához. És bár a célját bebukta, az legalább tényleg Dr. Jones, a régész története volt. Felismerhető maradt az egésznek a kalandfilm jellege, és fő sztárja, Harrison Ford sem veszített a régi kisugárzásából. 

Máig kiráz a hideg néhány földönkívüliekről szóló képsortól, pl. 

• a ráközelítések az űremberek szemére, mikor tüzelnek;
• a telihold átváltozása csészealjjá, mikor Lütyőt épp csapdába csalnák; 
• vagy amikor Gabaj végignézi, amint egy kipurcanó idegen karján szétrepedezik és lebomlik a bőr! 

Ez nem fér sehogy se a fejembe. Mit keresnek ennyire bizarr, horrorszerű ötletek egy Csendőr-epizódban? Ha ezek mondjuk egy Spielberg- vagy Kubrick-alkotás elemei lennének, akkor még működhetnének is. Na de Lütyő őrmester Saint-Tropez-jében...?


A földönkívüliek tervének még a paródia szintjén sincs koherens értelme. Egyikük azt állítja Bimbulának, hogy ők mindössze megfigyelők, épp tanulják a földi szokásokat. Nekem ez sokkal inkább egy nagyon béna, pihent lopakodó megszállásként jön le; ahogy ide-oda járnak-kelnek a körzetben, vagy civil vagy csendőr álcát öltve. "Bárkinek az alakját magunkra venni, és hangját utánozni számunkra gyerekjáték. Mi ennél többet tudunk. Sokkal többet." 


Ha ezt így mind a sci-fi műfaj parodizálásnak szánták a készítők, úgy nagyon nem működik. Ebben a franchise-ban nem. A tónus túl morbid és ijesztő, a szereplők alig figyelnek egymásra, a humor pedig 1 órán át ugyanazt az 1 árva helyzetkomikumot erőlteti. Nevezetesen, hogy a bujkáló Lütyő folyton összekeveri a hús-vér lakókat az acélemberekkel. Girault szemmel láthatóan úgy véli, hogy csak mert divatos sci-fi-klisékből tákolt egy új ellenfelet főhősének, az egyből viccessé is válik Louis de Funes komikusi zsenije folytán. 


Lütyő eléggé unszimpatikus figura lett itt. A régi részekben egy hóbortos, viccesen elhivatott tiszt benyomását keltette, aki sose tágít elvei és elhatározása mellől, mégis egy törődő, embertársait megbecsülő valaki volt. Itt pontosan azzá a túlbuzgó, rátarti fogdmeggé fakul a karakter, ami akár már az első részben is könnyen lehetett volna - rosszabb írók és egy de Funes-tól kevésbé virtuóz színész mellett.

Lütyő új paranoiája közel se olyan szórakoztató, mint az, mikor New York-ban keresgélte a lányát. Az világos, hogy miért pörög be ennyire, miután kétszer is szemtanúja volt az idegeneknek: előbb távolról, aztán az őrsön. Ordít a tetteikről, mennyire nem tekintik magukra érvényesnek a földi szabályokat:

• egyikük tárgyakat lő szét Lütyő szobájában,
• másikuk meggyújtja a sapkáját.
• Bitorolják mások személyazonosságát,
• uniformist viselnek törvénytelenül,

és ki tudja még, idővel meddig merészkednek majd.

Ehhez képest Girault elérte, hogy sokkal inkább Lütyőt lássam a történet rossz-fiújának. Megjátszott és kifejezetten erőszakos az, ahogy mániákusan nekiesik Gabajnak, és ahogy az ezredes hátsó fertályán véres sebet szúr, az őrsön! A műsoridő java azzal telik, hogy véletlenszerűen szúr ki gyanúsítottakat, akikkel vagy nem bír, vagy kínosan felsül. Ez nem vicces, csak önismétlő és szánalmas. Lütyő ténylegesen több kárt okoz, mint az idegenek, ezért sem tudom beleélni magam ebbe az egyszemélyes hadjáratba, amit művel. "Csendőrruhát öltenek magukra, csókolóznak nőkkel, hogy minket nevetségessé tegyenek a lakosság szemében!"


Nem tettek jót a személycserék sem. Fütyeszt és Pacuhát teljesen kiírták a sorozatból, de a helyükre lépő Bimbula és Topsi olyan semmilyenek. Fütyesz kiírását még csak-csak megértem; őt a nősül a nyalizó, a New York-ban és a nyugdíjban pedig a kieső csapatjátékos szerepkörébe helyezte, ami hosszútávon azért nem tehetett valami jót a figura megítélésének. Azt is elismerem, hogy Bimbulát később, A csendőr és a csendőrlányokban már kicsit jobban kedveltem, mint emitt.

De akkor is rejtély számomra, miért rostáltak ki mindjárt 2-t is a 6-ból, mikor a többiek se tudnak érvényesülni. Lütyő és Gabaj képtelen összefogni, az új fiúk karakterekként is konganak Fütyeszhez és Pacuhához képest, Beléndek és Agykár meg alig szólal meg másfél óra alatt. Aki nem hord tiszti váll-lapot, azok gyakorlatilag mind csak a 6 fős létszám kedvéért szerepelnek ebben a moziban.

Maga a régi sorozat szellemisége az, ami nagyon elhalványult, és aminek hiánya miatt olyan hervasztó egybe végignéznem az 5. részt. A bajtársias köteléket Gabaj, Lütyő és társaik között sokáig sehol nem találni, megrekednek a sima beosztott-felettesi kapcsolat szintjén. A dialógusok tele vannak poénra vett ködösítésekkel, félrebeszélésekkel. Amíg Gabaj a saját szemével nem látja meg az igazat, addig képtelenek szót érteni egymással a főszereplők. Az idegenekkel és a civilekkel meg még azután se. 

Joséphát/ Ludovicát ezúttal másik színésznő, Maria Mauban alakítja. Rosszindulat nélkül írom, hogy a hölgy közel sem alkot olyan jó párost Louis de Funes-vel, mint Claude Gensac. Nem a színésznővel van gondom, hanem az összjátékkal: Lütyőnek több bizalmas pillanat jut a feleségének álcázott idegennel, mint a valódival! És ez így marad egészen a végéig, amíg a nő elő nem bukkan az ünnepi tömegből. 

A néhány jól eltalált humorú jeleneten túl is tetszettek apróságok. Az ufó külső tervezése, a landolás szekvenciája fenomenálisak: függetlenül az effektek minőségétől, azóta is ez a kép él bennem a klasszikus ufókról. Az, hogy olajat kell inniuk a fémcsontvázuk miatt, vagy a testműködés kritikus állapotát jelző óra okos ötletek lennének egy másmilyen produkcióban. És mókás belegondolni, hogy épp a végső parádén rogynak össze az ál-csendőrök, miközben járművükkel Lütyőék az öböl fölött spárgáznak. 

Ez pl. ékes bizonyítéka lehetne, hogy lám: még a nép hőseinek bőrébe bújt űrimposztorokat is megfékezik Saint-Tropez csendőrei. Újra megmutatják, hogy érdemesek a lakosság megbecsülésére. Kár, hogy az utolsó negyedóráig nemhogy épkézláb haditerv nem volt, nemhogy alig éreztem késztetést, hogy nevessek velük vagy rajtuk, még az elemi "léteznek/nem-léteznek" lépcsőfokon se bírtak túljutni. 

Ránézésre nem tűnik másnak a csendőr és a földönkívüliek, mint amilyen az összes többi rész, de határozottan ezt tartom a széria Achilles-sarkának. Elődei humora, lendülete, bája, szelleme, sőt több ismerős arca is hiányzik. Ikonjai megfakultak, a cselekmény húzza az időt azzal, hogy Lütyőnek senki se hisz, ő pedig kötelezően túlpörög. A mű nagy keresztje, hogy természetesnek veszi azt, hogy majd nevetünk az alapötlet abszurditásán, a régi csapaton és az UFO-kliséken, így tudtán kívül válik erőtlenné és hamiskássá. 

Az 5. részre 2/5-öt adok. Süllyedés a szégyenbe a múlthoz képest, de önmagában is gyenge vígjáték. Nem gyenge sci-fi: gyenge vígjáték. Szerencse, hogy nem ez lett végül az utolsó alkotás, ahol Michel Galabru-t és Louis de Funes-t egy csapatként láthattuk.

"Legyen korrekt. 

Legyen korrekt!"

A csendőr nyugdíjban

Kíváncsi vagyok, mi ösztökélte Jean Girault-t, hogy megírja és rendezze A csendőr nyugdíjbant. Ha netán úgy dönt, hogy A csendőr nősüllel búcsúzik a Gendarme-szériától, akkor is a 60-as évek legjobb vígjátéktrilógiáját hagyhatta volna hátra nekünk. Külön hattyúdalra szerintem nem lett volna feltétlenül szükség - főleg annak tükrében, hogy majd' 1 évtized után úgyis újjáélesztették ezt a filmcsokrot.  

Gyerekkorom egyik legkedveltebb filmje a 4. rész (is). Ezt láttam elsőként a Csendőr-sorozatból, ez ismertette meg velem Louis de Funes és Michel Galabru nevét, akiket ezután kezdtem el más produkciókban is fölfedezni.

Ehhez képest hosszú ideig fel se tűnt, hogy voltaképp ez egy búcsúztatófilm: a csendőrbrigád nyugdíjazását afféle vicces kirándulásnak, szabadosabb kitérőnek fogtam föl Lütyőék életében - nagyjából úgy, ahogy most vélekedek A csendőr New York-banról. 

Szóval Gabajt és 5 beosztottját tisztelettel elküldik a saint tropez-i őrsről. Fél évvel később Gabaj és neje látogatóba jönnek az unatkozó Cruchot/Lütyő villájába, a régi szép idők emlékére. 

Így aztán, mikor hírét veszik, hogy Fütyesz amnéziát szenvedett, azonnal újra összeáll a régi gárda. Csakhogy a múlt felidézéséhez megszegik a törvényt, amit Saint-Tropez új, ifjú csendőrei nem tolerálhatnak.


Egyik jópofa vicc éri a másikat A nyugdíjban alatt. A gyönyörű tájak, a humoros helyzetek és szövegek színvonala töretlen. Semmit sem fakultak a régi karakterek, napestig el tudunk szórakozni rajtuk. Új főszereplőt nem kapunk, nem is hiányzik. 


Nem rémlik, hogy ennyi jókedvvel - és épp ezért ilyen sokszor - néztem volna meg még egy filmet, amely egy közkedvelt csapat visszavonulásáról, elköszönéséről szól. 

Még vígjátékok is legtöbbször eltökélten búsak, fáradtak és kifakultak, ha ez a történet kiindulási pontja. Lütyőék most is olyanok, mint voltak, csak kicsit nehezebben koncentrálnak... és kevesebb km-t bírnak egy szuszra, állig felöltözve menetelni a tengerparton kánikulában. 



Attól válik nemcsak viccessé, de lelkesítővé a nyugdíjban, hogy Lütyőék mennyire hűek magukhoz és egymáshoz. Nem arról van szó, hogy a múltban élnének - bár Lütyő egész galériát vezet a karrierjükről. Fütyeszt kivéve mind úgy érzik, hogy igaztalanul szerelte le őket ezredesük, pusztán a korukra hivatkozva. Pedig még bírják ők a gyűrődést; szó szerint ez a hivatás volt az életük.

Ettől olyan izgalmas, mikor hirtelen vágással megint uniformisban mutatják őket, ahogy csípőből eloszlatnak egy forgalmi dugót. Egy másik komédia se érte el, hogy szurkoljak leköszönt közegeknek, miközben gúny nélkül, de folyton nevetek is rajtuk.


Még egy dolog, ami régen fel se tűnt, hogy a poénok közt apró visszaköszönések bújnak meg A Saint-Tropez-i csendőrre: 

• Nicole egyszeri szóba hozása;
• Gabaj és Lütyő egyenruhában bújik napernyők mögé a parton;
• Angyalka nővér rendtársa pont úgy "vezet", mint ő 1 napos jogsival ("Tőlem tanult!"); 
• Fütyeszt levetkőztetik, hogy emlékezzen végre;
• a csendőrség nudisták elleni rajtaütése.

Kalandfilmnek is beillene Lütyőék kiruccanása. A csapatnak 3, egymástól független bonyodalmon kell egymás után átrágniuk magukat, mégse olyan, mintha csak egy TV-sorozat pár részét ollózták volna filmmé. 

Fütyesz kamuamnéziája csak a bemelegítő kör a generációk harca előtt a szökevény Gabajék és utódaik között. Hatékonyság kontra leleményesség (amit vicces módon a vállöveik színe is jelez). Külön dísze ennek a szálnak, hogy épp Lütyő az, aki a nudistáknak egérutat ad az új csendőrök elől. Holott ők itt részben az ő egykori hadműveletét fejlesztették tovább. "Örülök, hogy segíthettünk valamiben." 

Jean Girault és társai ehhez még hozzá tudtak toldani egy 3. problémát úgy, hogy az ne legyen erőltetett. Gabaj és Lütyő majdnem feladták a harcot a hatuk bőréért, mikor azt hitték, hallucinálnak. "A feleségünk két jóemberrel!" Erre, miután végigkínlódtak egy még nagyobb zűrt, leállítva egy elszabadult holdrakétát... kiderül, hogy mégse: nejeik így vágtak vissza a nudistás kiruccanásuk miatt. "Mindennek maga az oka!"

Egyetlen dolog akad, ami miatt panaszkodni tudok: Fütyesz. Az ő ál-amnéziája nyilván a történet slusszkulcsa, és A csendőr New York-ban is ő volt a bagázs kieső tagja. És muris is, ahogy a többiekkel ellentétben neki tetszik a nyugdíjas élet - főleg a Pintyfészek ingyen-ellátásával. De így is kicsit izzasztó, ahogy folyton visszavágyik a csendőrszanatóriumba, és lebukásáig kvázi tojik a bajtársaira.

Jó ötlet volt beemelni ezt a nagy-testvéri összejövetelt - ha csak néhány percre is. Eleve vicces a kocsijuk után nyomozó Lütyőéket pacifista hippik között elvegyülni. De ez azt is megint jelzi számomra: ők hatan különbek, mint a többi csendőr. 

Emberibbek, mint a helyükbe lépett "acélos" rendfenntartók. Nemcsak a nézőt mulattatják, de jó érzés látni, hogy embertársként kezelik azokat a nudistákat, akik azelőtt csupán a törvénysértők, "az ellenség" voltak. 

A csendőr nyugdíjban nemcsak a Csendőr-sorozat teljes jogú tagja, de megunhatatlan vígjáték. Mai napig az egyik legviccesebb, legszerethetőbb (tervezett) búcsúfilm bármelyik színészgárdától. Biztatást ad az embernek, hogy az maradjon, és azt űzze hivatásszerűen élete alkonyán is, mint fénykorában - akkor is, ha ez olykor szembemegy a szabályokkal. "Na ez erős, sőt vaskos."

A Le Gendarme en balade tehát 5/5-öt kap tőlem. 

A szépség és a szörnyeteg (2017)

"Fecsérled az életed szart csinálva! Senkit se érdekel; ezek a filmek BORZALMASAK!"

(Ed Wood)

Újabb kukatöltővel örvendeztetett meg idén a tündérmesék birodalma. Elhiszem, micsoda rémálom lehet Grimm legszebb, de akkor is cérnavékony meséiből 2 órás filmeket kicsikarni. Az is tény, hogy némi hozzáköltés, kicsit sötétebb tónus, plusz a tanulság átöltöztetése nélkül nem szólítható meg mindegyik korosztály, hisz a legtöbb felnőttnek igenis untatók a varázslós-kastélyos-herceges mesék.

Az idei Szépség és a szörnyetegen nemhogy a továbbgondolás kifog, de még az alapsztorit se bírja megszerettetni velünk. A Demóna óta nem jött ki ennyire kifakított, álszentül műsötét, badar élő-szereplős Disney-remake, tele borsóagyú emberkékkel és

ideghúrozó kis segédlényekkel. Letargia volt ezt a filmet végignéznem, és gyötrelem végighallgatnom. 

Kitéptem a füleimet gondolatban az első negyedórától, amely a barokkos kezdőmontázs után átcsap egy leállni soha nem akaró, bájolgós musical-számba Belle és a falusiak énekével!

Nemcsak hogy a számokat rossz hallgatni, vagy hogy semmi nem derül ki Belle-ről azontúl, hogy szeret olvasni, és ettől már csodabogárszámba veszik őt. Minden szereplő kötelezően sekélyes figura, tűzre dobható szövegfüzetekkel. De a falusi tömeg itt külön skálafok ripacsosság és elmegyengeség terén. Jakobinus terrort képzeltem el köztük dalmaratonuk alatt, illetve később, ahogy Gaston fanatizálja a lakosságot Belle és az apja ellen.

Arcul köpi a gyereknézőket Bill Condon rendező azzal, hogy időnként szolgaian majmolja a klasszikus Disney-rajzfilmet, miközben annak minden báját kiszívja. A legújabb Beauty and the Beast sokszor megdöbbentően sivár háttereket tölt meg ronda és rosszul színezett CG-képekkel.

Különösen az erdei jeleneteknél taszító ez a lohasztó, bekékített látvány, amit a legtöbb fantasy manapság imád használni. És ezt egy olyan lány történetéhez festik meg, aki végig erején felül mutogatja nekünk természetes kedvességét és naiv báját. Bingó: pont azt a 2 dolgot, amit Emma Watson mérsékelten, maga a film viszont írmagjában sem tükröz vissza.

Érzelmi-értelmi analfabetizmus dühöng az egész műsoridő alatt, ami romantikus mesétől több mint szégyen. Függetlenül attól, hogy a szörny CG, vagy hogy az egész átokszálnak atomnyi értelme nincs... Belle és a herceg között nincs kémia. Semmit nem látok a személyiségükben, ami egyáltalán vonzalmat generálna.

Egyetlen konkrét közös dolgot találnak egymásban, és pedig, hogy mindketten szeretnek olvasni, kedvelik a könyvtárakat. Amikor Shakespeare műveiről beszélgetnek, elpattan egy szikrányi önirónia a Rómeó és Júlia emlegetésével, aztán volt, nincs.

Azt könnyű megértenünk, hogy a herceg miért nem beszél Belle-lel az átokról: nem akarja, hogy sajnálatot ébresszen a lányban szerelem helyett. Ha nem talál egy hajadont, aki belezúg a rút külső ellenére, örökre szörny marad, tárgyakká lett szolgálóiból pedig kivész az élet - bár hogy pontosan mennyi idő áll rendelkezésükre, az homály. De a pont ez, a megszeretés folyamata lett olyan semmilyen. Ezt a tragikus gyerekkor-klisét, hogy a herceget néhai atyja dölyfös baromnak nevelte, szintén egy sajnálatkeltő elem... volna, de még annak se működik.

Izzadtságszagú, ahogy találomra kuszálgatják a szereplők viszonyulásait. Gondolok itt főleg a beképzelt bájgúnárból demagóg gyilkossá faragott Gaston-ra. Luke Evans nagy lelkesedéssel játszik, és örülök, hogy valaki élvezni is tudta a szerepét. Egyedüli célja, hogy a környék legcsinibb virágszálát megcsípje, és asszonyává tegye - akár azon áron is, hogy leendő apósát otthagyja a farkasoknak.

Gaston-nal valami olyasmit csinál ez a remake, amit talán a Russel Crowe-féle Noén tapasztaltam utoljára. Az írók bármi áron vérkövetelő szadistává imidzselik őt, hogy elég konfliktus és feszültség legyen egy 2 órás mozidarabhoz. És ahogyan Noénál, feszültség helyett itt is csak az idegnyúzó szappanopera tobzódik.

Még az a drámainak szánt pillanat se működik, ahol a herceg majdnem lehajítja Gaston-t a kastély egyik párkányáról. "ÉN nem vagyok szörny." Gaston-ban a herceg felismeri mindazt az emberi alantasságot, amely egykor őrá is jellemző volt. És ugye a megölését megtagadva saját önző múltbéli énjének is hátat fordít.

Most hagyjuk egy picit, hogy ebből semmi se szűrődik át. A mese eredeti mondanivalója: meglátni a szív szépségét a rút külső alatt, és azon keresztül kötődni valakihez. Ezt a létező leglustább módszer úgy előadni, hogy mindenkiből végletet csinálunk: 

1. minden idők legpávásabb hercegéből - aki meg se nyikkant -
2. egy darab montázs alatt egy először mindenre csak hörgő tuskó válik, 
3. akinek létérdeke, hogy a véletlenül talált patyolattiszta lelkű szűzlányt 
4. megvédje egy, a tyúkeszűségig aljas pszichopatától.

A szándék, hogy egy fantasy egyszerre érintsen meg gyereket és felnőttet, gyakran vezet oda, hogy a film maga se tudja eldönteni, kinek szól. A 2017-es Beauty and the Beast-en tisztán kivehető ez a probléma: ízlésvilága egyszerre maflás a szemnek, fülnek és a szívnek. Önmaga szatírája a térfogatnövelőt kapott történet, és a szereplőket jó, ha 1 percig humanoid entitásoknak tudjuk tekinteni. Az utolsó két Alkonyat rendezője kb. annyira fejezi ki az emberi erények és az igaz szerelem kialakulását, mintha egy lánynak egy csokor csalánt tolna a képébe az udvarlója.

A szépség és a szörnyeteg idei torzképét átok helyett én csak egy 1/5-ös bélyegzővel sújtom.