Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon remélem, nem követelmény tudat alatt, hogy egy szerelmi témájú regény csak úgy válhat közönségsikerré, ha előbb jó szappanoperássá fazonírozzák. Mert aki nem olvasta Delia Owens 2018-as bestseller-ét – mint legtöbbünk –, még ezt találja hinni a filmverziója alapján. Az pedig sok tekintetben ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint amilyenre látszólag hajtott: megható helyett képmutató, izgalmas helyett terjengős, érzelmes drámájú és lebilincselő helyett pedig banálisan primitív és figyelemerodáló volt.

Kya, a magányos és antiszociális lány egy északi-karolinai kisváros melletti lápvidéken. Családja jövőtlenül tengődött majd széthullott, legutoljára az apja hagyta el. Az évek során megismerkedik egy gazdag helyi sráccal, akire viszont hamarosan holtan találnak rá. Kya-t az esküdtek és a lakosság zöme mindig is előítéletekkel kezelte, így ideális bűnbaknak tűnik. Idős ügyvédje azonban nem adja be a derekát…

 

Tárgyalótermi drámaként éppúgy mint romantikus-misztikus műként is taszított ennek a filmnek a légköre. A gyilkosságnak már ténye is súlytalannak hatott, nemhogy a köré költött rejtély, az adagolt részletek, vagy az azzal gyanúsított lány csigalassú flashback-múltja. Állandóan látom a való életben, milyen közömbös, érzéketlen félemberekké tudnak süllyedni egész települések lakosságai, tonnányi előítélettel és 0 humánummal. De ez nem mentség rá, hogy itt az összes szereplő vagy személyiség nélküli korhadt bábu, vagy álszent telenovella-szökevény. 

Akár Olivia Newman rendezését, akár Lucy Alibar forgatókönyvét nézem, nem tudtak bevonni a történések, az érzelmi oldalát pedig hamisnak éreztem. Amikor a film már épp valami mélyebbről kezdene papolni – például hogy Kya mennyire nem hajlandó elszakadni a vidéktől, hogy új életet kezdjen –, egyszerűen vállat von, és terjengünk tovább. Kya-t mintha a puszta helyzetéből adódóan kellene sajnálnunk, mint a meg nem értett számkivetettet, akinek nem volt honnan elsajátítani a teljes értékű életet és értékrendet. A gyerekkorát sajnálattal figyeltem, de a felnőttkor maga a megtestesült érdektelenség maradt – kezdve az agóniájával a (másik fajta) ártatlansága elvesztését illetően. És ez végigkísérte számomra az egész művet: minél inkább próbált akár Kya, akár más jóindulatúnak vagy épp „ártatlannak” tűnni, annál inkább kívántam neki nevetőgáz-kezelést!

 

Rossz helyen kopogtat nálam az olyan krimi-dráma-thriller amalgám, ahol minél többet tudunk a főhősről, annál kevésbé érezni életszerűnek vagy szívhez szólónak. Egy jobb sorsra érdemes nő számkivetettsége helyett a kommunikációhiány kisiskolás-szintű tankönyvi példáit látni, nagy lapaj felnőtt emberekkel eljátszatva.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek 2/5-öt kap tőlem: roppant fárasztó két órás telenovella.