Godzilla Mínusz Egy

 

Nem kicsit szkeptikus voltam, mikor az eredetileg „Gojira -1.0” címezésű jövevényt kikiáltották minden idők legjobb Godzilla–mozijának. Nos, ehhez képest Yamazaki Takashi alkotása végül nálam is elismerésre talált: értékes társadalomrajz, normális szereplők átélhető személyes és közösségi drámája, plusz minden idők talán legfélelmetesebb Godzillája, mind-mind egy szerves, természetes egységbe sodorva, méltó módon megünnepelve a szörnyikon70 éves jubileumát a vetítővásznon.

 

Koichi Shikishima, a dezertőr kamikaze pilóta még 1945-ben látta először az őshüllő „Gojirát”, amint egy bázison majd’ mindenkit megölt. 2 év múltán, a McArthur-korszak elején Koichi is szűkösen él két másik túlélő, egy Noriko nevű fiatal nő és a kisgyerek Akiko mellett. A férfi kiküldetésekor újra találkozik egy kishajón Godzillával, aki azóta a hidegháború atomtesztjeitől pusztítóbb lett, mint valaha. Ám miután a fenevad porig rombolja Ginza városát, és Noriko a több tízezernyi áldozat egyiké válik, Shikishima eltökéli, hogy beáll a Godzilla ellen szerveződő civil hadművelethez pilótaként.

 

Érdekessé faragni a legfőbb emberalakokat és izgalmassá Godzillát, de úgy, hogy az egyik nem válik kolonccá a másik nyakán. Na, ez a bravúr nem jött össze még negyed-száz év után se Amerikában: ez máris igazolja a kritikusok és nézők egybecsengő méltatását. Yamazaki érdekeltté teszi az embert abban, hogy az emberoldalnak drukkoljon, és elfeledtesse, hogy más verziókban gyakran a „jófiú” szerepét osztották a gigagyíkra. A Mínusz-Egy Godzillája maga a zabolátlan őserő, a háborús pusztítás megtestesülése, ki haragvó kolosszusként szántja Japán földjét és vizeit – egy országét, ami szó szerint a 0-ról kezdett újra mindent, s erre most a -1-re roskadhat vissza.

 

Shikishima szavain és érzelmein keresztül a Godzilla Minus One egy olyan létidegen, szélsőséges, 80 éve mégis megkérdőjelezhetetlen észjárást tudott közel hozni hozzánk, mint a túlélő öngyilkos-pilóta szégyene. A trauma, bűntudat és a lény létének titka még 2 dolgos, családfőként megélt év után is fölfalja Koichi-ben az észérveket: hiába semmit se segített volna a bázisnak, ha rálő Godzillára – mint ahogy hazájának se, ha a biztos halálba repül, mint ezer másik pilóta –, ő ezt bizonyosra nem veheti. A tény, hogy a szükség percében rettegett, hibázott, nem tett meg minden tőle telhetőt, független a valós vagy vélt eredményességtől – mint ahogy a Wada Tsumi–hadművelet sikere is roppant bizonytalan, mégis a legtöbb, amit a civil veteránok összehozhattak (Tokió és Washington segédkeze nélkül).

 

Meglepően természetes az, ahogy a bűntudat rányomja bélyegét a férfi párkapcsolatára – még egy olyan toposz, amit rengeteg hőstémájú film hamiskásan kezel. Norikót hamar megkedveltem, ahogy gyűrött menekültből papír nélküli élettárssá érik: formaságok nélkül válik a 3 elárvult ember családdá, és ez nagyon megfogott engem a film 1. felében. Hirtelen eltűnése Gojira tombolásakor kicsit furcsa lett, de így is működött a gondosan megírt dramaturgia miatt. Koichi mintha el lenne átkozva hajdani kudarca óta,

s most ott lappang a réme, hogy ezért az új életét, a romokra épült családi boldogságát követeli a sors fizetségképp. Ami szívszorító módon be is következik. Fontos volt indokolttá tenni a végén a csavart, mikor kiderül, hogy Noriko sérülten ugyan, de él: a jutalom itt jogos, hisz a főhős nemcsak törlesztett, megtette a szinte biztos halált jelentő dolgát – hazájáért –, hanem időben katapultált is, elkerülte a tényleg biztos, de már fölös halált – szeretteiért.

 

Fantasztikusan fest a nagyfiú, és sokakkal együtt hüledeztem az infótól, hogy a Minus-One potom 15 millióból lett összerakva! Dühös arca, robusztussága és atomlehelete is félelmetes: vegytiszta apokalipszis az a kép, melyen alulról látjuk az óriási porfelhőt és az előtte magasodó Godzillát, mint valami démoni istenség. Szokatlannak tűnt, hogy a sugárlövéshez a pikkelyei fölrántódnak, mint egy gépnek a szelepei, vagy az, hogy haláltusája is egy reaktormag összeomlására hasonlít, de abszolút hatásos és könnyen megjegyezhető látványossága ez a Mínusz-1-nek. A nem feltűnő zene – vagy épp a hiánya – is érezteti Godzilla jelenlétét, valahányszor fel- és előtűnik; külön piros pont jár érte, hogy az 1954-es első film témazenéjét okosan illesztették bele a csatajelenetbe.

 

A párbeszédeknél szerintem jól lőtték be, hogy korabeli lakosok szóváltásának hangozzon, ugyanakkor némi önvizsgálatot is finoman belecsöpögtettek. Leginkább Noda, a haditervet kiötlő mérnök monológja tetszett, ami kritika is egyben a háború fanatikus szellemi öröksége, pl. a kamikaze koncepció fölött. „Ha belegondolok, ez az ország túlságosan is megveti az életet.” Ez újfent ráerősít, hogy Godzilla több egy óriáshüllőnél: az élő manifesztációja a háborúnak, ami irgalom nélkül pusztítja az életet, és amivel végérvényesen le kell számolniuk – olyanfajta összetartással, ami túlmutat a parancselvűségen.

 

Kései kellemes meglepetés volt tehát nekem a Godzilla Mínusz Egy, ami végre teljesen jól használta a szörnyet egy olyan történetben, melynek igazi emberi sorsdráma adja a motorját elejétől a végéig. Sose ragadta meg úgy igazán a képzeletemet ez a keleti filmműfaj, melyben egy óriásszörny, japánul kaiju [„kájdzsu”] a sztár, és ugyanez igaz a háborús témájú drámákra is. Ez a darab viszont bevált, sőt minden elődjét überelte nálam, és úgy tűnik, hogy legalább 2 országban a nagyközönség szintén így fogadta.

 

Négyesre lövöm be az értékét, nagyon jó lett.