A huzalon kívül (Halálos harcmező)

 „És erre mit kaptam? Valami anyámasszony katonáját!”

„Hallja, kérem…!”

„Egy nyüszítő, kényeskedő penészvirágot!”

„Kikérem magamnak, hogy nyüsz…!”

„Egy fickót, aki még inni se hajlandó velem! Egymáshoz vagyunk láncolva. Utunk végtelenül hosszú lehet. Legjobb, ha jó arcot vágsz hozzá.”

 

(Fekete szakáll szelleme)

 

Egyre inkább egy óriási, nyakig adós turkálóként kezdek tekinteni a Netflix-re. Gépiesen legyárt vagy összeszed bármilyen rongyos tucatterméket – tisztelet a kivételnek –, hogy mielőbb rásózza azt a nézelődőkre. A Halálos harcmező (idén se ússzuk meg a magyar cím-átköltéseket, mi?) pont beleillik a sorba: a divatos „hol a határ ember és gép között”–formulán csüngve egy érdektelen fasztorit görget, melynek nincs se következménye, se tanulsága. Kapunk viszont helyette 2 órát egy újoncként reklamáló tiszttel, egy lazáskodó gépemberrel, akit mintha Will Smith-ről mintáztak volna, és egy olyan ügyetlen USA-kritikát, ami végül valahogy még méltatja is Amerika hírhedt háborúfétisét.

 

 

Thomas Harp hadnagy egy teljesen pragmatikus drónpilóta, aki a biztonságos bázisról hoz taktikai döntéseket. Mikor bevetésen feláldozza 2 katonatársát, büntetésből terepre küldik ki Leo százados mellé, aki egy titkos, csúcsfejlett emberszabású android. Együtt kell vakcinát vinniük egy ukrán háborús övezetbe, ahol a terrorista Viktor Koval szovjet atomfegyverek után kutakodik. Leo emberségre próbálja okítani Harp-ot, közben meg jól át is veri, hogy önállósulva, saját céljához tudja fölhasználni a bombát. „Bízik bennem?”

 

 

Az önmagában még nem zavar, ha egy háborús dilemma közepén a fő rosszfiú aduásza egy atom- vagy vegyi fegyver. Kedvenc blockbuster-jeim közt is akad olyan (A szikla, A sötét lovag – Felemelkedés), amik ezt a régi sablont veszik elő drámai fűtőanyagnak. De hacsak a készítők nem adnak bele apait-anyait a konfliktus árnyalásába, végtelenül csupaszított és banális lesz tőle a történet, a film pedig ostobán elpazarolja a saját témáját. 

Itt is ez történt: se Mikael Håfström rendezésén, se Rowan Athale és Rob Yescombe írásán nem érezni, hogy a film egy percig is elhivatottságból készült volna, sőt úgymond „iparos munkának” is csapnivaló: konkrétan nincs is befejezése, ami külön arculcsapás annak, aki kitartóan végigrágódott az egészen.

Látszólag Harp és Leo fölfogása a háborúról, a „járulékos veszteség” megítéléséről az egésznek a lényege, és semmit se kezdtek vele. A 2 férfi annyira az erkölcsi spektrum 2 szélső sarkán áll, hogy mire helyet cserélnek, azt megmosolyogni sincs már kedvünk: ugye a szabálycsősz „joystick”-es lesz a gyűrött hőskölyök, a laza-jó-fej gépfickó meg a radikális tömeggyilkos-jelölt, akit le kell állítani. 

Cinikusan van beállítva ez az egész: a gép mégis csupán egy „számító” gép, az ember mégiscsak egyből emberi lesz a sok hús, por és vér közt kóricálva! Amerika „szent” népe meg véletlenül se kaphat ízelítőt abból a korszakokon átívelő pokolból, amivé a „vezetői” tették a világ sok másik régióját…!

 

Damson Idris magában és Anthony Mackie-vel közösen sem állja meg a helyét, mint főszereplő, de igazából nincs is mivel dolgoznia: karaktere dögunalmas, nevetségesen naiv és idegtépően okoskodó. Még Emily Beecham is jobban megmarad a helyi ellenállást vezető Sofiya mellékszerepében, aki érthetően utálja a helyiek kárára háborúzó nagyhatalmakat. De egy-két szájbarágós szövegen túl ez se fut ki sehova. 

Maguk a csaták nélkülöznek úgy mindent, ami megragadná a figyelmet: erős stílus, jó effektek, brutalitási faktor, stratégiai érzék, személyes tét érzete. Kilométerekről bűzlik, mikor kéne látnunk Harp nézeteinek módosulását: ő is megtudja, milyen a túszmentés a harcmezőn, vagy hogy a távoli bázisról drónos robbantást zúdítanak rá „taktikai döntés” jogcímén.

 

Nagyon rossz szájízt hagyott bennem ez a film megnézéskor, és meg rosszabbat, mikor írni kezdtem róla. Első idei filmvendégem egy fantáziátlan, vázlatos klisédomb, amiben a téma kérdései parlagon hevernek, a csatázás monoton, a résztvevői pedig emberi drónok. Komoly háborús drámának állítja be magát, de annyi gondolattal lett megtöltve, mint egy bevásárlókupon – és ezen mit sem szépít, hogy egy szép szeletét az én hazámban forgatták.

"Kitüntetésképp" az Outside the wire egy 1/5-öt kap tőlem.