Az Alkotó

Akár egy visszajáró üstökös, a robotika és mesterséges intelligencia témája időről időre átrepül a sci-fi-világ naprendszerén. Nyáron a legújabb Mission Impossible, ősz elején pedig Gareth Edwards Az Alkotója veselkedett neki, és bár előbbihez képest jobban gyúr a téma drámai oldalára, nagyobbat is bicsaklik vele, mint Tom Cruise zászlós-franchise-a. Kicsit komolyabb tónusa és érezhetően vaskosabb a forgatókönyve ellenére ugyanazt a gépies és akció-orientált benyomást kelti, éppúgy automatára állítva robog végig cselekménye a kijelölt útján.

 

 

Los Angeles atomrobbanása óta a világ újra kétpólusú lett:

1. egyik oldalt a Nyugat, amely a mesterséges intelligenciát okolja a tragédiáért és az ezért indított háborúért,
2. a másikon az Új-Ázsiát felügyelő robotfaj, melyet a fejlődő M.I. működtet, hála tervezőjének, egy Nirmata nevű ismeretlen zseninek.

Őutána kémkedett Joshua Taylor beépített katona, mikor egy este lebukott, és a káoszban terhes felesége, Maya is odalett. 5 év múlva mégis belemegy egy új akcióba, az ellenség új titkos fegyverét fölkutatandó, és itt szembesülget az igazsággal. Ugyanis nemcsak, hogy a M.I. itt az élettisztelő fél, de Maya az eredeti Nirmata lánya, és kómában fekszik, miközben „a fegyvert” az elpusztult babájuk szkennelt képére mintázták. 

Van egyfajta szárazság Edwards rendezésében, ami már a Godzilla-reboot-nál kiütközött, és amit a Zsivány–Egyes idején is inkább az ottani örökölt univerzum pluszpontjai segítettek kompenzálni. Emezt az új univerzumot nem tudja élettel megtölteni, dacára annak, hogy rengeteg idő megy el a világ és a szereplők háttér-bemutatására. Edwards effekt-szakemberként kezdte a szakmát, és látszik, hogy a nagy látványos szituk alapdrámaiságán nemigen tudott még túlnőni, és a személyes karakterdrámát életszerűvé hangolni. Ezért érződnek merő vázlatcetlinek a szereplők, motivációjuk elmaszatoltnak és patetikusnak az érzelmes pillanataik – a gépies, ide-oda tologatós cselekményről nem is beszélve.

 

Tolja buzgón a képünkbe az allegóriát Az Alkotó: a gonosz Nyugat hazug, parancselvű és irgalmatlanul gyilkolja a vádolt emberségeseket, míg a pacifista Keleten békés városi civilek, bódhiszattva szerzetesek és csupa-morál szimuláns katonák – élükön Az utolsó szamuráj-os Ken Watanebe-val. Pikantéria gyanánt pedig az szolgálna, hogy az „emberi” Nyugat agresszíven antikommunista antirobotista, míg „Új-Ázsia” a robotok egyre csak emberibbé fejlődő társadalma. Alapváznak még jó ez, sőt igazságalapot sem nélkülöz: ma már beismert közhely, hogy az USA történelme maga az iparszerűen űzött háborúskodás. Csak ne volna az összkép ilyen infantilisan sarkított és csupasz: az egész több évi hidegháborút egy szuper katonai létesítmény, a NOMAD robbanása egyből lezárja. Pedig maga a fegyver ötlete, ami a bolygót pásztázva bármely hektárját fölperzseli lézerrel, nagyon is hihető csúcstechnológia...

 

Szegény John David Washington borzasztóan igyekszik drámai vénát villantani Joshua-ként, de a rossz karakterírás betesz neki: minél több érzelmet fektet az alakításba, az annál túljátszottabbnak tűnik, de nem mélyebbnek vagy megfoghatóbbnak. A Tenet-ben is vázlatos figurát kapott, akinek szándékosan a nevét se tudhattuk meg. Amott a világépítés jóval átgondoltabb és értelemszerűbb volt; a vészhelyzet adta alapdráma még épphogy elműködtette az amúgy távolságtartó sztorit. Persze, az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult, hisz Chris Nolan bevallottan a kedvenc rendezőm. De Nolan akkor is úgy üt meg szárazabb – ha úgy tetszik, személytelenebb – tónust, hogy a tartalom mégis emberi léptékű, fajsúlyos maradjon.

Edwards rendezése pont ennek fordítottjaként sült itt el: ő csöpögősebbre, hősiesebbre dúsította Joshuát és az ő személyes odüsszeiáját, mégse lett ettől átélhetőbb vagy komolyabban vehető, csak terjengősebb. Ironikus módon a többi szereplőt meg közben annyira semmilyenre hagyta meg, ami teljesen kiöli a néző érdeklődését, hogy mi történik mikor kivel. Mintha egy önimádó szabász a legszebb ruhákat hajigálná föl egy féllábú – és félkarú – ólomkatonára, akit arctalan próbababákkal vesz körül.

És ott van Alphie, akitől Hal–9000 a Broadway csillagának tűnik! Fütyülök rá, hogy Joshua és Maya, azaz a második Nirmata elhunyt magzatáról mintázták, vagy arra, hogy „embergyűlölőre is programozhatták volna, de nem tették.” Egyetlen porcikája akad az egész filmnek, ahol sikerült emberi módon reagálnia, és ez a vége felé, mikor a NOMAD fölrobbantásakor Joshua nem tud visszaérni hozzá a kompba valami random csápos őrrobot miatt. Ezt kivéve maga a testet öltött sterilitás, aki vagy csak a tévét bámulja, vagy azon tanakodik, mit művel épp a védőbácsija. Ezek után a győztes landolása kb. olyan felemelő, mint a színészeknek, ha a gázsijukat krumpliban fizették volna ki dollár helyett.

 

 

Látványtéren viszont előfordulnak jó ötletek Az Alkotóban. A természeti tájképek egészen mutatósak, a szimulánsok külleme érdekes hibridje a robot- és az ember külső között. Nyilván erre a határ-elmosásra ember és gép között játszik rá Joshua láb- és karprotézise, de ez is csak látvány szintjén cseng a témához, szóra se tartja érdemesnek a dialógus. Eleve a Nem azt mondom, hogy a párbeszédeket okfejtésekkel kell teletömni, de a karakterek nemcsak tartozékai a világnak, formálják azt és formálódnak benne. Itt a protagonistát kivéve mindenki gépnek tűnik és hangzik, akár szerves antropomorf, akár fémes.

 

Fél évtizeden át vajúdott ez a projekt, mire meglátta a napvilágot, de ettől nem lett kiforrottabb. Valahogy sem az alapozásba, sem a dramatizálásba ölt idő nem úgy manifesztálódott, ahogy Az Alkotó alkotója akarta (bocs, nem hagyhattam ki). Vakbuzgó hirdetőtáblája ez a nyugati katonai-kabineti elit romlottságának, de annál nem több: összecsapott világkép, közepén egy fémvégtagos archetípussal és a Szent Grálként óvandó megváltó kölökkel. Meg se lepne, ha netán az derülne ki, hogy valójában pont egy mesterséges intelligencia ütötte volna össze 2 omlett között ezt a munkaanyagot.

 

 

2/5-öt adok rá.